60. Befejezés: Mert létezik örökké tartó szerelem

Tíz év is eltelt már azóta, hogy Jimin felesége vagyok. Hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt, és semmi komoly veszekedésünk, és balhénk nem volt egymással. Hei mint mindig, megunhatatlanul próbálta magának megszerezni Jimint, de sajnálatára lehetetlenségbe vetette magát. Az évek alatt, ahogy ezek a dolgok megtörténtek, minden egyes nappal egyre több bizalmat fektetett belém.
Most sem volt másképp a szemléletem. Főzőcskéztem és sütögettem, hisz a srácok látogatóba jönnek. Minden megváltozott bennük is, azóta, hogy a banda is feloszlott.
Jimin, egy tíz éves kisfiú, és egy hat éves kislány édesapja, de emellett magán koreográfusként dolgozik, persze kisgyerekeket oktat modern táncból. NamJoon természetesen megtartotta a dalszövegírói és az operatőri tevékenységeit, így mindig eléggé elfoglalt. YoonGi szintén operatőrként dolgozik, de egy egyetemen, ahol a filmművészeti ágon tanulóknak oktatja a legfontosabb operatőri dolgokat. HoSeok szintén koreográfusként dolgozik, de ugyanazon a művészeti egyetemen, ahol YoonGi. JungKook általános iskolásoknak tart énekórákat, így mindig valamilyen vicces eseményeket tud felhozni, ha esetleg összejön a banda, egy kis beszélgetésre. Jin, mint mindig, még most is a főzési tehetségét egy igencsak neves cégnél hasznosítja, aminek előreláthatólag ő lesz az igazgatója. TaeHyung modellként tengeti mindennapjait a feloszlás óta, de sok időt tölt a srácokkal, és velünk.

Ahogy az utolsó műveleteket is tökéletesnek tudtam, Jimin egy apró meglepetés keretén belül, egy virágcsokorral sétál be az étkezőbe, ahol már bőszen pakolom az evőeszközöket. Semmit sem mondtam, csak elé lépek és átölelem.

- Köszönöm. – halk suttogással mondok neki köszönetet – De a srácok mikorra várhatóak? – kérdezem, miközben a csengő megszólal.

- Most. – mosolyodik el, majd az ajtóhoz veszi az irányt, amit ki is nyit.

- Sziasztok! – lépnek be a vendégeink az ajtón, s az étkezőbe veszik az irányt.
- Sziasztok. – ölelek végig mindenkit, majd a megterített asztalhoz invitálom őket – Kértek inni valamit? – érdeklődöm, miközben visszatérek a konyhába.

- Sört! – szólal fel mindenki kórusban, s a hűtőből előveszem a hűtött italt.
Az összeset kinyitom, s egy tálcára helyezem és úgy viszem ki nekik. Mosolyogva rakom az asztal közepére az alkoholos italt, és leülök a párom mellé.
- Kivel mi történt az elmúlt időszakban, míg nyaralni voltunk oda? – a mellettem ülő érdeklődő tekintete végigsuhan a társaságon, majd a legfiatalabb közöttünk, felszólal.

- Hát öhm... – pirul el, majd a mellette ülő lányra néz, és feláll – Megkértem Honey kezét, és igent mondott! – vigyorog el, mire mindenki arcára kiül az a bizonyos kíváncsi mosoly.

- Mesélj, hogy történt? – teszem fel a kérdést, mielőtt még bárki beelőzne.
- Igazából ez úgy volt, hogy eljött elém a stúdióba, mikor fotózás volt, és elvitt vacsorázni. – kezd bele az említett – Utána természetesen elvitt moziba, ahol egy romantikus filmet néztünk meg. Miután hazaértünk, gyertyafényes fürdőzés közben kérte meg a kezemet. Hihetetlen volt. – könnyez bele a visszaemlékezés hatására.
- De aranyos. – nevet fel HoSeok.

- JungKook, jönnél segíteni? Úgy érzem, hogy a társaság kellően felszabadult egy finom ebédhez. – mosolygok el, majd az invitált fiatalra vetek egy pillantást.
- Persze. Máris megyek. – áll fel az asztalról, majd követni kezd – Valami baj van? – vet egy apró pillantást alakomra és rákönyököl a pultra.
- Inkább én kérdezném ezt. Minden rendben van köztetek? – szegem felé kérdésemet, amire bólintást kapok válaszul – Helyes! Nem szeretném azt, hogy úgy járjatok mint pár éve. Tudom, hogy miért volt, de ne arra gondolj. Rendben? – ismét bólintás volt a válasz.

- De Mina, kérdezhetnék valamit? – félve, de komolyan teszi fel nekem kérdését, amire én bólintottam válaszképp – Ha Jimin nem lenne az életedben, ha nem ismerted volna meg, elfelejtettél volna? – kétségbeesett arckifejezést vágva
- JungKook, akkoriban mikor a bátyád által ismerkedtünk össze, megkedveltelek. Hihetetlen jó barátom voltál akkoriban, még akkor is, mikor csak azért mentem át hozzátok, hogy a matekban segítsek, vagy azért, hogy bármiféle dologban, amit nem tudsz megoldani, abban szintén tudjak segíteni. De igen, utána elköltöztem, de ha te szólítottál volna le akkor, aznap, mikor Jimin tette, nem fújtam volna az egészre. De az élet, amit akkoriban pokolnak éreztem, a hiány és magány miatt lett olyan, mint amilyennek most, ebben a percben láthatod. Családom lett. Nem is. Családunk lett. A Bangtan az örök, ahogy a barátságunk is. – mosolygok rá, s a kezébe nyomom a leveses edényt – Kérlek, vidd ki, én majd a tésztát kiviszem a zöldségekkel. – semmilyen választ adva sétál ki az étkezőbe, s követem lépteit.

Ahogy kiérünk az étkezőbe két személlyel többen leszünk az asztalnál. Jiminnel közös kislányom, és a kisfiam, akik az emeleten játszottak a nevetésekre és bolondozásokra az étkezőben teremnek. Hihetetlen mosoly kerül arcukra, aminek a hatására az enyém is mosolyra húzódik.
- TaeHyung bácsi, mikor viszel el lovagolni és fényképezgetni? – SoYou hangja zengi be az étkezőt.

- Akár ma délután is elvihetlek. – Tae vigyora kisfiam arcára is átragad.
- És engem mikor viszel el megint focizni? JungKook bácsi nem akar elvinni. – nézett morcosan kisfiam, Jimin az említettre.
- Te nem szoktál szólni, hogy vigyelek el. Mindig mondom, hogy gyere, mert jó az idő, és kibérelhetem az egyik csarnokot, hogy gyakorolhass. Ne fogd rám! – áll le veszekedni.
- Elég! – hangom erőteljesebb kiadásával csendre ítélem a társaságot – Együnk, mert kihűl az ebéd. – mondtam kissé felszabadultabban.

