44. Miért nem tudlak elengedni?

JungKook szemszöge:
Mikor visszaértem a srácokhoz a dormba már mindenki békésen aludt. Jimint napokig nem láttuk hisz Mináéknál gyógyulgatott. Furcsának tartottam még Tom felbukkanását is, ám Mina sokszor engem értesített az eseményekről, vagy Seot, így mindig tudtuk, hogy mi történik náluk.
- JungKook, mit gubbasztasz itt a sötétben? – törte meg a szobám csendjét Seo – Minán agyalsz? – csoszogott az ágyamhoz, s mellém ült.
- Igen. – hajtottam le a fejemet.
- Jó döntést hoztál, hidd el. – simogatta meg a vállamat – Mindig is fontos leszel neki, bármi is lesz a jövőben.
- Tudom. De mégis furcsa. – terültem el az ágyamon.
- Mi? – hajolt felém, s kérdő tekintettel nézett rám.
- Évekkel ezelőtt, mikor elmondtam neki, még nem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz. Ha Jimin megbántaná, én biztos kitekerném a nyakát. Aggódok érte. Nem akarom, hogy baja legyen. – fordultam hasra, s a fejemet a paplanba nyomtam.
- Szedd már össze magad! – rángatott meg – Azzal, hogy most negatívkodsz, semmi sem lesz jobb. JungKook. Tudom, hogy még mindig szereted. Láttam rajtad mindig.
- Te ezt honnan veszed? – kerekedtek ki a szemeim? – Valamit nagyon rosszul látsz. – gondolkodtam el.
- Csak viccelek. – kezdett röhögni és csapkodni.
Elképedten bámultam rá, és azt hittem, hogy csak én vagyok a hülye, de próbáltam minden poént venni, és nevetni Seoval. Ment is, de a tudatomban a saját szavaim kezdtek el lejátszódni, mintha még sosem mondtam volna magamnak azokat, amik elhagyták a számat.
- Apropó.. – állt le a röhögéssel Seo – Honeyval sikerült beszélned?
- Uhm... – húztam el a számat – Végig bőgött. És mikor már odaértem hozzátok, már akkor is sírt. – néztem a plafonra.
- Tehát még mindig gatyául van. – húzta el ő is a száját, amit a szemem sarkából észre is vettem.
- Ne haragudj, hogy... – vágott közbe.
- Te ne haragudj rá. Ilyen szegény. Próbál változtatni de valahogy nem jön neki össze. – állt fel – Viszont te is szedd össze magad, és gyere enni! Igazából azért is jöttem mert már mindenki majd éhen hal, te meg itt gubbasztasz a szobádba. – húzott fel.
- Jó. – kullogtam mögötte.
A szobámból kiérve egész végig az asztalig battyogtam Seo mögött lehajtott fejjel, mintha valami rosszat tettem volna. Pedig nem így volt. Furcsa volt, hogy Jimint nem láttuk az asztalnál, hisz nem is volt itthon. Valamilyen szinten sajnálom a zúzódásai miatt, viszont valamilyen szinten nem tudom. Maga okozott kárt magának, így felesleges az, hogy aggódjunk érte. Bárki bármit mond, vagy tesz, maga alatt vághatja a fát. Jimin azzal, hogy nekiment Marknak, Minának okozott fájdalmat. Nem gondolkozik, és így az a veszte. Emiatt nem sajnálom. Ugyan jó barátom, de valahogy az, amiken Mina keresztül ment miatta, még az én hibáim is. Minden pillanatban voltak rossz érzéseim a dologgal kapcsolatban, hogy biztos jó döntéseket hoztam-e, de az ember mindig utóbb gondolkozik, mint sem előbb. Igaz az viszont, hogy jó döntést hoztam, így még ha vannak dolgok, amiket bánok elszomorítanak, de vannak olyan dolog, amik vidámsággal töltenek el.
- Adj már még egy kicsit! – nyúltam a kanalammal a kiszemelt étel elé, de mire odáig jutottam volna, hogy kapjak, elfogyott.
- Bocsi Kook, de ez az utolsó falat a miénk! – vigyorgott önfeledten Suga.
- Hát jó. – szomorú arckifejezésemet felvettem, s az asztaltól felállva a szobám irányába kezdtem el sétálni.
Magam után becsuktam az ajtót, s az ágyamra vetettem magamat. Honey szavai futottak át az agyamon, és a tettem, ami miatt történt az utóbbi időben egy csomó mindent. Nem volt sem újdonság, sem meglepő az egész, hiszen kiismerhető volt az, hogy az emberiség nagy része hülyeségeket kezd el csinálni, a nagy semmi miatt.
