48. Kórház

Ahogy Jimin hangját meghallottam a lábaim azonnal gyökeret eresztettek. Az út közepén álltam, s csak fényeket érzékeltem. A fejemet balra fordítottam, ahol fénycsóvákat fedeztem fel, de ahogy újra megszólalt Jimin, egy nekem ütköző jármű során, sötétséget kezdtem el látni. Minden érzékem egyre tompább lett, s semmit nem éreztem. Apró hangok szűrődtek át még gyenge hallójáratomba, de már azt sem igazán tudtam felfogni. Annyi még eljutott a tudatomba, hogy Jimin kiabált, és beszélt hozzám, hogy kezeivel paskolta arcomat, hogy életjelet mutassak, de azon belül, már nem tudtam semmit sem felfogni. Testem elgyengült, s minden erő kiszállt belőle.

Jimin szemszöge:
Azóta, hogy Minával együtt vagyok, teljesen megváltoztam. Randik, randik hátán még akkor is, ha néha túlzásokba estem, és összebalhéztam emberekkel. Nem sok esetben akartam ép arccal látni az illetőket, akiket elpáholtam, de mindig tudnom kellett, hogy hol a határ. Ha Tomról, vagy Marktól volt szó, mindig elvesztettem a fejemet, és sosem tudtam, hogy hol a határ, de Mina mindig sejtette, és tudta, hogy ilyen esetekben mikre vagyok képes. Minden pillanatban óvott, hogy ne essek túlzásba, s neki köszönhetően tudom, hogy nem kell mindenért kiakadnom. Sok rossz húzásom volt, de emellett egy csodálatos lánnyal tölthettem fél évet boldog párkapcsolatban. Minden egyes pillanatot úgy éltünk meg, ahogy megkellet. A születésnapomkor elmentünk a kikötőbe, és ott töltöttünk el egy romantikus estét, amit Mina szervezett. Hihetetlen volt. Nem csak az, hogy a kikötőben lehettem, ahol csend és béke honolt, hanem maga a tény, hogy a világ legaranyosabb és legédesebb kedvesével tölthettem el azt a napot, ahol egy évvel öregebbnek tudhatom magam. Maga a tény, hogy Jacksonnal sikerült kibékülnöm, s megbékélt a helyzettel, hogy Minával egy olyan ember van együtt, aki képes megbecsülni, hatalmas nagy előrelépésnek bizonyult. Maga a karácsonyunk is úgy telt, hogy Seo kíséretében, JungKook és én kihisztiztük, hogy Mina születésnapját is ünnepeljük meg, hiszen pontosan karácsonykor született. Csodálatosnak bizonyult az a nap, hisz első közös karácsonyunk volt, és mindent tökéletesre akartunk a srácokkal. Szuper ajándékokat találtunk neki, amik tetszettek is neki. Igaz, hogy voltak bakik, de maga az ünneplés remek volt. Ajándékok hegye volt, amit behurcolt a szobánkba, hatalmas tűzijátékot kapott tőlünk a parton. Jackson is úgymond meglátogatta Minát, így tökéletessé tudta varázsolni a napját. Ahogy ott beszélgettünk, néha kiült az arcomra a félelem, hogy nehogy történjen valami. Ám ez a félelem számomra nem volt hiábavaló. Igaz, hogy a lámpa zölden világított, de egy hülye sofőr meg sem állt. Sőt, egyre gyorsabban kezdett el vezetni. A félelem ismét úrrá lett rajtam, s ahogy haladtam Mina után, úgy csapott belém a villám, és úgy találta el egy tőr a szívemet. Mina a földön hevert, ájultam sebes testtel.
- Kicsim, kérlek ne hagyj itt, Mina! Ne, maradj velem. – haloványan csaptam párat arcára, annak a reményében, hogy ne veszítse el az eszméletét – Ne. Ne. Neee! Valaki, MENTŐT! – kiabáltam mint egy őrült, s egy idős hölgy sietett felém.
- Jajj édes kisfiam. – guggolt le mellém a már ötvenes éveiben járó hölgy – Már hívtam a rendőrséget és a mentősöket! – közölte enyhe fájdalommal telien.
- Köszönöm. – került halvány mosoly az arcomra, ahogy a legközelebbi kórházból meghallottam a szirénákat.
Ahogy a szirénák hangja erősödött a lelkemben dúló önzőség, harag és szomorúság úgy erősödött. A mentősök gyorsan fogták Mina testét, s berakták a kocsiba. Szó nélkül beszálltam mellé, és vártam, hogy legalább lélegeztető gépre kössék. Semmit sem szóltam, csak hallgattam, amíg a kórház felé robogtunk. A sürgősségi osztályba sietve a segítségemmel a fontosabb adatokat felvették, majd a műtőbe vitték.
- Jó napot. – köszöntem elnyűtten Mina apjának.
- Jimin, mi történt? Olyan nyúzott a hangod. – érdeklődött édesapja, ahogyan megérezte a hangomból áradó kegyetlen valóságot ábrázoló szomorúságot és kétséget.
- Mina... – kezdtem el halkan, amire egy hümmögést kaptam válaszul – Minát elütötte egy részeg sofőr, ahogy sétált át a zebrán, mikor még az zöldet jelzett. – tört ki belőlem az igazság, s pár sós nedv tört utat magának szemeimből.
- Melyik kórházban vagytok? – érdeklődött édesapja rémülten.
Az ember azt hinné, hogy le fogják ordítani a fejét, amiért felelőtlenül figyelt a másikra, de ehelyett én mást kaptam. Az édesapja hangja rémisztően fájdalommal teli volt és rémült. Ijesztően hatott rám, hisz nekem nem sok alkalmam volt ilyennek találni a saját szüleimet, hiszen alig látom őket.
Ahogy a kórház nevét és címét készségesen elmondtam, megszakítottuk a vonalat. A szívem egyre jobban kezdett el fájni, ahogy belegondoltam abba, hogy elveszíthetem Minát. Az életem akkor venne újabb fordulatot, ha már ő nem lenne. Nem bírnék az emberek szemébe nézni. Sem az én szüleim, sem az ő szüleivel nem tudnék beszélni. A bandát elhagynám, ha elveszíteném, azt az embert, aki az ütődöttségemből kigyógyított.
- Jimin. – szólított meg Mina édesanyja szomorú arckifejezéssel.
- Sajnálom. – hajtottam le a fejemet.
Mintha ez az esemény újra és újra megtörténne. Először Jackson került kórházba miattam. Hisz belekerültem Mina életébe, így neki kellett a legrosszabbat okozni a drogokkal. Hei öntudatlan viselkedése, mert nem őt választottam, és most Mina. Miattam került ide. Nem figyeltem oda jobban, és hagytam, hogy előrébb fusson, és a zölden át, majd a hangommal megállásra kényszerítettem. Egy átok vagyok. Egy visszafordíthatatlanul szerencsétlen énekes.
- Jimin, nem a te hibás. – tette a vállamra a kezét Mr. Lee – Minden rendben lesz vele! – biztató mosolyt intézett felém, ami egy kicsit megnyugtatott.
Percek teltek el, de talán már órák is, hogy Minát bevitték a műtőbe. Kávék sorozatát fogyasztottuk már el, és a szemeink sem bírták már sokáig a fent létet. Erőlködtem, hogy ébren maradjak, ami sikerült is, mivel az orvos megjelenése elsöpörte a bennem szunnyadó álmosságot.
- Doktor úr, Mina... – vágott a szavamba az orvos.
- Súlyos belső sérülései lettek az ütközés során. Viszont agyi károsodást nem szenvedett. Igaz, hogy ez a része jó hír, de az viszont aggasztó, hogy nem tudjuk, hogy mikor tér magához. Lélegeztetőn van, de azon is csak addig, amíg nem javul az állapota. Infúzióra is kötöttük. Huszonnégy órás megfigyeléseken tartjuk, így mindig lesz mellette valaki. – készségesen elmagyarázott mindent Mina kezelőorvosa.
- Köszönöm. – hajtottam le a fejemet ismételten, de az orvos keze a vállamon pihent meg, így kötelezettségemnek éreztem, hogy ránézzek.
- Erős lány. A betegek nagyobb százaléka összeomlanak ebben a korban, ha autóbaleset éri őket. Benne van az élni akarás, ami látszódik rajta. Ne aggódj, hamar felépül. – biztatott ismételten az orvos.