Ahogy nekilátunk az ebédnek, elégedett nyögéseket és sóhajokat hallok, ami számomra igencsak előnyösnek bizonyul. Sokak szerint az évek alatt, ahogy idősödtem, és családom lett, komolyabb embernek mondanak. Sokan tévednek, sokan nem, de ez is mindig attól függ, hogy az, aki állít rólam valamit, mennyire ismer. Ez a társaság, a Bangtan, és mi, akik az életük részévé váltunk, összekovácsolt minket. Hihetetlen, de mégis gyönyörő.

- Pfuuu, ez isteni volt! Mi a második? – YooonGi kissé rekedtes, de önfeledt boldogságot sugárzó hangja üti meg hallójáratomat, s összeszedve mindent, ismét a legfiatalabb felé fordulok.
- JungKook, jössz se... – vág szavamba.

- Ne mondj semmit, megyek máris. – áll fel ismét, és az asztalon lévő ételt elveszi, míg én a piszkos tányérokat és evőeszközöket viszem a mosogatóba.
- Köszönöm a segítséget. – mosolyodok el, amire mosolyt kapok válaszul.
Az asztal újból megtelik ételekkel, amik természetesen mindenkinek megfelelő ízléséhez vannak igazítva. Újra nekilátunk a finomságoknak. A hangok, amik a levesnél elhangzottak ismét uralni kezdték az étkezőt. Elégedett vigyorral a képemen veszem tudomásul, hogy az aki a legtöbbször hatással volt rám a főzés terén, mosollyal nyugtázza főztömet. A desszert természetesen mindenkinek megfelelőnek bizonyul azzal, hogy egy egyszerű édességet készítettem a délelőtt folyamán.

- Hihetetlen jó volt! – dől hátra a kanapéra NamJoon, akinek még a telefonjához sem volt semmi ereje.
Mindenki lepihenni készül, de hiába. Annak ellenére, hogy egy napos szombat a mai nap, mindenkire ugyanúgy vár a munka. Főleg NamJoonra és YoonGira és persze HoSeokra. A többiek a lazsálás mellett döntenek, ám Tae ígéretéhez híven ebéd után azonnal SoYout elvitte az egyik lovardába gyakorolni. Jimin, természetesen a kisfiunk rávette JungKookot, hogy vigye el, így annak sem volt akadálya. Honey társaságában és JungKookéban távozott, egy boldog mosollyal az arcán.
SeokJin habozni meg nem habozott egy percet sem. Étkezés közben volt egy hívása, ami egy séfeknek szóló műsorba invitálásról szólt. Mint mindig, ezt is elfogadta. Örömünkben erre a meghívásra koccintottunk, és még az étkezés közben néhány történetet és poént ellőttünk.

Ahogy mindenki a dolgára megy, úgy dőlök le a kanapéra, hogy kifújjam magamból azt a levegőt, amit egész végig a tüdőmben tartottam. Jimin mellém helyezkedik, és magához von. Ujjait állam alá helyezi, azzal felemeli fejemet, és ajkaimra egy csókot hint.

- Szeretlek, és ez örökké fog tartani. – ajkaink alig pár centi távolságra vannak egymástól, így suttogása még inkább kikérte magának, hogy visszacsókoljam.
Csak bámulok rá úgy, mint a legelső alkalommal mikor karjaiban tartotta elnyűtt testemet, és nem engedett el. Akkoriban, mint egy kislány tartózkodni akartam tőle, de az évek, amiket vele és nélküle volt alkalmam eltölteni ráeszméltetett arra, hogy az ember, még ha utál is valakit, abból a gyűlöletből kialakulhat egy olyan szoros kapocs, ami még a szerelemnél is erősebb. De mégis. Az az utálat, ami végül szerelemmé vált kettőnk között egy örökké tartó kapcsolat. A Bangtan, és mi, aki az életük részévé váltunk, örökké egy banda marad.
A szerelem mulandó, de ha találsz valakit, akiért bármit megtennél, még akkor is, ha tudod milyen ostoba és szerencsétlen vagy bunkó, de mégis szereted.

A mi kis történetünk sok ember számára volt hihetetlen. De azt mindeféleképpen meg kell jegyeznem: Létezik olyan kapcsolat, ami megszakad a távolság miatt és a kétségek sorozatától, de a mi kapcsolatunk egy örökké tartó szerelem.

59. Boldog családi kép

Hetek teltek már el azóta, hogy Jimin megkérte a kezemet. Valahogy, még nem tudom felfogni, sem pedig megérteni. Mintha ismét valamilyen tündérmesében lenne részem, ami ezt a sok szörnyűséget, keserűséget és hiányt felváltja. Valahogy még a váróban is csak ezek a gondolatok voltak a fejemben, és hiába beszéltek a mellettem ülők, ráadásul hozzám, nem érdekeltek.
- Lee Mina. – szólított az orvosom, akinek a mosolya ismét az arcán ragadt, ahogy rám pillantott.
- Jó napot doktor úr! – hajoltam meg óvatosan, miután besétáltam a vizsgálóba.
- Hogy érzed magad? Az eredmények megjöttek már? – bólogattam – Na lássuk csak. – vette el az asztalról a papírokat, majd ráfektetett a vizsgálóra – Hideg lesz, de bírd ki. – ismét bólintottam, s egy enyhe sziszegést kipréselve ajkaim között szorítottam össze a szemeimet a hideg érzés miatt – Nyisd ki a szemed, ez csak az elején hideg. – nevetett fel az orvos – Nézz inkább a képernyőre. – mosolyodott el, s közelebb húzta a készüléket.

- Az egy baba? – tágra nyílt szemekkel fürkésztem a monitort, s egy könnycsepp kigördült szemeimből – Anyuka leszek? – ismételten egy teljesen hülye kérdést tettem fel, de nem az orvosnak, hanem önmagamnak.
- Még csak három hetes. – vette el a készüléket a hasamtól és a kezembe nyomott egy vizes törölközőt – Máris adok neked képet, hogy most milyen a pici. A következő alkalommal ha jössz, meg tudom mondani a nemét, és azt is, hogy mikorra várható az érkezése. – nyugtázta szavait egy enyhe mosollyal – Ja, és azt ne felejtsd el, hogy gyógyszert és vitaminokat szedned kell. Mindjárt kiírok néhányat, addig kérlek, menj ki, és várj pár percet. – bólintottam.

Ahogy a lépéseket vettem egymás után, úgy lettem egyre izgatottam, mégis ijesztően furcsa. Gyermeket várok olyasvalakitől, aki mellett elképzeltem a jövőmet, akivel képes lennék arra, hogy az egész életemet mellette töltsem el. A hűvös kilincsre ráhelyezve kezemet nyitottam ki az ajtót, és e hirtelen mozdulatomtól sikerült valakit fejbe találnom. Amint rápillantottam az illető hátára, hajára, illetve a kezére, amivel a fájó pontot masszírozta, azonnal felismertem.