A gondolataimban elmerülve, ahogy a takarót magamra húztam, s a párnára helyeztem a fejemet álomba szenderültem. Másnap, harmadnap, negyednap és így tovább. Jimin hazajött valamilyen szinten egészségesen, de még mindig tropa volt. Alig volt pár perc, mikor csörgött a telefonom. Késő volt már így az agyam sem fogott annyira, de mikor megpillantottam a hívó fél számát, azonnal ugrottam, mint egy öleb és felvettem a készüléket.
- Kookie, segíts! – hallottam meg kétségbeesett kérlelését.
- Mi az? – válaszoltam kómásan.
Ilyenkor minek kell hívni? Álmos vagyok!
- Jackson... – hadarta el azt az egy nevet – Markkal van, és valamit csinált vele! – aggodalmaskodott.
- 10 perc és ott vagyok! – nyomtam ki a készüléket, s őrült rohanásba kezdtem Jimin szobájába – Hyung, velem kell jönnöd!
- Most értem haza. Nem ér rá később? – gyilkos pillantásokkal illetett.
- Nem. Mináról van szó. – rám kapta a tekintetét, amit az előbb visszatáncoltatta a telefonjára – Jackson, Mina öccse, jelenleg Markkal van. Minát Mark hívta fel Jackson telefonjáról. Gyere már! – nyavíkoltam, mire összeszedte magát, s azonnal a kocsihoz rohantunk.
Egy szót sem szóltunk egymáshoz, csak Mináékhoz mentünk. Nem érdekelt semmi, most az volt a lényeg, hogy Jackson jól legyen.
Miután Minát felvettük, az úti célunk felé, vagyis a partra mentünk. Sötét volt, de mégis a holdfény által kivehető volt, hogy két személy volt a parton a víz közvetlen közelében. Egy fekvő, rángó ember, és egy mellette ácsorgó illető, akinek a szeme sem rebbent, mikor a közelébe mentünk. Mina letámadta, mi meg álltunk, de mégis kiálltunk mellette. Őrültség volt ez az egész, de az, hogy Jimin letámadta adott okot arra, hogy benne van érzelem, míg Markban bosszú.
Jackson beraktuk a kocsiba, és őrült sebességgel indultunk a legközelebbi kórházba, ahol kivizsgálták, s diagnózist állítottak fel, miszerint a legerősebb drogból kapott, így egy ideig alváshoz lesz kötve, hogy úgy távolodjon el a szervezetéből a méreganyag.
- Menjetek haza srácok, mi bent maradunk, és még beszélünk az orvossal. – szegezte felék mina édesanyja a kérését – Te is menj haza. Aludj Jiminéknél. Rendben? – majd Minához fordulva kérte meg őt is a távozásra.
- De hát.. – szólt közbe édesapja a dadogásába.
- Nincs semmi de hát Mina. – lépett hozzá közelebb – Aludj náluk, nyugodtabb leszel, ha most nem egyedül leszel otthon. Menjetek, majd holnap beszélünk. – küldtek el minket a kórházból.
Lomha léptekkel sétáltunk ki az épületből, s Mina telefonjának a csörgése megzavarta az idilli csendes hangulatot.
Csak hallgatott, s nézett maga elé, mintha a sátánnal tárgyalt volna valamiről, de az belé fojtotta a szót. Az arcáról lerítt az undor, amit nekünk is tudnunk kellett, de mégis, hogy tisztában legyünk a dolgokkal, feltettünk egy abszurd hülye kérdést.
- Ki volt az? – fürkésztük arcának össze vonalát, de a válasz maga volt az egyértelműség.
Álltunk a kórház előtt s egy rendőrautó hajtott el előttünk. Az elején, még nem igazán fogtuk fel a látványt, de miután tudatosult bennünk az, hogy egy önelégülten vigyorgó Mark nézett ránk megbilincselve, elszörnyedt arckifejezést varázsolt ránk.
A napjaink szinte ugyanúgy teltek. Korán reggel bementünk az ügynökségre, ahol gyakoroltunk, dalokat írtunk a programbeosztásokat vizsgálgattuk és az esti koncertekre készültünk. Semmi különbség nem volt köztük, csak annyi, hogy Mina mindig bent volt. Persze, Jiminben volt annyi tartás, hogy nem mászott rá, hanem végig bírta úgy a napot, hogy max párszor átölelte. Semmi puszi, csók vagy bármi olyan megjegyzés, ami az utóbbi időben jellemző lett rá.