Minden egyes szó, egy tőrt hajított belém. Nekem kellett volna ott feküdnöm, és nekem kéne a lélegeztetőgépre kötve lennem. Ahogy Mina szülei feleszméltek kisebb alvásukból elmondtam nekik, hogy minden rendben van, csak belső sérülései vannak, de az orvos, aki felügyel rá, nem tudja, hogy mikor fog felébredni. Ahogy vártam, szomorú zokogásba kezdett Mrs. Lee, de megnyugtató volt a tény, hogy elveszíteni nem fogjuk. Idő kell, és az az idő elég lesz mindenre. Csak a fájdalom az, ami örökre megmarad.
Órákkal később az orvos beleegyezésével bementem Mina szobájába, s helyet foglaltam a széken, ami pontosan az ágy mellett heverészett.
- Ne haragudj, hogy nem figyeltem jobban. – tettem kezemet, hideg, hófehér kezére, s simogatni kezdtem – Tudom, hogy a világ legpocsékabb barátja vagyok, és legszívesebben leordítanál, amiért ilyen vagyok. Negatívan állok most a dolgokhoz tudom, de nélküled nem tudom, hogy mit tudnék csinálni. Nem hittem volna, hogy pont egy részeg sofőr fog elragadni mellőlem, és még azt sem, hogy ilyen hamar. – rápillantottam a szívét ellenőrző kütyüre, ami a szavaim hatására más ritmust kezdett el mutatni.
Tehát hallasz? Hallod minden egyes szavamat, csak nem tudsz reagálni rá? Miért most? Miért nem én? Sajnálom kedvesem.
- Remélem, hogy minél hamarabb visszakaplak, és a családod is minél hamarabb át tudnak téged ölelni. Nem fogok tudni koncentrálni, nem fogok tudni fellépésekre járni így, hogy te itt vagy. Mindig te adtál energiát, hogy végig tudjam csinálni, és ne gondoljak a rosszakaróimra, vagy azokra, akik úgy viselkednek mint Hei. Csodálatos vagy, és nélküled nem lehetnék olyan boldog, amilyen vagyok. Vagyis csak voltam. – hajtottam le a fejemet, s éreztem ahogy egy könnycsepp legördült arcomon, egészen Mina kis kezéig.
A sós nedv beleivódott bőrébe, de még így is hó fehér volt. Az a mosoly, amit annyira szerettem eltűnt arcáról, s erős, szinte már engem megfulladó levegővételei vették át a helyét. Nem számított nekem az sosem, hogy milyen hisztis tud lenni néha, vagy milyen idegtépően bunkó. Nem fog megváltozni, de a szeretete, ami hozzám köti, örökre megváltoztatta azt a lányt, akibe beleszerettem első meglátásra.
Nem hittem a szerelem első látásra dologban, de Mina azonnal elérte nálam az érdeklődést. Elsőre beleszerettem. Az ahogyan akkor ment el előttem felfordította az életemet. A randijainkról nem is beszélve, amikre szavakat sem tudok találni.
- Ígérem, mindent helyrehozok, és ha felépülsz, megkérem a kezedet. Szeretlek, és ez sosem fog megváltozni. – hintettem egy apró csókot a homlokára.
Lélegzetvétele gyenge és erőtlen, ám a tempója folyamatos volt. Apró légzése átvette a kórteremben uralkodó csend hatalmát, s valami hangot sugározva a kis szobácskában megnyugtatott. Ahogy szuszogása egyre hallhatóbb volt, úgy került a szívembe egy közismert pánik. A gépek ritmusa megváltozott, de azonnal visszaállt a rendes csipogásba. Talán az, ha elengedem a kezét, pánikba ejtő reakcióba taszítja, de ha mellette vagyok, mindent túlél, és mindent én is túl tudok élni.
Nem engedlek el. Sem most, sem pedig máskor!

Mindegy egyes gondolatot, környezeti tényezőt, nővérek járkálását a kórteremben, a telefonom zúgása szakított félbe, amit a zsebemben tartottam. Nagyon nehezen, vontatott kézmozdulatokkal kivettem a telefonomat a zsebemből, s ahogy a telefonszámra néztem, egy enyhe szívinfarktust kaptam.

47. Figyelmetlenség

A vigyor a képemről nem tűnt el, még akkor sem, mikor a nyakam majdnem kettészakadt a derekammal és a gerincemmel együtt. Ahogy megérezte a rajtam csimpaszkodó öcsém, hogy összeesni készülök miatta, azonnal leszállt, vagyis leugrott rólam.
- Ne haragudj, hogy a családi ünneplést kihagytam. – húzta el a száját.
- Nem haragszom. – mosolyodtam el – Minden rendben ment? – érdeklődtem kicsit feszengve.
- Az orvosok azt mondták, hogy semmi kárt nem okozott, és egészséges vagyok. – vigyorgott mint egy hülye.
- De... – gondolkoztam el egy fontos dolgon – Mit keresel itt?
- Jimin felhívott és gondoltam, ha már a családi banzájt kihagytam, akkor legalább egy kicsit tudjak veled beszélni, ha már alig látlak. – szomorodott el, hamis vigyort festve arcára.