- Mi szél hozott ide JungKook? – simogattam meg fejét, amolyan heccelésként.

- Az igazgató mondta, hogy jöjjek el érted. Bár nem értem, hogy miért engem küldött mikor pont, hogy az egyik új számunkat gyakoroltuk... – sóhajtott.
- Szólhatott volna, mert akkor nem így vágtam volna ki az ajtót. – nevettem el magamat.
- De te, mit keresel itt? – húzta fel szemöldökét.
- Kérlek szépen, engem azért lehet itt látni, mert jöttem egy vizsgálatra. Mivel nem voltam itthon, gyógyszer hiányában meg igen nehéz volt nekem Amerikában, hiszen ott nincs olyan gyógyszer ami nekem kéne, ezért jöttem kivizsgáltatni magamat. – válaszoltam egyszerűen.
- Aha. De ezt tegnap is meg tudtad volna csinálni. – méregetett.
- Azt mégis hogyan? JungKook ti engem befogtatok a dormba, hogy főzzek mossak és takarítsak rátok. – hümmögtem – És legutóbb is, mikor elaludtam, ti meg hamarabb jöttetek haza, lecsesztetek. Szóval te nekem ne! – nevette el magát.

- Istenem, milyen komolyan veszed a dolgokat. – még jobban rá jött a nevetés – De amúgy meg az uraságoddal megbeszéltétek az esküvőt? Mindenki tűkön ül már, hogy mikor kötitek össze az életeteket. – nevetett már a rosszabbnál is rosszabban.
- Nem, nem beszéltünk még erről, de ne hadonássz a kezeddel! Még a végén a sok anyuka és kicsike kislányok még rád fognak mászni és azt akarják, hogy vedd el őket. – nevettem el magamat én is.
A nevetgélésünket, hogy újra kisgyereknek érezhettem magamat, az orvos hangja zavarta meg, ahogy újra megszólított és behivatott a vizsgáló helyiségbe. A nyelvemet kiöltve JungKookra sétáltam be a szobába, és várakoztam. Nem sok kellett, a képet a kezemben tudhattam, a kiváltani való gyógyszerek receptjével, és a kijelölt dátummal, hogy mikor is kell megjelennem a nőgyógyászomnál. Mosolyra húzva ajkaimat, boldogan távoztam a helyiségből, s mindent félretéve csúsztattam a táskámba a recepteket. Az ajtót ismét kivágtam, szintén az előtte álló JungKookra, aki megint a talajon kötött ki.

- Minek állsz az ajtó elé? Azt akarod, hogy az ügynökség ajtaját is rád vágjam? Huh? – akadtam ki rá, de mégis a látványán, ahogyan a hideg köveken feküdt, nevetésre késztetett.
- Nem vagy vicces. – duzzogott – Tudod, hogy mennyire fájt az, ahogyan rám nyitottad? – segítettem fel újból.

- Akkor ne állj olyan helyre ahol tudod, hogy eltalálhatlak! – veregettem meg vállát, miközben már javában a kocsi felé vettük az irányt – Te már megint Jimin kocsijával vagy? – pillantottam rá a fehér sportkocsira.

- Igen. Mindig kölcsönadja, ha te utazol valamelyikünkkel. – adott egyszerű választ kérdésemre.
- Ohh. – szálltam be a járműbe – És van valami kaja most nálad? Éhen halok! – nyavalyogtam.
- Nincs. A srácok mondták, hogy vigyelek az ügynökségre. Vagy inkább haza kellene vinnem? –nézett rám, szétlyukasztva tekintetével oldalról az arcomat.

- Uhm, nem kell hazavinned. Úgyis beszélni akarok veletek, meg az igazgatóval. – mutattam vakon a kocsikulcsra – Mehetnénk? – puffogtam.
- Máris megyünk. Úristen de ismered már ezt a járgányt. – sápadt el.
- Szerintem meg se szólalj. Menjünk mert tényleg éhes vagyok meg szeretné még az igazgatót is elkapni és beszélni vele, mert fontos! – sürgettem.
- Oké, csak ne idegeskedj máris indulunk. – indította be a kocsit.
Az utunk ami az ügynökséghez vezetett nevetéssel telt, amit úgy sikerült elérnünk, hogy az elmúlt időszakból a legpoénosabb eseményeket megemlegettük. A Big Hit épületéhez érve amilyen gyorsan lehetett kipattantam a járműből és az irodáig meg sem álltam. Hiába kiabált utána JungKook nem érdekelt az, hogy mit akart. Az ajtóhoz érve bekopogtattam, és a kellő hangmennyiséget, amennyi kiszűrődött jelzést adva számomra, hogy benyithatok az irodába, meg is tettem azt.

- Szia. – köszöntem az asztala mögött ülő SiHyuknak.
- Mina, hát téged mi hozott az irodámba? – lépett elém, s átölelt.
- Az a helyzet..Ohh köszönöm. – húzta ki a széket, majd mikor ráültem betolta – Arról lenne szó, hogy Jimin megkérte három hete a kezemet, és azóta szörnyű rosszullétek gyötörnek, amik teljesen kikészítenek. Ma voltam ugye a nőgyógyászomnál és kiderült, hogy a teszt, amit múltkor vettél nekem nem hazudott. Tényleg gyereket várok. – hajtottam le a fejemet, miután már önmagamat is szembesíthettem a ténnyel – Ne haragudj, én ezzel nem akarom a banda fennmaradását kockára tenni.
- Mina, emlékszel, hogy akkor is mit mondtam? Nem zavar, mert végre olyan embert faragtál belőle, amit el is vártam, hogy legyen. Nem igazán bírtam elviselni azt, hogy folyton másnaposan jön be dolgozni, vagy az előző napi ruháiba, esetlegesen úgy, hogy előtte valamilyen nővel vagy kislánnyal volt. – bólogattam – Ezt már a legutóbbi alkalommal is megbeszéltük.

- Oké. – mosolyodtam el kissé gyáván, majd az ajtó fel pillantottam.
- Menj be a fiúkhoz, a szokásos helyükön vannak. – intett mosolyogva az igazgató, s ennyivel lezárva a beszélgetésünket kisétáltam az irodából.
A lift felé sétáltam, ahol idegesen kezdtem el nyomkodni a földszint gombját. Miután a megfelelő jelzéssel kinyílt a szemeim előtt az ajtó, úgy szálltam be és a megfelelő szint gombját ismét nyomogatva zárult be velem szembe. Pár emeletnyi ácsorgás után, amint a kattanás ismét eljutott hallójáratomhoz, ismét kinyílt az ajtó, és megkerestem a BTS próbatermét. Ahogy sétáltam, úgy hallottam mindent egyre hangosabban. Mindenki ott volt, akinek ott kellett, hogy legyen.