- Mina, jól vagy? – ültem le mellé, mikor megláttam, hogy a telefonját bújja, s majdnem a sírásba kergeti saját magát.
- Várom a kórházból a hívást, de semmi. Mintha nem akarná az élet, hogy visszakapjam az öcsémet. – sóhajtott fel.
- Mint mondtam, biztos fognak hívni! – társult hozzánk Seo, miután meglátta, hogy a sarokban ülve beszélgetünk.
- Nem hiszem. – hajtotta le a fejét Mina, s egyre jobban elkezdett sírni.
- Jimin! – kiáltottam neki, s hozzánk futott – Vidd el kajálni. Most szerintem az lenne neki a legjobb, ha veled lenne.
Nem válaszolt semmit, csak a földről a szipogó lányt felsegítette. Mindenki csak bámult, de igazából tudták, hogy mi a helyzet, de próbáltak valami életet belevinni a dolgokba. Nem feszegettük a húrt Mina életével kapcsolatban, hiszen elég volt pár hét ahhoz, hogy a srácok is tisztában legyenek azzal, hogy nem könnyű az élete.
- JungKook.. – virnyogott J-Hope – Nem mész el valami kaját venni? Éhes vagyok. – kezdett nyálas hangon aegyozni.
- Hülye leszek elmenni neked kaját venni. Legutóbb is mikor megkértél elmentem, és hoztam neked valamit. – háborodtam fel – Fujjogtál, mintha nem lett volna neked jó. Közben meg de. Szóval ne mereszd a segged, hanem menjél és vegyél magadnak! – puffogtam.
- JungKook-shii – lépett hozzám közelebb.
- Szó sem lehet róla! Inkább hazamegyek. – vettem magamra a pulcsimat, s a cipőmet átvettem és elindultam.
Miért engem ugráltat? Ugráltasson mást. Nem az én dolgom kaját venni. Ha neki nem jó az, amit én választok, vessen magára.
Hazabaktattam, s vettem egy forró fürdőt. Minden gondolatomat ki akartam zárni a fejemből, így a ködfelhő ami a fürdőszobában terjengett éppen elég volt hozzá. Minden zajosnak tűnő gondolatot száműztem, így nyugodtan, s békésen merültem el a forró vízben. Másfél órán keresztül áztattam a testemet, majd mikor a kellő hőmérséklet alá csökkent a víz, kivánszorogtam a kádból, s megtörölköztem. Magamra vettem a pizsamának szánt pólót egy alsógatyával, majd a papucsot a lábamra erőszakoltam és kisétáltam a nappaliba, ahol már a többiek elfoglalták a szokásos helyüket. Mindenki játszott, hülyéskedett vagy beszélgetett. Én egyikbe sem akartam tartozni, így bevonultam a szobámba, bezártam az ajtót, s lefeküdtem aludni.
Pár hete már, hogy Jackson felkelt, Mina boldog és felhőtlennek tűnik, ám mégis vannak dolgok amik aggasztják. Hei. Nem tudom, hogy mi lett vele, vagy, hogy miért kell ennyire Jiminhez kötnie magát, de már engem idegesít.
Karácsony van, s ezzel együtt Mina születésnapja is. Nem tudom, hogy most ez mennyire jó, vagy mennyire rossz, de most kivételesen vihorászik. Mintha valami angyalka lennék, egy tucatnyi, de lehet, hogy még több is az az ajándék doboz, ami a szobámban díszeleg. Becsomagolva, készen állnak már az átadásra, de képem sincs kimenni a nappaliba. Mintha valami őrültséget csináltam volna.
Mikor Jimin besétált a szobájába, volt annyi energia és ész is, hogy kislisszoljak a szobámból és mindent a fa alá pakoljak, vagy éppen lerakjam a kanapéra, hogy az külön a szülinaposunké. Hosszú percek teltek el, de Mina kissé szomorkás arcával találtam magam szembe. De mind hiába, az a szomorú pillantás, egy lélegzetvételnyi meglepettséget mutatott ki. Majdnem elbőgte magát, hogy mi készültünk egy rendes és normális ünneplésre.
- Srácok... – alig hallhatóan szólt hozzánk.
- Seo nagyon sokat nyaggatott minket JungKookkal és Jiminnel egyetemben, hogy közös karácsonyt tartsunk, illetve megkértek, hogy ha már szülinapod is van ezen a csodás napon, akkor azt is ünnepeljük meg. – hadarta el gyorsan NamJoon a dolgokat, s én közben hevesen bólogattam és vigyorogtam.