- Jimin? – kikerekedett szemekkel néztem az említettre.
- Azóta, hogy a parton jártam, vagyis ti megmentettetek Jimint elfogadtam. Sokat beszélgettünk, és mindig mesélem neki a hülyeségeidről, meg azokról is, hogy gyerekként mennyire utáltál bizonyos dolgokat. – nevetve vágtam tarkón az öcsémet, ahogy visszaemlékeztem pár dologra amit körvonalakban megemlített – Hogy mennyire megváltoztál azóta, hogy vele együtt vagy. Végre elmondhatom, hogy egy normális nővérem van. – vigyorgott mint a tejbe tök – Igazából rájöttem, hogy normális ember Jimin, és mindig elvitt a kezelésekre, ha megkértem, és úgy beszélgettünk.
- Tényleg? – kikerekedett szemekkel figyeltem a mellettem lévőt, majd a velem szemben állót.
Nem kaptam választ, csak bólintást. Mintha egy csapásra megváltozott volna az életem. Jackson elfogadja Jimint, és engem is normálisnak nevez. Teljesen kicserélték. Az öcsém, aki régebben gyűlölt, és Markhoz volt hozzánőve, most már váltig állítja, hogy Jimint elfogadta. Mintha csak egy apró kis varázslat kerített volna magába. Minden apró kis gesztus a kedvemet egyre magasabbra emelte.
- De Mina, azért ne hidd, hogy téged még szeretni foglak. – röhögött ismételten az öcsém, s a mosoly az arcán őszinte volt, ám a szavai annál inkább hamisak.
- Jól van, jól van. – nevettem fel – De elmondanátok nekem, hogy hogyan is lettetek ilyen jóban? – húztam fel az egyik szemöldökömet ahogy a két személy között ingáztattam fejemet.
- Igazából, úgy volt, hogy amikor Jimin jött hozzám a kórházba érdeklődni felőled, akkor kicsit beszélgettünk. Azután, mikor kiengedtek eléggé sokszor jött elém a sulihoz és akkor is beszélgettünk, hazavitt meg ilyenek. Meg hát... – figyelt a távolba az öcsém – Rájöttem, hogy amúgy jó fej, és lehet kedvelni. Nem olyan mint Mark vagy Tom. Ahogy kiosztotta őket, meglepődtem a dolgon, de valahogy nem akartam elfogadni. De ahogy elkezdtünk beszélgetni és elkezdtem látni rajta, hogy őszintén szeret téged, valahogy nekem is el kellett fogadnom, úgy, mint ahogy anyáék is megtették.
- Értem. – húztam el a számat – És te? – fordultam Jimin felé, aki közben már a hátam mögött volt, és úgy ölelgetett.
- Hát... – eresztett el – Igazából úgy vannak a dolgok, ahogyan ő mondja. Sokat beszélgettünk, és így aztán sikerült elfogadnia. A múltamról is meséltem neki, és arról is, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlem a legelső alkalommal mikor megláttalak. Szóba került JungKook is és minden olyan dolog, amiket nem nagyon tudtam eddig elmondani az embereknek.
- Ohh. – tágultak ki szemeim a magyarázattól.
- Nos, akkor amiért eljöttem eme csodálatos napon. – vigyorodott el ismételten az öcsém – Ez a tied, és remélem, hogy hasznát fogod venni.
- Köszönöm. – vigyorogva vettem el tőle a becsomagolt ajándékot, majd kicsomagoltam, és megnéztem a tartalmát – De hülye vagy! – nevettem fel.
- De most miért? – biggyesztette le ajkait – Azt hittem, hogy tetszeni fog. – röhögte el magát.
- Tetszik te idióta. Köszönöm. – vontam magamhoz Jacksont, majd jó szorosan magamhoz préseltem.
- Ne ölj meg! – lökött meg gyengéden, ám ezzel magának okozott kárt, hiszen szorosabban öleltem – Jimin! – kiabált – Mit tettél vele? – eresztettem el.
- Én semmit. – tette fel védekező állásba kezeit.
- Srácok... – vihorásztam – Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek. – álltam meg egy pillanatra a vihorászással.
- Tényleg. Mi történt veled ma? – érdeklődött Jackson.
- Hát ugye ma voltunk vásárolni a srácokkal, aztán este Jin megfőzte a vacsorát, fát díszítettünk, ajándékot csomagoltunk. Közben Hei meg a szívbajt hozta rám a fenyegetőzéseivel és azzal, hogy meg akarta ölni magát. A kórházban kiosztottam aztán meg hazamentem, vagyis a dormba mentem. JungKookkal beszélgettem aztán Jimin szobájában voltam. Pár perccel később elmentünk a partra és tűzijáték fogadott az egész BTS részéről, ami valljuk be, nagyon jól esett. – mosolyodtam el halványan – Utána pedig hazamentünk. Tom felhívott és jött a szokásos beszédével, és kikönyörögte, hogy egy kicsit meginogjon az érzésem Jimin iránt. Szörnyen érzem magam amiatt, de bogarat ültetett a fülembe. – kezdtem el a havas cipőmet fürkészni – Elrohantam a dormból, de utánam jött, és azután idejöttünk. Nagyon megleptél, de örülök neked. Tényleg megleptél, és örülök neked. – mosolyogva tértem vissza az arcok fürkészéséhez.
- Legalább ez a napod azért jobb volt a vártnál. – vicsorított Jackson.
- Sokkalta jobb volt. – mosolyogtam én is, s hangokat kezdtem el hallani.
Puffogások és durrogások hada zavarta meg szavaim érthetőségét. Apró villanásokat vélte felfedezni a szem sarkából, s az égre nézve ismételten tűzijátékok csillogását észleltem. Színes fények gyúltak az égen, s az órámra pillantva a telefonomon, éjfélt ütött az óra. Hitetlenkedve álltam és néztem a fekete eget. Minden pillanat egy cseppnyi boldogságnak tűntek. Tudtam, hogy nem tudták, hogy ilyenkor is van tűzijáték, de az időzítés fergeteges volt.
- Anyuékkal mi van? – érdeklődtem.
- Húzták a szájukat mikor mondtam, hogy eljövök ide. Azok után, ami történt a családdal nem igen akarták azt, hogy egyedül sétálgassak a városban, vagy akár itt is.
- Felnőtt leszel hamarosan. Tudsz magadra vigyázni. – biztattam – Markot lecsukták, Tom pedig... – húztam el a számat – Nagy valószínűséggel egy ideig zaklatni fog. – hajtottam le a fejemet kínosan.
Miért kell folyton zargatniuk olyan embereknek, akikhez már semmi közöm sincs?
- Ne szomorodj már el. – csapott a homlokomra alulról Jackson.
- Aucs! – kiáltottam fel a homlokomat megfogva – Ezt most miért?
- Azért kaptad, hogy ne hisztizz. Ha zaklatni fog elküldöd Isten hírével, és ennyi. Nem hiszem el, hogy most ilyen gyáva lettél. – kínosan kezdett el magában beszélni és csóválta a fejét – Nem voltál ilyen gyáva. Bár Jimin egészen jó hatással lett rád.
- Köszönöm. – vigyorogva köszönte meg a megjegyzést az említett.
- Köszönöm fiúk. – vinnyogtam – Akkor ha nem haragszotok... – fordultam meg, s pár lépést tettem, ám megállítottak.
- Hova mész? – derekamat hátulról átölelve szólt hozzám Jimin.
- Álmos vagyok. – nyöszörögtem.
- Menjetek csak. – mosolyogva ám kissé csalódottan kezdeményezte a búcsúzást Jackson.
- Nem baj? – fordultam vissza majd közelebb mentem hozzá, hogy átölelhessem.
- Dehogy. – vigyorgott bele válaszába – Holnap majd átmegyek a dormba.
- Rendben van. – mosolyodtam el én is, majd eleresztettem.
Elbúcsúztunk az öcsémtől, majd ismét útnak indultunk. Ujjainkat összefűztük, s úgy sétáltunk a dorm irányába. A csillagok gyönyörűen ragyogtak az égen s egyre boldogabb, ám mégis szörnyen bosszantón éreztem magam. Egy hirtelen jött érzés kerített magába. Jimin kezét elengedtem, s futásnak eredtem. Szerettem volna elszabadulni a szörnyű napoktól, ám a figyelmetlenségem mindig bajba sodor.
- Mina vigyázz! – kiáltott utánam Jimin, ahogy kiléptem a zebrára.

46. Kétely

Ahogy hallgattam a telefonba röhögőt az idegrendszerem teljesen a magasba szökött. Nem tudtam mit csinálni, csak kiabálni a gondolataimba.
- Befognád a pofád? – dühösen ordítottam a telefonba.
Semmit sem reagált, csak röhögött tovább. Olyan volt, mint egy őrült. Idegesen caplattam be Jimin szobájába, s magam mögött becsaptam az ajtót idegességembe.
- Befognád egyszer a pofádat?! Minek hívtál? – kiabáltam bele ismételten.
- Azért hívtalak, hogy megkérdezzem tőled, hogy eldöntötted-e már, hogy ideköltözöl-e. – hangjából sugárzott a boldogság.
- Nem mindegy az neked? – akadtam ki – Nem fogod fel, hogy nekem itt a helyem?!
- Mit szeretsz benne? – kérdezett rá idegesen.
- Mit érdekel az téged?
- Mit szeretsz benne? – ismételte el a kérdést tagoltan és egyre idegesebben.
- Azt kérdezed, hogy mit? Hát azt, hogy benne van szeretet, tisztelet és törődés. Elviseli a sok hülyeséget ami körülvesz engem, és elfogad engem olyannak, amilyen vagyok. Érzem, hogy szeret, és a törődését is tisztán érzem. Mi bajod van vele? – dühödtem fel.
- Mégis mi olyan jó benne? Az téged nem is zavar, hogy mondjuk esetleg megcsalt? – tette fel a költői kérdést.
- Magadnál vagy? Te fel tudod azt fogni, hogy mit jelent igazán szeretni valakit? Van fogalmad arról, hogy miken mentem keresztül, és Jimin mennyi mindenen átsegített? Te nem vagy normális. Egyáltalán mit akarsz tőlem? Nem elég neked az, hogy feldúltad a házunkat Mark kedvéért? Nem elég neked az, hogy az öcsém miatt szenvedtem? Elmebeteg vagy, ugyanúgy, mint Mark. Szállj le rólam! – kiabáltam sírva.
- Akkor szállok le rólad, ha ideköltözöl, addig nem! – kiabált bele a telefon másik végén lévő vonalba.
- Mire jó ez neked? Mit akarsz tőlem? Miért nem hagysz élni? Miért nem hagyod, hogy boldog legyek azzal, akit szeretek, akinek köszönhetek sok mindent? És mégis, mi bajod van a boldogságommal? – kiabáltam bele olyan hangosan ahogy csak tudtam.
Minden erő kiszállt a lábaimból, és összeestem. Szörnyű érzés volt, hogy úgy kezeltek engem, mint egy birtokolható embert. Hiába beszélt, kiabált, nem bírtam felfogni amit mondott. Egyszerűen a hallójáratom bezárult és képtelen voltam hangokat hallani. Mintha egy bábu lettem volna, amit az emberek kedvük szerint rángathatnak oda ahol, vagy ahova akarnak. Alig tudtam magamról, csak a könnycseppeket éreztem kifolyni a szememből. Jimin gyenge hangjára figyeltem fel, hogy mellettem ült és hívogatott, de nem bírtam azt sem felfogni. Legszívesebben felszívódtam volna olyan helyre, ahol nem ismernek, ahol nem bánthatnak. De mit ad Isten? Mindenhol vannak olyan emberek, akik bántják a kívülállókat.
- Mina. Kicsim. – félve pofozgatta arcomat Jimin.
- Ne ütögess. – fogtam meg bosszúsan a lendített kezét, s felültem – Jól vagyok, de mennem kell. – felálltam, de azon nyomban visszazuhantam Jimin által.
- Mi történt? – préselt magához, s aggódó pillantásokat vetett rám.
- Semmi. – válaszoltam egyszerűen, majd karjait kezdtem el lehámozni magamról, ám kevés sikerrel.
- Nem engedlek el. Mi történt? – újabb aggódó hangnemmel illetett engem.
Kiszabadítottam magamat a karjai közül, s lassan, alig érezhetően a talpam alatt a talajt sétáltam bőgve az ágyához. Mintha most szakítottak volna ki belőlem egy darabot. Mintha az életem egy részét törték volna össze egy mondattal. „Az téged nem is zavar, hogy mondjuk megcsalt?” Hiába töprengtem és sírtam, hiába próbáltam lenyugodni, esélytelen volt számomra. Tőrt hasítottak belém. Pont a szívem közepébe, ami a legkellemesebb, és a legkellemetlenebb érzéseket hordozza magával.
- Kicsim, kérlek. – ölelt át hátulról, ahogy utánam jött, és leült mellém – Mondd el.

