46. Kétely

Ahogy hallgattam a telefonba röhögőt az idegrendszerem teljesen a magasba szökött. Nem tudtam mit csinálni, csak kiabálni a gondolataimba.
- Befognád a pofád? – dühösen ordítottam a telefonba.
Semmit sem reagált, csak röhögött tovább. Olyan volt, mint egy őrült. Idegesen caplattam be Jimin szobájába, s magam mögött becsaptam az ajtót idegességembe.
- Befognád egyszer a pofádat?! Minek hívtál? – kiabáltam bele ismételten.
- Azért hívtalak, hogy megkérdezzem tőled, hogy eldöntötted-e már, hogy ideköltözöl-e. – hangjából sugárzott a boldogság.
- Nem mindegy az neked? – akadtam ki – Nem fogod fel, hogy nekem itt a helyem?!
- Mit szeretsz benne? – kérdezett rá idegesen.
- Mit érdekel az téged?
- Mit szeretsz benne? – ismételte el a kérdést tagoltan és egyre idegesebben.
- Azt kérdezed, hogy mit? Hát azt, hogy benne van szeretet, tisztelet és törődés. Elviseli a sok hülyeséget ami körülvesz engem, és elfogad engem olyannak, amilyen vagyok. Érzem, hogy szeret, és a törődését is tisztán érzem. Mi bajod van vele? – dühödtem fel.
- Mégis mi olyan jó benne? Az téged nem is zavar, hogy mondjuk esetleg megcsalt? – tette fel a költői kérdést.
- Magadnál vagy? Te fel tudod azt fogni, hogy mit jelent igazán szeretni valakit? Van fogalmad arról, hogy miken mentem keresztül, és Jimin mennyi mindenen átsegített? Te nem vagy normális. Egyáltalán mit akarsz tőlem? Nem elég neked az, hogy feldúltad a házunkat Mark kedvéért? Nem elég neked az, hogy az öcsém miatt szenvedtem? Elmebeteg vagy, ugyanúgy, mint Mark. Szállj le rólam! – kiabáltam sírva.
- Akkor szállok le rólad, ha ideköltözöl, addig nem! – kiabált bele a telefon másik végén lévő vonalba.
- Mire jó ez neked? Mit akarsz tőlem? Miért nem hagysz élni? Miért nem hagyod, hogy boldog legyek azzal, akit szeretek, akinek köszönhetek sok mindent? És mégis, mi bajod van a boldogságommal? – kiabáltam bele olyan hangosan ahogy csak tudtam.
Minden erő kiszállt a lábaimból, és összeestem. Szörnyű érzés volt, hogy úgy kezeltek engem, mint egy birtokolható embert. Hiába beszélt, kiabált, nem bírtam felfogni amit mondott. Egyszerűen a hallójáratom bezárult és képtelen voltam hangokat hallani. Mintha egy bábu lettem volna, amit az emberek kedvük szerint rángathatnak oda ahol, vagy ahova akarnak. Alig tudtam magamról, csak a könnycseppeket éreztem kifolyni a szememből. Jimin gyenge hangjára figyeltem fel, hogy mellettem ült és hívogatott, de nem bírtam azt sem felfogni. Legszívesebben felszívódtam volna olyan helyre, ahol nem ismernek, ahol nem bánthatnak. De mit ad Isten? Mindenhol vannak olyan emberek, akik bántják a kívülállókat.
- Mina. Kicsim. – félve pofozgatta arcomat Jimin.
- Ne ütögess. – fogtam meg bosszúsan a lendített kezét, s felültem – Jól vagyok, de mennem kell. – felálltam, de azon nyomban visszazuhantam Jimin által.
- Mi történt? – préselt magához, s aggódó pillantásokat vetett rám.
- Semmi. – válaszoltam egyszerűen, majd karjait kezdtem el lehámozni magamról, ám kevés sikerrel.
- Nem engedlek el. Mi történt? – újabb aggódó hangnemmel illetett engem.
Kiszabadítottam magamat a karjai közül, s lassan, alig érezhetően a talpam alatt a talajt sétáltam bőgve az ágyához. Mintha most szakítottak volna ki belőlem egy darabot. Mintha az életem egy részét törték volna össze egy mondattal. „Az téged nem is zavar, hogy mondjuk megcsalt?” Hiába töprengtem és sírtam, hiába próbáltam lenyugodni, esélytelen volt számomra. Tőrt hasítottak belém. Pont a szívem közepébe, ami a legkellemesebb, és a legkellemetlenebb érzéseket hordozza magával.