- Sziasztok. – apró kis résen keresztül a terembe bedugtam a fejemet, majd mindenki rám szegezte tekintetét.
- Végre már, hogy itt vagy! – ölelt magához Jimin, miután az ajtót becsuktam magam mögött.
- Srácok, bejelenteni valóm van. – magabiztos hangsúllyal intéztem feléjük a szavat, s Jiminhez hozzábújva feleltem, a kitágult, szempárú, meg sem szólaló társaság gondolatban feltett kérdésére – Gyermeket várok Jimintől.

58. Tűzben égő lánykérés (+18)

Csak néztem magam elé, s nem tudtam elhinni a látványt. Egy kis kivilágított faviskót láttam a folyóparton, s még mindig hitetlenkedve néztem annak irányában. A bal oldalamra pillantottam, de JungKook már nem volt sehol, de az én oldalamon a kocsi ajtaja kattant egyet. Kookie kinyitotta az ajtót, s a kezét nyújtotta felém. Nem tudtam hirtelen, hogy mit csináljak, de gyorsan fogott aztán az agyam. Megkapaszkodtam Kookie kezébe és kiszálltam a járműből. Az ajtó csapódott, majd a szívroham kerülgetett. Átkaroltam a fiatalabbik karját enyémmel majd lassan elindultunk a faház irányába. A szívem egyre fájdalmasabb ütemben kezdett el zakatolni, s egyre jobban kezdtem érezni a fájdalmat, amit az a szervem közvetített testemben, ami éltet. Minden pillanatban a lábaim remegni kezdtek, s a falhoz kezdett az arcom színe hasonlítani. A feszültség és az ideg az egekbe szökött a fejemben. Magam sem tudtam, hogy tovább akarok-e sétálni, de a lábaim megállíthatatlanul vittek a faház irányába. Csak zakatolt a szívem, s az agyam sem volt tiszta. A ház egyre közeledett és közeledett, majd egyszer csak megálltunk.
A faház ajtaja nyitva állt, s ahogy beljebb léptem megpillantottam a padlón a sok rózsaszirmot. Elképedten fürkésztem és figyeltem a helyiséget. Mindenhol gyertyák égtek, és egyúttal vörös rózsaszirmok lepték el a helyet. Mintha egy álomban lettem volna, de nem értettem semmit.
Miért jöttem ide, ha nincs itt senki? Jimin miért hívott ide, ha el sem jött?
Magam mögött apró ám de halk kacajokat hallottam. Mikor hátrafordultam, Jimin kivételével mindenki ott volt. JungKook azonban még mellettem állt. Mindenki öltönyben volt és hatalmas nagy vigyor terült el az arcukon A félelem járt át az öltözékük és az arckifejezésük miatt. Megrökönyödtem.
- Jimin hol van? – érdeklődtem kissé aggodalmasan.
-Semmilyen választ nem kaptam csak vigyorgást. Egyik pillanatról a másikra kezdtem el kavarogni, majd Seo gyenge és biztató mosolya kergetett vissza a valóságba, ahol továbbra is bámultak és vigyorogtak. Ahogy körbenéztem JungKook biccentésére lettem figyelmes, amit ő is észrevett, hogy megláttam. Ahogy néztem rá, úgy változott az arca fehérré és úgy hajtotta le a fejét.
Mi a franc baja van?
Jin aggódó ám mégis boldogan vigyorgó ábrázatával találtam szembe magam, aki nekem biccentve jelzett, hogy forduljak hátra. Amint vettem a lapot megfordultam. Jimin állt bent a kis faházban és boldogan mosolygott rám, s kezében szorongatott vörös rózsákat. Elképedten és egyben elvörösödött arccal bámultam, ahogy ott áll és várja, hogy közelebb menjek hozzá. Lassan elindultam és araszolgattam be a viskóba. A látvány hihetetlen volt. Jimin arca, ahogy a gyertyák megvilágították, hihetetlen boldogságot sugárzott. Egy apró pillantást vetettem a hátam mögé, de senki sem volt már ott. Nem féltem, és nem voltam rájuk mérges. Jimin karjaiban kötöttem ki ahogy végre átléptem a küszöböt. Csak öleltem és öleltem, hiszen életemben nem hiányzott még ennyire, annak ellenére, hogy együtt aludtunk.
Körbepillantottam amint kiszakadtam védelmező szorításából, s ismételten elképedten néztem végig a területen. Gyertyák voltak az asztalon, és két személyre szóló teríték is. Abban a pillanatban esett le, hogy az nekem és Jiminnek szól. Leültünk, majd YoonGi vigyorgó arcát láttam meg, ahogy bejött egy üveg pezsgővel, amit töltött is nekünk. Majd Jin jött be, aki hozta nekünk a vacsorának szánt ételt. Istenien nézett ki, és az illata is remek volt. Az ízéről nem is beszélve.

Csak ültem, és bámultam, ahogy a gyertyalángok égnek, úgy égtek bennem is a szikrák, de egyre erősebben. Lassan felálltam, de esélytelennek tartottam azt, hogy kimehessek a levegőre. Jimin elállta az utamat. Csak állt előttem, és bámult. Kisebb kétségbeesést láttam gyönyörűen ragyogó szemeiben, de fogalmam sem volt arról, hogy miért.
A bal kezemet megfogta, s térdre ereszkedett. Ekkor láttam, hogy a többiek is bejöttek, és hatalmas vigyorral várakoztak. Csak Jimint bámultam, mint egy hülye liba, és vártam. Vártam valamire, amit nem tudtam elképzelni.
- Mina... – köszörülte meg a torkát – Lee Mina, hozzám jössz feleségül? – komoly hangnemben intézte felém a kérdést, amitől a szavam egy semmit mondó dologgá vált.