- Volt bárkid is rajtam kívül azóta, hogy együtt vagyunk? – tettem fel a kérdést, ami újabb kegyetlen érzéseket keltett fel bennem.
- Te ezt honnan veszed? – nézett meglepetten rám – Minden pillanatomat veled töltöttem. Ha meg nem, a bandával voltam és gyakoroltunk a koncertekre. Kicsim, honnan jött ez neked? – egyre ijedtebbé vált.
Miért lett ijedt? Ha az ő szavai igazak, amik mégis azok... Nem hagynám el sosem. Képtelen lennék még akkor is itt hagyni, ha mégis történt valami.
- Én... – álltam fel, s kirohantam a szobából.
Felkaptam a csizmámat és a kabátomat, majd magam mögött becsapva az ajtót hagytam el a dormot. Addig futottam, míg a lábam bírta, ám egy kéz utánam nyúlt és maga felé fordított. Jimin volt az. Értetlen arckifejezéssel állt előttem. Mintha magamat láttam volna benne. Ahogy rám nézett, mint mikor engem vágott neki az ajtónak amikor elmondta, hogy szeret. Mintha ugyanaz a pillanat lenne, csak másképpen. Az arcát fürkésztem, ahogy engem nézett, és ahogy a kezemet fogta megállás nélkül, szorosan. Nem mondtam semmit, és nem reagáltam semmit csak bámultam. 

- Én... én szeretlek.. – távolodtam el tőle, majd átöleltem.
Csak egy apró ölelést vártam tőle, de egy igen erős szorítás közé estem, ami jobb volt mindennél. Mintha újra az a kislány lettem volna, akit fél éve ölelt magához először. Csak egy kapcsolat, egy olyan emberrel, akinek még ilyen érzései sosem voltak, de most mégis képes arra, hogy másképpen viselkedjen. Egy szívdobbanás, ami a sokszorosára nőtt, amiben hatalmas érzések vannak.
- Ne sírj. – tolta el élettelen gyenge testemet magától, és az összes kósza könnycseppet letörölte az arcomról – Szeretlek én is, és tudod, hogy sosem hagynálak el. Mina, te vagy a mindenem. Neked köszönhetem azt, hogy érző lény lettem. Első naptól kezdve, hogy megláttalak. Az a pillanat, amikor leszólítottalak, nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Szeretném, ha ezen a napon, éjfélig kérlek ne sírj és ne gondolj semmi rosszra. Ez a te napod. Bármit megteszek, akármiről is van szó. – festett egy halvány mosolyt az arcára.
Hihetetlen érzés volt a karjai között lenni. Örök álom, vagy talán még mélyebb dolognak is nevezhetném. A szavai, amiket mondott, elképedt állapotba tett engem. Mintha még nem éreztem volna ezt. Hatalmasat dobbant a szívem. Ki akart szakadni a helyéről, és a mellé akart volna vándorolni, akinek a mellkasában dobog a párja.
- Csak maradj velem. – halkan és bizonytalanul kértem meg.
- Veled maradok. Nem csak most, hanem mindig. Sosem hagylak el, és sosem lépek félre. Bármiről is legyen szó, ami miatt kiabáltál a szobámba, én nem erőltetem a megmagyarázását. Tudod, hogy sosem erőltettem eddig semmit. – bólintottam – Csak nyugodj meg. – emelte fel a fejemet az állam megtámasztásával, és megcsókolt.
Ajkai érintése mindig felperzselt. Akár egy láng, ami ha hozzáért jeges bőrömhöz azt azonnal füstté változtatta. Nem attól volt perzselő, hogy az ajkaival olyan technikákat használt, amik megleptek, hanem attól volt, hogy érzékien, érzésekkel telien csókolt. Volt benne tűz, de mégis lágy érintésekkel közeledett minden egyes alkalommal. Apró félelem volt benne, de az sosem zavart. Az tette mindig tökéletessé. Csak egy szó, ölelés, csók. Mindig ezek voltak a fejemben amikor a közelemben tudhattam. Csak egy szó, ami mindent bizonyít. Egy ölelés, amiben minden benne van. Egy csók, amiben az összes érzelme benne van, amit irántam érez. Egy tett, amivel a kétségeimet el tudja seperni és egy őszinte mosolyú lánnyá tud változtatni.
- Gyere, szeretnék valamit mutatni. – vigyorogva szólalt meg, miután elváltak ajkaink egymástól.
Nem mondtam semmit, csak bólintottam. Jimin az ujjainkat összekulcsolta és úgy sétáltunk. Az utat fürkésztem, ahogy a hó egyre jobban beteríti a közlekedő útvonalat, és ezzel egyre szebbé téve a város szürke mivoltát. A lábunk alatt a hó ropogott így tisztán látható volt a lábainkon lévő cipőink lenyomata.
- Mina... – feszélyezetten szólított meg – Azóta, hogy ismerjük egymást, mi a véleményed rólam?
- Az, hogy szeretlek. – állítottam meg – Amikor megismertelek, egy bunkó embernek gondoltalak, de rájöttem, hogy nem vagy az. A fogadásunk napján is, féltél tőlem, hogy csak úgy kivonszoltalak az étteremből, és elmentem veled sétálni. Vicces volt az arcodat akkoriban látni. Amikor Busanban jártam az utolsó este esett le nekem, hogy mennyire a szívemhez nőttél. Hiányoztak a szavaid, az, hogy a fejedet lássam és puffoghassak egy darabig miattad. A koncerten pedig azért nem vágtalak pofon, mert nem volt szívem hozzá. Egyszerűen az érintésednek is örültem. Az a puszi, amit akkor nyomtál az arcomra, kellemetlenül érintett, de mégis kellemes érzések jártak át akkor. Miután összejöttünk, és elvittél az állatkertbe, annyira jól éreztem magam veled. Vicces pillanataink is voltak, de összességében az a napom, volt az egyik legjobb nap. Utána a lovaglás. Markot leszámítva, nagyon jó volt, hiszen szeretek lovagolni. – mosolyodtam el magamba – Arról meg nem is beszélve, mikor a vidámparkba vittél el és mindenre felszálltunk amire lehetett. Romantikus csónakázás, egy romantikus alagútban. Érdekes volt, de mégis örültem neki, mert veled tölthettem ott is az időt. Közös vacsorák, és együtt alvások. Mintha egy álomban lennék. És ez a mai nap. Közös karácsony, és szülinapozás. Nem hittem volna, hogy ennyi mindennel megleptek. A tűzijáték pedig... – nyomtam egy puszit arcára – Nagyon kedves gesztus volt tőled. – mosolyodtam el ismételten – Nagyon szeretlek, és hálás vagyok neked ezért a fél évért. Csodálatos ember vagy, és örülök annak, hogy a barátnőd lehetek. – pirultam el halványan, mégis erősen a hideg miatt.
- Te vagy a legcsodálatosabb. Köszönöm, hogy itt vagy nekem, és megváltoztattad az élelemet. Azzal, hogy a barátnőm vagy, keveset mondtál. – vigyorodott el.
- Ezt, hogy érted? – kerekedtek ki a szemeim.
- Úgy, hogy több vagy számomra, mint egy szimpla barátnő. – szorított mellkasához.
Köhögtem, nevettem, hapciztam. Ennyi volt, ami azt a perceken való ácsorgást jellemezhette. Lassan újra útnak indultunk, és egy kivilágított óriáskerékhez értünk. Nagyon megszerettem azt a helyet, hiszen az ezelőtti télen mindennap kijöttünk csak azért, hogy megnézhessük a várost, mikor már alig vannak az utcán. Eszméletlenül gyönyörű volt. Mint egy mese.
Ahogy közeledtünk az óriáskerék lábához, egy nagyon buzgó embert fedeztem fel, aki őrjöngve kapálózott a kezeivel, hogy észrevegyük. Nem tudtam, hogy ki lehet az, fel sem ismertem a távolság miatt. Ahogy araszoltunk közelebb a havat taposva a lábunk alatt, egyre jobban körvonalazódott számomra az illető. Hatalmas nagy vigyor terült szét az arcomon, ahogy megláttam felém rohanni, majd a nyakamba ugrott, és úgy átölelt.
- Végre, hogy ideértetek. – vigyorogva beszélt, miközben még rajtam csimpaszkodott.
Jimin, nem hiszem el, hogy minden rendben van. Vagy hogy egyáltalán lehet-e ennél szebb napom a jövőben.