- Köszönöm. – ölelt meg mindenkit sorjában.
- Együnk. Éhen döglök! – nyafogva jelentette ki YoonGi, majd az asztalhoz ültünk, s elkezdtünk enni.
A kaja isteni volt mint mindig, így nem is paráztunk rá a dologra. Szerettünk volna Minának egy tökéletes estét kialakítani, ami csak arról szól, hogy ő mit akar. Természetesen nekünk is volt beleszólásunk, de karácsonyi gyerek, így megérdemelte azt, hogy hogyha már velünk ünnepel, legyen egy szép emléke az egészről.
- Mina, jól vagy? – ráztam meg a kissé elbambult lányt.
- Mi? – nézett ránk aggódva.
- Elbambultál. – vetette felé Jimin a tényállást.
- Ohh. – sütötte le a tekintetét, s evett tovább.
A vacsora után Jimin behozta a tortát, s ezzel kezdtük el köszönteni Minát. Énekeltünk neki, aminek nagyon hálás is volt. De ezután jöttek az ajándékok. Mindenki hatalmas nagy dobozzal állt elé, hogy felköszöntse.
- Boldog születésnapot, a legnagyobb és a legjobb barátomnak. – nyújtottam át hatalmas nagy vigyorral a képemen a dobozt.
- Köszönöm. – halvány mosoly terült el arcán, s a földre helyezte az általam adott ajándékot.
Nem sértődtem meg azon, hogy nem nézte meg azonnal, hisz előre figyelmeztettem, hogy ne néző közönség előtt nézze meg, hanem Jimin társaságában. Jó volt látni a vigyort az arcán, és az a monológ, amit Jiminnek mondott, kicsit érzékennyé tett. Az a lány, akivel még pár hónapja beszéltem, aki sírós volt, utána egy kőszívűvé vált, most pedig egy csomó érzelem szorult belé. De ez mindig Jimin által jött létre benne. Ha Jimin nincs, akkor még mindig az a hideg szívű lány lenne, aki képes volt elhordani mindenkit az Isten háta mögé, de most már nem. Elfogad mindent úgy ahogy van, és csak akkor szólal meg, ha muszáj. Szép pillanataink voltak az ajándékok meglelése miatt, de ahogy hallottam egy telefont csörögni azonnal a hangforrás felé rohantam. Mina telefonja csörgött, s ahogy ránéztem a kijelzőre Hei neve villogott rajta. Nem hezitáltam, azonnal rohantam a telefon tulajdonosához, s belenyomtam a készüléket a kezébe. Miután felvette elszörnyedt az arca, s mintha a fallal akart volna versenyezni, olyan fehért volt az arca.
- Srácok, nekem mennem kell. Sziasztok! – a kabátját magára vette és a cipőhét is, majd kirohant.
- JungKook, mi történt? – néztek rám, mire egy hatalmas levegőt vettem.
- Hei. Legyen ennyi elég.
- Most mi van? Miért nem... Áhh... Hová ment? – Jimin hangja egyre ijesztőbbé kezdett el válni, ahogy idegesebb lett.
- Majd hazajön. – nyugtatta meg Seo – Jobb ha beszél vele, és te is lásd be. Jobban teszik, ha megbeszélik a nézeteltéréseiket. Tudom miről beszélek. – Tette a vállára a kezét.
- Aish... Jó. – adta meg magát, s bevonult a szobájába.
- Ne nézzetek így rám! – emeltem fel tartózkodón kezeimet, s beslisszoltam a szobámba.
Ahogy az ágyamra terültem újabb rossz érzések kerítettek a hatalmukba. Hei. Ő az, aki Jimin miatt mindenkit képes ellökni magától, de aki pártolja a hülyeségeit, nem bántja. Ég és föld, ha Minát és Seot egybevenném, Hei ellen biztosan. Minden bizonnyal ez volt az, ami miatt tönkrement minden hármójuk között, de én sosem mentem bele az ő ügyeikbe.
Már majdnem az álmok világába kerültem, mikor kicsapódott a szobám ajtaja, s ezáltal pattantak ki a szemeim, s pattantam fel az ágyon is ülő pozícióba. Mina volt az, kisírt szemekkel, s felém sétált.
- JungKook, beszélnünk kell. – ölelt át szorosan, s éreztem rajt a reszketést és azt is, hogy Heiről lesz szó, és a múltunkról.
Miért van az az érzésem, hogy ez a változás olyan, mintha még mindig hordozgatná magával az emlékeket? Miért nem tudlak elengedni?