Álltam és bámultam. Mintha nem is hallottam volna a kérdést. Újra és újra lepergett a szemem előtt az a mondat. Egy szó, amit sosem hittem volna, hogy lehetek. Egy érzés, ami hihetetlenül boldoggá tett.
- Igen. – jelentettem ki boldogan.
A vigyor az arcomon egyre szélesedett, ahogy a gyűrűt felhúzta az ujjamra. Nem az kötött le, nem annak a bámulása, hanem az, akitől kaptam. Szemeimet mélyen övébe fúrtam, és éreztem, hogy ez a legtökéletesebb alkalom, hogy ajkaimat övéire tapasszam.
Ez volt az est fénypontja, ezt tette tökéletessé mindent. Karjaimat nyaka köré fontam nem törődve a mögöttünk vihogó társasággal. Jimin szorosan magához húzott, és neki döntött a falnak. Teljesen elvesztettem a fejemet, így alig hallottam meg az ajtó csukódást, amikor a fiúk elmentek. Elváltunk egymástól, és fürkészni kezdtem Jiminnek a vágytól ködös tekintetét. Mire észbe kaptam ismét falni kezdte ajkaimat, majd felkapott az ölébe. Ágyékát nekem nyomta, és éreztem lüktető férfiasságát. Megszívtam az ajkait, s ujjaimmal beletúrtam hajába. Elvált tőlem, nyakamat apró puszikkal hintette be, néhány helyen megszíva bőrömet. Csókba invitáltam, ahogy végig döntött az ágyon. Csípőmet megemelve nyomódtam neki az ágyékának, ami egy kisebb sóhajt hozott elő belőle. Keze végig simított a combomon, majd a felsőm alá benyúlva megmarkolta a mellemet. Szájába nyögtem. Ujjaimmal idegesen gomboltam ki ingét, majd az aljához érve kezem lesiklott a nadrágjára, amin keresztül rámarkoltam férfiasságára. Mély nyögés hagyta el ajkait, és ez a tettem még jobban beindította. Leráncigálta rólam a felsőmet, majd pihegő mellkasomat végig csókolgatta, amitől a hátam még jobban ívbe feszült meg. Ujjai a melltartóm kapcsával szenvedett, miközben én a nadrágja övével. Ügyesebb voltam nála, kigomboltam a nadrágját, lehúztam a cipzárát, majd rámarkoltam éledező férfiasságára. Megint felnyögött, ami felbátorított, és többször megismételtem előző tettemet. Egészen addig amíg a melltartóm ki nem kapcsolódott, s melleimre nem vetette magát Jimin. Hajába túrtam, lábaimat dereka köré fontam. Érdes nyelve köröket írt le mellbimbóm körül, többször ráharapva, megszívva. Egyik kezével masszírozta, és markolászta. Másik keze addig lesiklott fenekemre, amibe belemarkolt, majd nadrágomat kigombolva elhajította azt. Szaggatott lélegzettel simítottam végig férfiasságát, majd bokszere alá becsúsztattam kezemet. Ráharapott mellbimbómra ettől a tettől, s belőlem egy jól eső nyögés szakadt ki. Abba hagyta kényeztetésemet, és feltérdepelt. Ingét eldobta a szoba kietlen szegletében, miközben szeme végig siklott izzadt, s remegő testemen. Perverz vigyorra húzta ajkait, amiket meg is nyalt.

Jimin látványa, és tette ugyan úgy feltüzelt. Megharaptam az alsó ajkamat, amikor nadrágját bokszere társaságában az inge után küldött, és rólam is lehúzta a fehérneműt. Ismét elvigyorodott, majd két ujját számba vezeti. Ujjait nyelvemmel körbe nyaltam, hogy kellően nedvesek legyenek. Kihúzta azokat, majd bejáratomhoz vezette kezét, s belém csúsztatta ujjait. Felnyögtem, ahogy tágítani kezdett, s szemembe könnyek szöktek, amint megéreztem a harmadik ujját magamban. Megcsókolt elterelve a figyelmemet a lenti munkájától. Nyelvével letörölte a kibuggyanó könnyeimet, s ujjait is kihúzta belőlem. Feltérdepelt, és helyezkedni kezdett lábam között. Mikor megtalálta a legjobb helyett férfiasságán párat húzott, s bejáratomhoz helyezte. Fejem mellett megtámaszkodott, majd lassan belém vezette egész hosszát. Vállaiba kapaszkodtam levegő után kapkodva, amint megéreztem magamba. Hátam újra ívet vett a fájdalmas, mégis jó érzéstől. Megcsókolt, ahogy lökött egyet. Szájába nyögtem, majd beletúrtam a hajába. Újabbat lökött csípőjével, és lábamat dereka köré fontam. Jimin nyakamat kezdte el kényeztetni puszikkal, és szívogatásokkal. Tempóját egyre jobban kezdtem szokni, és nyögései, mint zene füleimnek. Folyamatos csípő mozgása alatt ajkai újra mellemre találtak, így ingerelt tovább. Nyelve köröket írt le mellbimbóm körül, másikat pedig kezével masszírozta. Erősebbet lökött csípőjével, és olyan pontot talált el bennem, hogy egy sikítás szakadt ki belőlem. Abba hagyta a mellem kényeztetését, amint meghallotta kiáltásomat. Felnézett rám, és elvigyorodott. Ahogy mozdította a csípőjét, újra eltalálta azt a pontot, s ismét felsikítottam beletúrva hajába. Egyre többször találta el ugyan azt a pontot, s bennem minden lökéssel kirázott a hideg, megremegtem, és közelebb kerültem az orgazmushoz. Jimin a nyakamhoz hajolt, hogy puszilgathassa, szívogathassa bőrömet, s közben fülembe nyöghessen. Hangja még jobban izgatott, így alig bírtam magammal. Gyorsított a tempóján ezzel jelezve, hogy mindjárt elmegy. Szapora, erős lökései eltalálták bennem megint azt a pontot, és nekem nem kellett több. Fejem hátra vetült, hátam ívbe rándult, és egész testem megfeszült, amikor elélveztem. Levegő után kapkodva roskadtam össze. Megéreztem magamban Jimin nedvességét, amint ő is elélvezett. Csípőjének a mozgása egyre lassult, még végül megállt, és lihegve rám nem feküdt. Kihúzódott belőlem, megcsókolt, és mellém feküdt.
Mint a félénk kisgyerek öleltem meg, s izzadt arcára nyomtam egy puszit.
- Szeretlek Jimin. – suttogtam a már mellettem alvónak.

57. Őszinte szavak

Másnap reggel, mintha fejbe vágtak volna valamivel, olyan pocsékul ébredtem. Nagy valószínűséggel amiatt, hogy az ágyam másik fele üres volt. Ajkaimat lebiggyesztve vettem lábaimra a szobapapucsomat majd a földszintre vettem az irányt, ahol senkit sem találtam. Csak egy doboz hevert az egyik széken, rajta a nevemmel, és egy üzenettel. Csak bambultam a dobozra, majd a kezembe véve kinyitotta. Egy short és egy denevérujjú lenge felső volt benne, ami deréktájon gumis volt. A szék, amin a doboz volt, az alatt egy másik doboz volt, amit szintén kinyitottam, s egy pár magassarkút tartalmazott. Kitágult szemekkel fürkésztem azt a borítékot, amit végül az asztal sarkára helyeztem, s lassan kinyitva, elolvastam a levél tartalmát.

Röviden, csak annyi volt beleírva, hogy este tíz órára legyek készen, és JungKook eljön elém. De azok a ruhadarabok legyenek rajtam, amiket a dobozok tartalmaztak.