- Kicsim, kérlek. – ölelt át hátulról, ahogy utánam jött, és leült mellém – Mondd el.

- Volt bárkid is rajtam kívül azóta, hogy együtt vagyunk? – tettem fel a kérdést, ami újabb kegyetlen érzéseket keltett fel bennem.
- Te ezt honnan veszed? – nézett meglepetten rám – Minden pillanatomat veled töltöttem. Ha meg nem, a bandával voltam és gyakoroltunk a koncertekre. Kicsim, honnan jött ez neked? – egyre ijedtebbé vált.
Miért lett ijedt? Ha az ő szavai igazak, amik mégis azok... Nem hagynám el sosem. Képtelen lennék még akkor is itt hagyni, ha mégis történt valami.
- Én... – álltam fel, s kirohantam a szobából.
Felkaptam a csizmámat és a kabátomat, majd magam mögött becsapva az ajtót hagytam el a dormot. Addig futottam, míg a lábam bírta, ám egy kéz utánam nyúlt és maga felé fordított. Jimin volt az. Értetlen arckifejezéssel állt előttem. Mintha magamat láttam volna benne. Ahogy rám nézett, mint mikor engem vágott neki az ajtónak amikor elmondta, hogy szeret. Mintha ugyanaz a pillanat lenne, csak másképpen. Az arcát fürkésztem, ahogy engem nézett, és ahogy a kezemet fogta megállás nélkül, szorosan. Nem mondtam semmit, és nem reagáltam semmit csak bámultam. 

- Én... én szeretlek.. – távolodtam el tőle, majd átöleltem.
Csak egy apró ölelést vártam tőle, de egy igen erős szorítás közé estem, ami jobb volt mindennél. Mintha újra az a kislány lettem volna, akit fél éve ölelt magához először. Csak egy kapcsolat, egy olyan emberrel, akinek még ilyen érzései sosem voltak, de most mégis képes arra, hogy másképpen viselkedjen. Egy szívdobbanás, ami a sokszorosára nőtt, amiben hatalmas érzések vannak.
- Ne sírj. – tolta el élettelen gyenge testemet magától, és az összes kósza könnycseppet letörölte az arcomról – Szeretlek én is, és tudod, hogy sosem hagynálak el. Mina, te vagy a mindenem. Neked köszönhetem azt, hogy érző lény lettem. Első naptól kezdve, hogy megláttalak. Az a pillanat, amikor leszólítottalak, nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Szeretném, ha ezen a napon, éjfélig kérlek ne sírj és ne gondolj semmi rosszra. Ez a te napod. Bármit megteszek, akármiről is van szó. – festett egy halvány mosolyt az arcára.
Hihetetlen érzés volt a karjai között lenni. Örök álom, vagy talán még mélyebb dolognak is nevezhetném. A szavai, amiket mondott, elképedt állapotba tett engem. Mintha még nem éreztem volna ezt. Hatalmasat dobbant a szívem. Ki akart szakadni a helyéről, és a mellé akart volna vándorolni, akinek a mellkasában dobog a párja.
- Csak maradj velem. – halkan és bizonytalanul kértem meg.
- Veled maradok. Nem csak most, hanem mindig. Sosem hagylak el, és sosem lépek félre. Bármiről is legyen szó, ami miatt kiabáltál a szobámba, én nem erőltetem a megmagyarázását. Tudod, hogy sosem erőltettem eddig semmit. – bólintottam – Csak nyugodj meg. – emelte fel a fejemet az állam megtámasztásával, és megcsókolt.
Ajkai érintése mindig felperzselt. Akár egy láng, ami ha hozzáért jeges bőrömhöz azt azonnal füstté változtatta. Nem attól volt perzselő, hogy az ajkaival olyan technikákat használt, amik megleptek, hanem attól volt, hogy érzékien, érzésekkel telien csókolt. Volt benne tűz, de mégis lágy érintésekkel közeledett minden egyes alkalommal. Apró félelem volt benne, de az sosem zavart. Az tette mindig tökéletessé. Csak egy szó, ölelés, csók. Mindig ezek voltak a fejemben amikor a közelemben tudhattam. Csak egy szó, ami mindent bizonyít. Egy ölelés, amiben minden benne van. Egy csók, amiben az összes érzelme benne van, amit irántam érez. Egy tett, amivel a kétségeimet el tudja seperni és egy őszinte mosolyú lánnyá tud változtatni.