45. Mint egy álomvilág

Mina szemszöge:
Ahogy haladtam az utcán, a hó egyre jobban kezdett hullani, s egyre jobban került rá arcomra. A sírás kerülgetett. Az még rendben lett volna, ha mondjuk megint megtép, vagy felpofoz, de az, hogy nem gondolkodik, már túl sok. Kórházba került. De nem miattunk, hanem a saját hülyesége miatt. Mi csak meg akartuk vele értetni, hogy nem ér annyit egy olyan kapcsolat, ahol csak az egyik fél érez valamit, míg a másiknak boldog párkapcsolata van. Halál. Minden egyes nap ezzel szembesültem amióta összevesztünk.
Minden lépésemmel nyomot hagytam magam után a járdán, s ahogy haladtam egyre közelebb a dormhoz, úgy kezdett a szívem összeszorulni. Csak a fájdalom és kétségbeesés volt látható Hein, ahogy bevitték a kórházba, s ahogy beszéltünk is. Meg kell értenie azt, hogy az élet nem csak abból áll, hogy szerelmes az ember és ha nem kaphatja meg az illetőt, akkor meg kell ölnie magát, hanem abból áll, hogy élnie kell. Minden baj, sérülés, boldogság... Minden érzés ellenére élni kell, és boldognak kell lenni. Sosem fogja meg ezt megérteni, ahogy én sem. De adtam esélyt a boldogságra, és minden olyan dolgot elengedtem, ami zavart volna.
A dorm bejáratához érve a csizmámról lesepertem a havat, megtöröltem a csizmám talpát, a lassan lépcsőzni kezdtem. Minden fokra lassan léptem rá s a korlátba kapaszkodtam, hogy nehogy elcsússzak. A megfelelő emeletre érve, újra sírás fogott el. Újabb dolgok törtek fel elmémben, de mégsem hagyhattam, hogy újra utat nyissanak maguknak a sós cseppek. Halkan kinyitottam az ajtót, s rögtön JungKook szobája felé vettem az irányt. Benyitottam, s az ágyához siettem, és magamhoz öleltem.
- JungKook, beszélnünk kell. – öleltem meg szorosabban.
- Heiről van szó? – tolt el magától.
- Igen. – ültem rá az ágyra – Felvágta az ereit, és le akart ugrani a hídról. De egy idős hölgy észrevette és azonnal kihívta a mentősöket és a rendőrséget. Amikor én odaértem, akkor már ott volt a rendőrség meg a mentősök is. Hei kérésére bementem vele a kórházba és ott úgymond beszélgettünk. Vagyis én inkább lekiabáltam a fejét, mert egy idióta. Közöltem vele, hogy az élet nem ér annyit, hogy eldobja, főleg egy ember miatt. Megtehettem volna Mark miatt, hogy megölöm magam, de adtam esélyt az életre. Egy ember sem ér annyit, hogy eldobjuk magunktól az életet, de neki Jimin az élet. Nem értem. Hiányzik az a Hei, akivel évekig jókat nevettem és akit nem érdekelt az, hogy milyen természetű vagyok, de Jimin miatt megváltozott. Nem panaszkodom, Jimin miatt én is megváltoztam miatta, hiszen egy önelégült baromból lettem egy őrülten szerelmes kislány. – nevettem el magam.
- És igen. – nevetett velem együtt a szobában tartózkodó – Tényleg megváltoztál. Mondjuk amikor megismertelek, akkor olyan voltál, akit nem tudott érdekelni egy kapcsolat és csak úgy van a levegőben. – nevetett még jobban – Jimin mellett hihetetlenül megváltoztál. – mosolygott.
- De te is. Nem az a kisfiú vagy, akinek segítettem a matek háziban mikor kellett. Érett férfi lettél ezalatt a pár év alatt. Persze, még mindig az a kis aranyos srác vagy nekem, aki akkoriban voltál. – mosolyodtam el.
- Feltehetek gy kérdést? – félénken rákérdezett, amire én bólintottam – Mi volt pontosan az oka, hogy elköltöztél? Mármint... – közbeszóltam.
- Nehogy azt mert mondani, hogy te voltál az oka. Nem. Igazából ide akartam jönni egyetemre, és azért. Ha te lettél volna az oka, elmondtam volna. Ne legyél gyerek. Tudod, hogy mennyire szeretlek, és számítok rád mindenben. Nem számít, hogy mi volt akkor. – tettem a kezemet a vállára – Az számít, hogy itt vagy nekem, és én is neked, tökfej. – mosolyogtam.
- Törpe! – ütött fejbe egy párnával – De örülök, hogy végül is minden rendben van köztünk, és nincs semmi félreértés és vita. – vigyorodott el.
- Úgy nézel ki, mint egy nyúl! – vágtam a fejéhez egy párnát, ami szét is szakadt – Most nézd meg! – nevettem fel – Miattad kettészakadt az egyik párnád. – imitáltam szomorúságot.
- Hogy nevezheted magadat felnőttnek? – röhögött fel, s leesett a földre.
- Úgy, hogy melletted meg HoSeok és Tae mellett gyereknek érzem magam! – vigyorogtam – De Jimin mellett meg nőnek, azért! – nyújtottam ki rá a nyelvemet.
- Le lesz vágva a nyelved, ha még egyszer kinyújtod, szülinapos! – került egy gonosz vigyor arcára – Ez még a tied Mina. – nyomott vigyorogva a kezembe egy becsomagolt ajándékot.
- Mi van benne? – néztem rá hatalmas nagy szemekkel, majd a csomagolást kezdtem el széttépni – Ez a legelső közös képünk, amit aznap csináltuk mikor először jártam nálatok. – vigyorogtam és átöleltem.