Miután az eszeveszett gondolatok között vájkáltam, valami magyarázat után, úgy került a szemem elé, ismételten egy kis üzenet a hűtőn. Ismét Jimin kézírását fedeztem fel azon a cetlin, amin csak annyit jelölt, hogy számomra valamilyen reggeli van bent a hűtőben. A cetli tartalma nem tévedett. Ahogy kinyitottam a hűtőt, úgy tárult a szemem elé a reggelimnek nevezett gyümölcssaláta, és sütemény. Nagy nehezen kiszedve a tároló szekrényből az asztalra raktam, és egy tányért kirakva a falapra kezdtem szedegetni a finomságokból. Nem sokra rá, mikor elegendőnek tituláltam a mennyiséget falni kezdtem az előttem lévő étkeket. Rövid idő elteltével, mielőtt az utolsó falatokat is elfogyaszthattam volna, a telefonom csörgése zavart meg az étkezésben, majd a mellettem elhelyezett készülékért nyúltam, s felvettem.

- Szia. – mosollyal az arcomon köszöntem az illetőnek, aki a hívófél volt.
- Megtaláltad a dobozokat, és a reggelidet? – érdeklődött kissé feszülten, ám szintén boldog hangon.
- Mindent megtaláltam. De a ruhák és a cipő miért? – érdeklődtem ijedten, ám sóhajon kívül semmit sem kaptam – Mindegy. Ma amúgy mit csináltok? – tettem fel egy újabb kérdést, amire végre már választ is kaptam.

- El kell mennünk egy forgatási helyszínt megnézni, így sajnos csak az este folyamán érek rá. – hangja hirtelen elgondolkodóvá és szomorúvá vált.Mit rejtegetsz? Egyáltalán milyen koncert helyszínről van szó?

- Ohh, értem. – arcom eltorzult, s éreztem, hogy valami nem stimmel.
- De ne haragudj kicsim, le kell most tennem. – hangja ismételten egyre szomorúbbá változott – Majd hívlak később. Már nagyon nyúznak a srácok, hogy haladjuk. Puszillak, Szia! – ezzel ki is nyomta a készüléket.
- Annyira jó színész vagy, hogy az már valami hihetetlen. – nevettem fel, majd a maradék falatokat megettem.

A mosogatóba pakolva a tányért és az evőeszközöket, az ételeket a hűtőszekrénybe visszarakva, tértem vissza a mosogatóhoz, hogy minden használt dolgot elmosogathassak. A mosogatószert ráfolyatva a piszkos eszközökre, a gumikesztyűt a kezemre ráhúzva kezdtem el a forró vizet a folyatni, és megtisztítani a dolgokat egy szivaccsal. Amint ezzel a művelettel is megvoltam, mindent a szárítóra pakoltam, és a kesztyűt a mosogató szélére helyeztem. Mosollyal az arcomon nyugtáztam tettemet, majd a telefonomat a száraznak minősíthető kezembe vettem, és felcsoszogtam az emeletre. 

A fokokat véve az emeletre igencsak fárasztó érzésnek bizonyultak, annak ellenére, hogy nem annyit lépcsőztem, mint amennyit az elmúlt időszakban. A szobámba sétálva a telefonomon Seo számát megkeresve felhívtam, de pár csörgés után a hangposta kapcsolt be. Sóhajjal engedtem el a fülemtől a készüléket, s újra felhívva a számot, egy apró üzenetet hagytam neki.

„Szia Seo! Amint lenne energiád a seggedet told át hozzánk, mert baromira unatkozom. Vagy legalább egy apró üzenetet küldhetnél, hogy mi van veled, mert ha nem jelentkezel, akkor bemegyek az ügynökségre. Beszélnék az igazgatóval, és egyedül meg nem nagyon mennék. De mindegy. Ha meghallgattad, feltétlenül hívj fel!”

A hívást befejezve ledobtam elnyűtt testemet az ágyra, s a plafont kezdtem el bámulni. Jiminnel való hívás kavargott a fejemben, ami kegyetlenül belemászott elmémbe, és a tudatom minden egyes kis szeglete csak azokon a dolgokon kattogott. Az órára rápillantva, javában már a delet is ütötte, ami késztetést adott számomra, hogy megmoccanjak, és emberi alakot öltsek magamra.
Egy rövidnadrágot, és egy atlétát magamra kapva, a fürdőszobába siettem, ahol a fogaimat megmostam, a hajamat pedig megfésültem és összefogtam. Ahogy a teljes összképet megnéztem a tükörbe, egy elégedett vigyor kíséretében nyugtáztam külsőm rendbetételét, majd egy taxit hívva, összepakoltam a kis táskámba a telefonomat, a fülesemet és a telefontöltőmet. A nadrágom zsebébe becsúsztattam egy kis pénzt, s a pénztárcámat is elraktam a parfümömmel együtt a táskába.

Ahogy a taxi megérkezett, úgy pattantam be és mondtam el a címet, ahova készültem. A taxis az út alatt egy szót sem szólt, majd mikor a kijelölt úti célnál kirakott, kifizettem, s bementem az épületbe. A megfelelő irányokba véve az utat köszöntem az asszisztenseknek, és a legmegfelelőbb, 'Igazgató' feliratú ajtóhoz érve pedig kopogtattam.

- Gyere. – hallottam meg, az igazgató hangját a falap másik oldaláról, majd a kilincset lenyomva, benyitottam – Ohh Mina, jó, hogy látlak. – mosollyal az arcán sétált hozzám és átölelt.
- Én is örülök, önnek. – mosolyodtam el.
- Már megbeszéltük. Nem szeretem, ha magázol. Az nekem túl negatív. – mélyesztette szavait elmémbe.
- Elnézést. Ne haragudj. – szegeztem le tekintetem – Apropó, igazából azért jöttem be, mert nem tudtam otthon mit kezdeni magammal, és a srácok, miféle koncert helyszínt mentek ma megnézni? – húztam fel baj szemöldököm – Nem te szoktad a helyszínt megnézni, és egyeztetsz a srácokkal? – szegeztem neki kérdésem, s megrökönyödött képpel bámult rám.

- Most rájuk bízom. Kitaláltak valami sajátosat, ami miatt úgy gondoltam, hogy ez megfelelő feladat számukra, ha már teljesen ki akarnak törni és a legjobbak közé bekerülni. – mosolygott rám, és egy kérdést szegett felém – Milyen volt, ez az öt év? – hangja teli volt kíváncsisággal.

- Kegyetlen. Bárcsak ne kérdezted volna, de elmesélem. – sóhajtottam egyet – Mikor a gépen ültem, egy fura szerzet beszélt hozzám, és azt sem tudtam, hogy JungKook küldte, hogy együtt lakjunk, meg figyeljen rám, fuvarozzon. Furcsálltam, de viszont így legalább megúsztam annak az esélyét, hogy Tom ismét rám akaszkodjon. Minden egyes napomat úgy éltem meg, hogy a papírok felett ültem, amik a begépelni valók voltak. Nagyon rossz volt. De azt hiszem, igazából nem is... – elmélkedtem egy aprócskát – A srácok voltak Amerikában koncertezni, és én voltam az egyik újságíró, aki csak fotókat készített róluk a cikkhez, de az interjút nem nekem kellett csinálnom. – vágott a szavamba az ügynökség igazgatója Bang Si-Hyuk.