- Gyere, szeretnék valamit mutatni. – vigyorogva szólalt meg, miután elváltak ajkaink egymástól.
Nem mondtam semmit, csak bólintottam. Jimin az ujjainkat összekulcsolta és úgy sétáltunk. Az utat fürkésztem, ahogy a hó egyre jobban beteríti a közlekedő útvonalat, és ezzel egyre szebbé téve a város szürke mivoltát. A lábunk alatt a hó ropogott így tisztán látható volt a lábainkon lévő cipőink lenyomata.
- Mina... – feszélyezetten szólított meg – Azóta, hogy ismerjük egymást, mi a véleményed rólam?
- Az, hogy szeretlek. – állítottam meg – Amikor megismertelek, egy bunkó embernek gondoltalak, de rájöttem, hogy nem vagy az. A fogadásunk napján is, féltél tőlem, hogy csak úgy kivonszoltalak az étteremből, és elmentem veled sétálni. Vicces volt az arcodat akkoriban látni. Amikor Busanban jártam az utolsó este esett le nekem, hogy mennyire a szívemhez nőttél. Hiányoztak a szavaid, az, hogy a fejedet lássam és puffoghassak egy darabig miattad. A koncerten pedig azért nem vágtalak pofon, mert nem volt szívem hozzá. Egyszerűen az érintésednek is örültem. Az a puszi, amit akkor nyomtál az arcomra, kellemetlenül érintett, de mégis kellemes érzések jártak át akkor. Miután összejöttünk, és elvittél az állatkertbe, annyira jól éreztem magam veled. Vicces pillanataink is voltak, de összességében az a napom, volt az egyik legjobb nap. Utána a lovaglás. Markot leszámítva, nagyon jó volt, hiszen szeretek lovagolni. – mosolyodtam el magamba – Arról meg nem is beszélve, mikor a vidámparkba vittél el és mindenre felszálltunk amire lehetett. Romantikus csónakázás, egy romantikus alagútban. Érdekes volt, de mégis örültem neki, mert veled tölthettem ott is az időt. Közös vacsorák, és együtt alvások. Mintha egy álomban lennék. És ez a mai nap. Közös karácsony, és szülinapozás. Nem hittem volna, hogy ennyi mindennel megleptek. A tűzijáték pedig... – nyomtam egy puszit arcára – Nagyon kedves gesztus volt tőled. – mosolyodtam el ismételten – Nagyon szeretlek, és hálás vagyok neked ezért a fél évért. Csodálatos ember vagy, és örülök annak, hogy a barátnőd lehetek. – pirultam el halványan, mégis erősen a hideg miatt.
- Te vagy a legcsodálatosabb. Köszönöm, hogy itt vagy nekem, és megváltoztattad az élelemet. Azzal, hogy a barátnőm vagy, keveset mondtál. – vigyorodott el.
- Ezt, hogy érted? – kerekedtek ki a szemeim.
- Úgy, hogy több vagy számomra, mint egy szimpla barátnő. – szorított mellkasához.
Köhögtem, nevettem, hapciztam. Ennyi volt, ami azt a perceken való ácsorgást jellemezhette. Lassan újra útnak indultunk, és egy kivilágított óriáskerékhez értünk. Nagyon megszerettem azt a helyet, hiszen az ezelőtti télen mindennap kijöttünk csak azért, hogy megnézhessük a várost, mikor már alig vannak az utcán. Eszméletlenül gyönyörű volt. Mint egy mese.
Ahogy közeledtünk az óriáskerék lábához, egy nagyon buzgó embert fedeztem fel, aki őrjöngve kapálózott a kezeivel, hogy észrevegyük. Nem tudtam, hogy ki lehet az, fel sem ismertem a távolság miatt. Ahogy araszoltunk közelebb a havat taposva a lábunk alatt, egyre jobban körvonalazódott számomra az illető. Hatalmas nagy vigyor terült szét az arcomon, ahogy megláttam felém rohanni, majd a nyakamba ugrott, és úgy átölelt.
- Végre, hogy ideértetek. – vigyorogva beszélt, miközben még rajtam csimpaszkodott.
Jimin, nem hiszem el, hogy minden rendben van. Vagy hogy egyáltalán lehet-e ennél szebb napom a jövőben.