- Élni akarok. – lökött el egy kicsit magához, hogy levegőt is kapjon.
- Bocs Kook, de ezt muszáj volt megadnom neked. – röhögtem fel hangosan.
Pár percet még a szobájában töltöttem, majd átmentem Jimin szobájába. Lassan nyitottam be, de nem kellett volna. Olvasott.
- Szia kicsim. – köszön mosolyogva – Mi volt Heinél? – érdeklődött.
- Meg akarta ölni magát azzal, hogy felvágta az ereit és le akart ugrani a hídról. – ültem rá az ágyára, s hozzábújtam – Ráadásul az élet számára te vagy. Igazából nem csináltam belőle nagy dolgot, csak kiosztottam, hogy az élet többet jelent annál, minthogy egy ember miatt feladd azt, ami boldogságot hozhat számodra. Egy idióta. Nem tudok mit tenni már vele. Elment az esze. Engem már idegileg teljesen kikészített. – hajtottam le a fejemet.
- Minden rendben lesz. – emelte fel a fejemet, és megcsókolt.
- Már egy ideje itthon vagyok, és JungKookkal beszélgettem. – ejtettem le a fejemet, s újra a felhúzott lábaimat figyeltem.
- Hallottam. Nem vékonyak a falak, tudod. – mosolyodott el, ahogy lehajolt, hogy láthassa az arcomat – Tudod, hogy nem haragszom. Ha ő nincs akkor én itt verdesném a zsákot, és nem téged ölelnélek. Hálás lehetek neki. Ahogy neked is. – csókolt meg.
- Igazad van. – mosolyogtam, mint egy idióta – Jimin... – néztem mélyen a szemébe.
- Mond. – ijedt meg kissé.
- Ha ennek az egésznek vége lesz.. Úgy értem Mark, Tom és Hei.. Elmegyünk valahova? – érdeklődtem.
- Oda megyünk, ahova szeretnél. – ölelt át szorosan.
- Tényleg? – tágultak ki szemeim, ahogy hátamon éreztem karjait összefonódni.
- Igen. – vette szorosabbra fogását.
- Egy álom ez a mai nap. Jimin, még sosem éreztem magam ilyen boldognak, annak ellenére, hogy Hei tönkretette ezt a napomat. – pusziltam meg a nyakát – Tökéletes karácsonyom volt veletek, és születésnapom is. Mintha csak egy álomvilágba kerültem volna általad. – nevettem fel – Köszönöm, hogy itt vagy nekem, és azt is köszönöm, hogy szeretsz. – hullott ki pár kósza, ám mégis boldog könnycsepp a szememből.
- Nekem kell hálát mondanom, neked, hogy itt vagy nekem, de gyere, van egy meglepetésem számodra. – vigyorodott el, s felsegített – Öltözz fel jó meleg ruhába! – figyelmeztetett.
Átöltöztem kényelmesebb és melegebb ruhába, s a srácokkal karöltve sétáltunk le a partra. Fogalmam sem volt, hogy mit akarnak, de a kíváncsiság hajtott végig. Ahogy sétáltunk a part felé, a hó már nem esett annyira, de még úgy is érezhető volt pár pehely hullása. Csak bámultam a várost, ahogy kivilágítva még mindig gyönyörű volt és bármit néztem, bármennyiszer jártam akkor a városba, a szemeim kitágulva járkáltak jobbra-balra és elképedten néztem, hogy eszméletlen egy hely.
- Megérkeztünk. – zökkentett vissza Jin hangja.
- Ohh. – ámultam el.
Egy csomó tűzijáték volt kikészítve a parton. Egyszerűen egy hang sem jött ki a torkomon annyira elképedtem a látvány miatt. Ahogy egyre közelebb lépkedtünk a tűzijátékokhoz, a srácot megállítottak.
- És akkor szeretnénk még egy kis ajándékkal kedveskedni neked. Igaz, hogy hideg van, de ezt azért még meg szerettük volna csinálni. – ölelt át szorosan NamJoon, miután tömören elmesélte a dolgot.
Csak álltam és vártam, majd egy hirtelen csattanás ütötte meg hallójáratomat. Felnéztem az égre, és szivárvány színekben pompázó tűzijátékok fényeit fedeztem fel. Hihetetlen látvány volt az, hogy színes fények lepték el az eget. Tátott szájjal fürkésztem, majd egy pillanat alatt a saját nevemet és egy „Boldog születésnapot” feliratot fedeztem fel. Megkönnyeztem egy pillanatra, majd nevet figyeltem a többiek arcát.
- Remélem, hogy tetszik. – ölelt át hátulról Jimin, majd ahogy a vállamon hátrapillantottam, megcsókolt.
- Nagyon. – mosolyodtam bele a csókba, majd viszonoztam.
Mindenki csak röhögött rajtunk, ahogy ott álltunk, és néztük az eget. Romantikus pillanatnak bizonyult, ami még az én szívemet is megdobogtatta. Pár percig még álltunk, majd haza indultunk. Nem tudott nyugton hagyni Hei gondolata, hogy neki Jimin az élet. Mintha csak én lennék. Számomra is már Jimin az élet, azóta, hogy összejöttünk. Minden pillanatban kitalál valamit, ami miatt a szomorúságomat elfelejtem és ahelyett a boldogság kerül előtérbe. Romantikus vacsorák a dormban, közös filmezések, együtt alvás. Még sosem éltem át ilyen boldog pillanatokat, de ő még így is, hogy híres képes a kedvembe járni és mindent megtenni értem, ahogy én is érte.
- Holnap nem dolgoztok? – törtem meg a csendet, ahogy felértünk a dormba.
- Szabadnapot kaptunk, így a holnapi napunk pihenés. – vigyorodott el HoSeok, majd önfeledt ugrándozásokba kezdett és engem is belevitt.
- HoSeok, ne csináld. – nevettem el magamat – Még a végén elesel.
Alig, hogy kimondtam, megbotlott a lábába majd a kanapéra éppen, hogy sikerült ráesnie. Ha pár millimétert esik, akkor a dohányzóasztal és a kanapé közé esik, ami valljuk be, egész vicces helyzet lett volna. Az önfeledt nevetésünket a telefonom irtózatos csengése zavart meg. Meg sem nézve a számot, tettem a fülemhez a készüléket, majd beleszóltam.
- Lee Mina. Miben segíthetek? – szóltam bele, majd egy iszonyú röhögést lehetett hallani a vonal túlsó végéről.
Most gúnyolódik velem, vagy ilyen viccesnek érzi azt, hogy nem száll le rólam?