- Hogy tetszett a srácok akkori előadása? – ismételten egy hatalmas vigyor került arcára.
- Hát nekem nagyon tetszett. Hogy is mondjam. Elől álltam és fotóztam, de mikor Jimint megláttam, kicsit elpityeredtem. Olyan jó lett volna az, ha nem csak a nézők között, elrejtőzködve állhattam volna ott és nézhettem volna őket. – biggyesztettem le ajkaimat a gondolatra – Tudod, Tom teljesen elzárt a srácoktól. Szerencsém volt MinHyukkal, hogy ő mindig tudott nekem segíteni, és általa tudtam pár szót váltani a srácokkal. De, akkor rájöttem valamire. – előző napi megszólalásom ismét fülemben csengett, s nyugodni nem hagyó gondolatként zúdult le a puszta valóságra – Jiminnel akarok lenni. Vagyis, én hozzá akarok menni feleségül. Tudom, hogy hülyeség, és tisztában vagyok a lehetetlen fogalmával is, de én ezt akarom, és remélem, hogy megértesz. – pillantottam félre.

- Persze, hogy megértelek, de gyere. A vendégem vagy egy jó kiadós ebédre. – intett fejével az ajtó felé, jelezve, hogy induljunk.
Az ebédlőbe sétálva isteni illatok terjengtek már, így kihasználva, hogy viszonylag sok férőhely volt még, leraktam egy megfelelő asztalhoz a táskámat, és letelepedtem addig, míg a dolgozók sorra nem kerülnek. Sok szempár bámult, talán az ismeretség miatt, hogy sokat jártam az ügynökségen még a költözésem előtt, és furcsa lehet a látványom annyi év elteltével. A szempárokat kizárva a fejemből siettem egy tálcáért, és a még meleg ételekből kértem annyit, amennyi éppen belém fért. Ezeket a tálcámon tudva siettem vissza az asztalhoz, ahol már az ügynökség atyja fogyasztotta az ételeket.

- És a fiúk amúgy, hogy teljesítettek ezalatt az idő alatt? Úgy hallottam, hogy Jimin most jobb volt, mint akkor mikor a kórházban voltam. – nyeltem le az első falatokat.- Igazak voltak a hírek. Mindannyian jobbak lettek. A teljesítményeik is hatalmasat ugrott a debütálásukhoz képest. Jiminről pedig nem is beszélve. – ismét kimutatta fehér fogsorát – Azóta, hogy beléptél az életébe, hihetetlen változásokon ment keresztül, amiért viszont köszönettel tartozok. Viszont visszatérve arra, amit az irodámban mondtál. Én nem ellenzem a dolgot. Sőt! Örülök, hogy egy olyan ember tette olyanná, amilyen lett, mint amilyen te vagy. Mina, én örülnék annak, ha összekötnétek az életeteket.

- Ugyan semmiség. Igazából nekem kell neki hálásnak lennem, meg neked is, hogy nem ellenzed a dolgot. Rájöttem arra, hogy komolyan gondolom vele a dolgokat, és nem akarom sem elveszíteni, sem pedig elveszteni. Nem vagyok az a fajta, aki könnyen összetörik, de miatta, képes vagyok összetörni, így, hogy nem tudom, hogy hogyan is állunk. – hunytam le szemeimet.- Ne aggódj, tudom, hogy nála semmi sem változott, ahogy nálad sem. Ha tudnád, milyen hisztiket csinált az irodámban, hogy elmehessen hozzád. – csóválta meg fejét, majd a száját megtörölte – Megegyeztünk abban, hogy ír számodra egy dalt, és akkor tárgyalhatunk.

Ezen mondat hallatán megrökönyödötten ültem, és hallgattam tovább a szabályokat, amiket a velem szemben ülő hozott az elmúlt időkben. Megebédelve, ami már délután is lehetett, elköszöntem és hazasétáltam. Mivel szükségem volt a friss levegőre, hogy ismételten át tudjak mindent gondolni, jót tett nekem az, hogy nem kellett hazafurikáznom magam egy taxis segítségével.

Az utam lassan telt, de annál több gondolatot, érzelmet és elhatározást keltett bennem, amit örömömre és bánatomra, de néhány könnycseppel tudattam magammal.
Nem sokra rá, hogy tekintetem egy kisebb ködfelhőt adott látásomnak, hazaértem, és nekiálltam a sok órás készülődésnek.
A fehérneműimmel és a törölközőmmel, illetve a köntösömmel sétáltam be a fürdőszobába, ahol a forró vizet megengedve, mindent levetve magamról, álltam a zuhanytálcára, a zuhanyrózsa alá. A kezembe sampont nyomta, amit beledörzsöltem fejbőrömbe és a hajamba, majd a testemet a tusfürdőmmel bekentem. Mindent krémet lemosva magamról, egy darabig még áztattam magamat, és miután már meguntam az ácsorgást, a szőnyegre ráálltam, megtörölköztem, és a fehérneműimet magamra kapva, rávéve a köntöst sétáltam a tükör elé. A hajszárítót bedugtam a konnektorba és mint egy jól nevelt kislány, pontosan szárazra megszárítottam a hajamat. Az előszobába pillantva az órára, már alig volt egy órám a készülődésre, így a hajvasalóra cseréltem a hajszárítót, és amíg vártam, elmentem a ruháimért és a sminkcuccomért. 

Amikor már a hajamat szögegyenesnek éreztem, és a sminket is megcsináltam, magamra aggattam a göncöket, és a cipőt amit kaptam. A műveletek után, természetesen ahogy végig néztem magamon, előtört belőlem az, amikor legelőször voltam a srácok nagy koncertjén, és úgy kellett öltözködnöm, mint Hei. Ezeket félretéve kapcsoltam le az összes lámpát a házban, ahogy meghallottam a csengő dallamos, ám mégis rémisztő hangját.
A kis táskámat a kezembe véve, és értelmes tekintetet varázsolva magamnak nyitottam ki az ajtót, ahol egy igen udvarias, és öltönyben álló JungKook volt a szemeim előtt. Rámosolyogva léptem ki a házból, majd bezártam az ajtót.
- Az nem Jiminé? – mutattam rá a sportkocsira, amivel JungKook érkezett.
- De, csak kölcsön adta. – vakarta meg tarkóját – De menjünk, hosszú lesz az este. - karolt át, s a járműhöz vezetett.
Az út, amin mentünk, egyáltalán nem volt ismerős. Néhol kietlen volt, néhol meg teli volt szórakozó helyekkel. A szemeim néha lecsukódtak, önkénytelenül, s csak rázkódásra tudtam felébredni percekkel később.

- Megérkeztünk. – mosolygott rám JungKook, s az ablakom irányába mutatott, majd a velem szembeni látképre.

56. Kívánság

Mihelyst a lábaim a talajon voltak, úgy éreztem magam egy álomvilágban.