44. Miért nem tudlak elengedni?

JungKook szemszöge:
Mikor visszaértem a srácokhoz a dormba már mindenki békésen aludt. Jimint napokig nem láttuk hisz Mináéknál gyógyulgatott. Furcsának tartottam még Tom felbukkanását is, ám Mina sokszor engem értesített az eseményekről, vagy Seot, így mindig tudtuk, hogy mi történik náluk.
- JungKook, mit gubbasztasz itt a sötétben? – törte meg a szobám csendjét Seo – Minán agyalsz? – csoszogott az ágyamhoz, s mellém ült.
- Igen. – hajtottam le a fejemet.
- Jó döntést hoztál, hidd el. – simogatta meg a vállamat – Mindig is fontos leszel neki, bármi is lesz a jövőben.
- Tudom. De mégis furcsa. – terültem el az ágyamon.
- Mi? – hajolt felém, s kérdő tekintettel nézett rám.
- Évekkel ezelőtt, mikor elmondtam neki, még nem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz. Ha Jimin megbántaná, én biztos kitekerném a nyakát. Aggódok érte. Nem akarom, hogy baja legyen. – fordultam hasra, s a fejemet a paplanba nyomtam.
- Szedd már össze magad! – rángatott meg – Azzal, hogy most negatívkodsz, semmi sem lesz jobb. JungKook. Tudom, hogy még mindig szereted. Láttam rajtad mindig.
- Te ezt honnan veszed? – kerekedtek ki a szemeim? – Valamit nagyon rosszul látsz. – gondolkodtam el.
- Csak viccelek. – kezdett röhögni és csapkodni.
Elképedten bámultam rá, és azt hittem, hogy csak én vagyok a hülye, de próbáltam minden poént venni, és nevetni Seoval. Ment is, de a tudatomban a saját szavaim kezdtek el lejátszódni, mintha még sosem mondtam volna magamnak azokat, amik elhagyták a számat.
- Apropó.. – állt le a röhögéssel Seo – Honeyval sikerült beszélned?
- Uhm... – húztam el a számat – Végig bőgött. És mikor már odaértem hozzátok, már akkor is sírt. – néztem a plafonra.
- Tehát még mindig gatyául van. – húzta el ő is a száját, amit a szemem sarkából észre is vettem.
- Ne haragudj, hogy... – vágott közbe.
- Te ne haragudj rá. Ilyen szegény. Próbál változtatni de valahogy nem jön neki össze. – állt fel – Viszont te is szedd össze magad, és gyere enni! Igazából azért is jöttem mert már mindenki majd éhen hal, te meg itt gubbasztasz a szobádba. – húzott fel.
- Jó. – kullogtam mögötte.
A szobámból kiérve egész végig az asztalig battyogtam Seo mögött lehajtott fejjel, mintha valami rosszat tettem volna. Pedig nem így volt. Furcsa volt, hogy Jimint nem láttuk az asztalnál, hisz nem is volt itthon. Valamilyen szinten sajnálom a zúzódásai miatt, viszont valamilyen szinten nem tudom. Maga okozott kárt magának, így felesleges az, hogy aggódjunk érte. Bárki bármit mond, vagy tesz, maga alatt vághatja a fát. Jimin azzal, hogy nekiment Marknak, Minának okozott fájdalmat. Nem gondolkozik, és így az a veszte. Emiatt nem sajnálom. Ugyan jó barátom, de valahogy az, amiken Mina keresztül ment miatta, még az én hibáim is. Minden pillanatban voltak rossz érzéseim a dologgal kapcsolatban, hogy biztos jó döntéseket hoztam-e, de az ember mindig utóbb gondolkozik, mint sem előbb. Igaz az viszont, hogy jó döntést hoztam, így még ha vannak dolgok, amiket bánok elszomorítanak, de vannak olyan dolog, amik vidámsággal töltenek el.
- Adj már még egy kicsit! – nyúltam a kanalammal a kiszemelt étel elé, de mire odáig jutottam volna, hogy kapjak, elfogyott.
- Bocsi Kook, de ez az utolsó falat a miénk! – vigyorgott önfeledten Suga.
- Hát jó. – szomorú arckifejezésemet felvettem, s az asztaltól felállva a szobám irányába kezdtem el sétálni.
Magam után becsuktam az ajtót, s az ágyamra vetettem magamat. Honey szavai futottak át az agyamon, és a tettem, ami miatt történt az utóbbi időben egy csomó mindent. Nem volt sem újdonság, sem meglepő az egész, hiszen kiismerhető volt az, hogy az emberiség nagy része hülyeségeket kezd el csinálni, a nagy semmi miatt.
A gondolataimban elmerülve, ahogy a takarót magamra húztam, s a párnára helyeztem a fejemet álomba szenderültem. Másnap, harmadnap, negyednap és így tovább. Jimin hazajött valamilyen szinten egészségesen, de még mindig tropa volt. Alig volt pár perc, mikor csörgött a telefonom. Késő volt már így az agyam sem fogott annyira, de mikor megpillantottam a hívó fél számát, azonnal ugrottam, mint egy öleb és felvettem a készüléket.
- Kookie, segíts! – hallottam meg kétségbeesett kérlelését.
- Mi az? – válaszoltam kómásan.
Ilyenkor minek kell hívni? Álmos vagyok!
- Jackson... – hadarta el azt az egy nevet – Markkal van, és valamit csinált vele! – aggodalmaskodott.
- 10 perc és ott vagyok! – nyomtam ki a készüléket, s őrült rohanásba kezdtem Jimin szobájába – Hyung, velem kell jönnöd!
- Most értem haza. Nem ér rá később? – gyilkos pillantásokkal illetett.
- Nem. Mináról van szó. – rám kapta a tekintetét, amit az előbb visszatáncoltatta a telefonjára – Jackson, Mina öccse, jelenleg Markkal van. Minát Mark hívta fel Jackson telefonjáról. Gyere már! – nyavíkoltam, mire összeszedte magát, s azonnal a kocsihoz rohantunk.
Egy szót sem szóltunk egymáshoz, csak Mináékhoz mentünk. Nem érdekelt semmi, most az volt a lényeg, hogy Jackson jól legyen.
Miután Minát felvettük, az úti célunk felé, vagyis a partra mentünk. Sötét volt, de mégis a holdfény által kivehető volt, hogy két személy volt a parton a víz közvetlen közelében. Egy fekvő, rángó ember, és egy mellette ácsorgó illető, akinek a szeme sem rebbent, mikor a közelébe mentünk. Mina letámadta, mi meg álltunk, de mégis kiálltunk mellette. Őrültség volt ez az egész, de az, hogy Jimin letámadta adott okot arra, hogy benne van érzelem, míg Markban bosszú.
Jackson beraktuk a kocsiba, és őrült sebességgel indultunk a legközelebbi kórházba, ahol kivizsgálták, s diagnózist állítottak fel, miszerint a legerősebb drogból kapott, így egy ideig alváshoz lesz kötve, hogy úgy távolodjon el a szervezetéből a méreganyag.
- Menjetek haza srácok, mi bent maradunk, és még beszélünk az orvossal. – szegezte felék mina édesanyja a kérését – Te is menj haza. Aludj Jiminéknél. Rendben? – majd Minához fordulva kérte meg őt is a távozásra.
- De hát.. – szólt közbe édesapja a dadogásába.
- Nincs semmi de hát Mina. – lépett hozzá közelebb – Aludj náluk, nyugodtabb leszel, ha most nem egyedül leszel otthon. Menjetek, majd holnap beszélünk. – küldtek el minket a kórházból.
Lomha léptekkel sétáltunk ki az épületből, s Mina telefonjának a csörgése megzavarta az idilli csendes hangulatot.
Csak hallgatott, s nézett maga elé, mintha a sátánnal tárgyalt volna valamiről, de az belé fojtotta a szót. Az arcáról lerítt az undor, amit nekünk is tudnunk kellett, de mégis, hogy tisztában legyünk a dolgokkal, feltettünk egy abszurd hülye kérdést.
- Ki volt az? – fürkésztük arcának össze vonalát, de a válasz maga volt az egyértelműség.
Álltunk a kórház előtt s egy rendőrautó hajtott el előttünk. Az elején, még nem igazán fogtuk fel a látványt, de miután tudatosult bennünk az, hogy egy önelégülten vigyorgó Mark nézett ránk megbilincselve, elszörnyedt arckifejezést varázsolt ránk.
A napjaink szinte ugyanúgy teltek. Korán reggel bementünk az ügynökségre, ahol gyakoroltunk, dalokat írtunk a programbeosztásokat vizsgálgattuk és az esti koncertekre készültünk. Semmi különbség nem volt köztük, csak annyi, hogy Mina mindig bent volt. Persze, Jiminben volt annyi tartás, hogy nem mászott rá, hanem végig bírta úgy a napot, hogy max párszor átölelte. Semmi puszi, csók vagy bármi olyan megjegyzés, ami az utóbbi időben jellemző lett rá.
- Mina, jól vagy? – ültem le mellé, mikor megláttam, hogy a telefonját bújja, s majdnem a sírásba kergeti saját magát.
- Várom a kórházból a hívást, de semmi. Mintha nem akarná az élet, hogy visszakapjam az öcsémet. – sóhajtott fel.
- Mint mondtam, biztos fognak hívni! – társult hozzánk Seo, miután meglátta, hogy a sarokban ülve beszélgetünk.
- Nem hiszem. – hajtotta le a fejét Mina, s egyre jobban elkezdett sírni.
- Jimin! – kiáltottam neki, s hozzánk futott – Vidd el kajálni. Most szerintem az lenne neki a legjobb, ha veled lenne.
Nem válaszolt semmit, csak a földről a szipogó lányt felsegítette. Mindenki csak bámult, de igazából tudták, hogy mi a helyzet, de próbáltak valami életet belevinni a dolgokba. Nem feszegettük a húrt Mina életével kapcsolatban, hiszen elég volt pár hét ahhoz, hogy a srácok is tisztában legyenek azzal, hogy nem könnyű az élete.
- JungKook.. – virnyogott J-Hope – Nem mész el valami kaját venni? Éhes vagyok. – kezdett nyálas hangon aegyozni.
- Hülye leszek elmenni neked kaját venni. Legutóbb is mikor megkértél elmentem, és hoztam neked valamit. – háborodtam fel – Fujjogtál, mintha nem lett volna neked jó. Közben meg de. Szóval ne mereszd a segged, hanem menjél és vegyél magadnak! – puffogtam.
- JungKook-shii – lépett hozzám közelebb.
- Szó sem lehet róla! Inkább hazamegyek. – vettem magamra a pulcsimat, s a cipőmet átvettem és elindultam.
Miért engem ugráltat? Ugráltasson mást. Nem az én dolgom kaját venni. Ha neki nem jó az, amit én választok, vessen magára.
Hazabaktattam, s vettem egy forró fürdőt. Minden gondolatomat ki akartam zárni a fejemből, így a ködfelhő ami a fürdőszobában terjengett éppen elég volt hozzá. Minden zajosnak tűnő gondolatot száműztem, így nyugodtan, s békésen merültem el a forró vízben. Másfél órán keresztül áztattam a testemet, majd mikor a kellő hőmérséklet alá csökkent a víz, kivánszorogtam a kádból, s megtörölköztem. Magamra vettem a pizsamának szánt pólót egy alsógatyával, majd a papucsot a lábamra erőszakoltam és kisétáltam a nappaliba, ahol már a többiek elfoglalták a szokásos helyüket. Mindenki játszott, hülyéskedett vagy beszélgetett. Én egyikbe sem akartam tartozni, így bevonultam a szobámba, bezártam az ajtót, s lefeküdtem aludni.
Pár hete már, hogy Jackson felkelt, Mina boldog és felhőtlennek tűnik, ám mégis vannak dolgok amik aggasztják. Hei. Nem tudom, hogy mi lett vele, vagy, hogy miért kell ennyire Jiminhez kötnie magát, de már engem idegesít.
Karácsony van, s ezzel együtt Mina születésnapja is. Nem tudom, hogy most ez mennyire jó, vagy mennyire rossz, de most kivételesen vihorászik. Mintha valami angyalka lennék, egy tucatnyi, de lehet, hogy még több is az az ajándék doboz, ami a szobámban díszeleg. Becsomagolva, készen állnak már az átadásra, de képem sincs kimenni a nappaliba. Mintha valami őrültséget csináltam volna.
Mikor Jimin besétált a szobájába, volt annyi energia és ész is, hogy kislisszoljak a szobámból és mindent a fa alá pakoljak, vagy éppen lerakjam a kanapéra, hogy az külön a szülinaposunké. Hosszú percek teltek el, de Mina kissé szomorkás arcával találtam magam szembe. De mind hiába, az a szomorú pillantás, egy lélegzetvételnyi meglepettséget mutatott ki. Majdnem elbőgte magát, hogy mi készültünk egy rendes és normális ünneplésre.
- Srácok... – alig hallhatóan szólt hozzánk.
- Seo nagyon sokat nyaggatott minket JungKookkal és Jiminnel egyetemben, hogy közös karácsonyt tartsunk, illetve megkértek, hogy ha már szülinapod is van ezen a csodás napon, akkor azt is ünnepeljük meg. – hadarta el gyorsan NamJoon a dolgokat, s én közben hevesen bólogattam és vigyorogtam.
- Köszönöm. – ölelt meg mindenkit sorjában.
- Együnk. Éhen döglök! – nyafogva jelentette ki YoonGi, majd az asztalhoz ültünk, s elkezdtünk enni.
A kaja isteni volt mint mindig, így nem is paráztunk rá a dologra. Szerettünk volna Minának egy tökéletes estét kialakítani, ami csak arról szól, hogy ő mit akar. Természetesen nekünk is volt beleszólásunk, de karácsonyi gyerek, így megérdemelte azt, hogy hogyha már velünk ünnepel, legyen egy szép emléke az egészről.
- Mina, jól vagy? – ráztam meg a kissé elbambult lányt.
- Mi? – nézett ránk aggódva.
- Elbambultál. – vetette felé Jimin a tényállást.
- Ohh. – sütötte le a tekintetét, s evett tovább.
A vacsora után Jimin behozta a tortát, s ezzel kezdtük el köszönteni Minát. Énekeltünk neki, aminek nagyon hálás is volt. De ezután jöttek az ajándékok. Mindenki hatalmas nagy dobozzal állt elé, hogy felköszöntse.
- Boldog születésnapot, a legnagyobb és a legjobb barátomnak. – nyújtottam át hatalmas nagy vigyorral a képemen a dobozt.
- Köszönöm. – halvány mosoly terült el arcán, s a földre helyezte az általam adott ajándékot.
Nem sértődtem meg azon, hogy nem nézte meg azonnal, hisz előre figyelmeztettem, hogy ne néző közönség előtt nézze meg, hanem Jimin társaságában. Jó volt látni a vigyort az arcán, és az a monológ, amit Jiminnek mondott, kicsit érzékennyé tett. Az a lány, akivel még pár hónapja beszéltem, aki sírós volt, utána egy kőszívűvé vált, most pedig egy csomó érzelem szorult belé. De ez mindig Jimin által jött létre benne. Ha Jimin nincs, akkor még mindig az a hideg szívű lány lenne, aki képes volt elhordani mindenkit az Isten háta mögé, de most már nem. Elfogad mindent úgy ahogy van, és csak akkor szólal meg, ha muszáj. Szép pillanataink voltak az ajándékok meglelése miatt, de ahogy hallottam egy telefont csörögni azonnal a hangforrás felé rohantam. Mina telefonja csörgött, s ahogy ránéztem a kijelzőre Hei neve villogott rajta. Nem hezitáltam, azonnal rohantam a telefon tulajdonosához, s belenyomtam a készüléket a kezébe. Miután felvette elszörnyedt az arca, s mintha a fallal akart volna versenyezni, olyan fehért volt az arca.
- Srácok, nekem mennem kell. Sziasztok! – a kabátját magára vette és a cipőhét is, majd kirohant.
- JungKook, mi történt? – néztek rám, mire egy hatalmas levegőt vettem.
- Hei. Legyen ennyi elég.
- Most mi van? Miért nem... Áhh... Hová ment? – Jimin hangja egyre ijesztőbbé kezdett el válni, ahogy idegesebb lett.
- Majd hazajön. – nyugtatta meg Seo – Jobb ha beszél vele, és te is lásd be. Jobban teszik, ha megbeszélik a nézeteltéréseiket. Tudom miről beszélek. – Tette a vállára a kezét.
- Aish... Jó. – adta meg magát, s bevonult a szobájába.
- Ne nézzetek így rám! – emeltem fel tartózkodón kezeimet, s beslisszoltam a szobámba.
Ahogy az ágyamra terültem újabb rossz érzések kerítettek a hatalmukba. Hei. Ő az, aki Jimin miatt mindenkit képes ellökni magától, de aki pártolja a hülyeségeit, nem bántja. Ég és föld, ha Minát és Seot egybevenném, Hei ellen biztosan. Minden bizonnyal ez volt az, ami miatt tönkrement minden hármójuk között, de én sosem mentem bele az ő ügyeikbe.
Már majdnem az álmok világába kerültem, mikor kicsapódott a szobám ajtaja, s ezáltal pattantak ki a szemeim, s pattantam fel az ágyon is ülő pozícióba. Mina volt az, kisírt szemekkel, s felém sétált.
- JungKook, beszélnünk kell. – ölelt át szorosan, s éreztem rajt a reszketést és azt is, hogy Heiről lesz szó, és a múltunkról.
Miért van az az érzésem, hogy ez a változás olyan, mintha még mindig hordozgatná magával az emlékeket? Miért nem tudlak elengedni?