Mit nekünk öt év, ha még ekkora távolságban is ki tudtunk tartani egymás mellett?

Ahogy háta mögé pillantottam Hei tekintete továbbra is ideges volt, ám könnyesek voltak szemei. Tudtam, hogy ismét engem fog mindenért hibáztatni, hogy számára szó nélkül megjelentem, ám ez mindig fájt nekem is. Hiába voltam kíméletes vele, hiába próbáltam vigyázni mindennel, neki ez csupán csak egy veszélyt jelentő fal volt, s mindent félredobva csapott rá a lehetőségeire, amiket elviekben elvettem tőle.

Ahogy kibámultam magam, úgy éreztem meg Jimin kezét rátapadni enyémre, s ujjait ujjaimmal összekulcsolta és rám mosolygott. A vigyor, ami az arcára telepedett, úgy ragadt rá az én arcomra is. Mint a kisgyerekek, összekulcsolt ujjakkal, közel egymáshoz sétáltunk a cuccaimhoz, majd a parkot elhagyva a szülői házhoz mentünk, ahol édesanyámék már szorgosan pakolgatták a dobozokat a taxis kocsiból. Kezemet kitépve a mellett álló kezéből, a bőröndömet a járda közepén hagyva futottam a családom irányába. Elképedt arcukat látva, hatalmas vigyor terült el arcomon, majd a nyakukba ugrottam. A reakciójukat természetesen meg sem várva távolodtam el tőlük, s visszamentem a cuccaimért, amit a járda közepén hagytam a kedvesem mellett.
Amint a régen látott szülői otthonba betértem, úgy tört rám egy kisebb sírás. Nem azért mert annyira szomorú lettem volna, vagy azért, mert sírós lennék. Hanem azért, mert az a hely, ahol felnőttem, öt hosszú év után ismét a szemeim elé tárult, változatlanul. Körül sem nézve vetődtem a nappaliban lévő kanapéra, s a szemeimet lehunyva zuhantam az álmok szigetére.
Órákkal később keltem fel, s kellemes illatok keringtek végig az egész házban. Nagy nehezen felállva a kanapéról indultam a konyhába, ahol édesanyám, és Jimin főzőcskéztek, ám már a vége fele jártak.

- Sziasztok. – kicsit álmosan és rekedtesen, de vigyorogva köszöntem a konyhában nyüzsgő társaságnak.
- Végre, hogy felkeltél. – mosollyal az arcán indult felém Jimin, s derekamnál magához húzva nyomott egy puszit az arcomra.
- Túl sok volt nekem ez a néhány óra repülőzés, aztán meg taxizni sem volt valami kellemes. – nyöszörögtem – Ti amúgy mit csináltok? – néztem a sütő irányába, ám elállták az utamat.
- Szólj az öcsédnek. – intézte felém kérését édesanyám – Nagy valószínűséggel az emeleten pakolja ki a cuccaidat. – fordult felém, s rám mosolygott kedvesen.
Semmit sem szóltam, csak bólintottam. Ahogy elindultam Jiminbe botlottam, aki arcát felém tolva kért egy puszit, majd utamra engedett. A lépcső felé haladva, a fokokat véve az emeletre léptem be a szobám nyitott ajtaján, ahol az öcsém pakolászott. Semmit sem szólt, csak elém lépett és átölelt.
- Végre, hogy itthon vagy. Hiányoztál mindenkinek, de Jiminnek a legjobban. – engedett el.
- Neked meg nem is hiányzott a nővéred, mi? – borzoltam össze a haját – Jól megnőttél ezalatt az idő alatt. – mosolyodtam el, a nálam jóval magasabb fiú láttán.
- Kaja van? – nézett ki mögülem a nappaliba.
- Igen. Azért jöttem, de ha már így tudod, akkor lemész? – pillantottam merengő arcára, s egy apró hümmögés kíséretében elindult – Mindjárt megyek.

Az ajtót becsuktam, miután megbizonyosodtam arról, hogy Jackson elhagyta az emeletet, majd az ágyamhoz siettem, ahol a különböző tárgyaimat pakolgatta. Mindent rendesen és szépen összepakolgatva és a helyükre helyezve, egy mosollyal nyugtáztam, hogy mindent úgy hagytak, ahogy elmentem.
A bőröndömből kiszedtem, egy pólót, és fehérneműt, hozzá pedig még egy rövidnadrágot, majd a szekrényemből kivettem egy tiszta fehér színű törölközőt. Ahogy a kezembe tudhattam a megfelelő dolgokat, úgy rohantam a fürdőszobába, hogy lemossam magamról a hosszú út alatt rám ragadt koszt, és minden egyebet, ami rá ragadt a bőrömre. A piszkos ruhákat levetettem magamról, és megnyitottam a forró vizet. A tusoló tárcára állva hagytam, hogy a forró víz égesse a bőrömet, majd a tusfürdőt a kezembe véve nyomtam rá, és bekentem vele a bőröm minden szegletét.

Amint ezt is lemostam magamról, kimásztam a tusolóból. Megtörölköztem, és a fehérneműket magamra kaptam. A hajamat kifésültem és megszárítottam. A maradék ruhadarabokat felvettem, és kislisszoltam a fürdőből. Pár lépést téve egy igencsak mereven álló testnek mentem neki, a figyelmetlenségem miatt, s ahogy ránéztem az illetőre, mosollyal az arcán vezetett le a földszintre, az étkezőig. Ahogy helyet foglaltunk, úgy kezdődött az evészet. Kedvencebbnél kedvencebb ételek voltak az asztalon, így választási lehetőséget sem adva magamnak, szedtem mindenből és neki is láttam, addig, míg meg nem zavartak a kérdésekkel.

- Milyen volt a munka? – édesapám kissé krákogós hangja zavarta meg a csendet, ami az étkezőben uralkodott.

- Semmi érdemleges nem történt. Igazából örülök, hogy vége lett ennek a néhány évnek. Már hiányoztatok. De a munkára visszatérve... – vettem mély lélegzetet – Minden munka rám zúdult, és amikor nem sikerült határidőre befejeznem a melót, mindenért engem okoltak. Persze, csak azért halmoztak rám munkát, mert az ott dolgozók szerint a főnök szeme fénye voltam, így megérdemeltem, hogy sokat dolgozzak. Nem roskadtam bele, csak a fejem fájt minden egyes nap, és alig aludtam a sok munka miatt, de az, hogy itthon lehetek, megváltás. – mosolyodtam el, majd mindenkit csendre ítéltetve ujjammal, ettünk tovább.

Minden étekből falatozva, egy enyhe nyögéssel nyugtázva, hogy teli a bendőm, álltam fel az asztaltól, de azzal a lendülettel két oldalról visszarántottak ülő pozícióba. Ahogy a jobb és baloldalamra néztem, egyik oldalamon egy vigyorgó Jacksont, másik oldalamon pedig, egy vigyorgó Jimint láttam, akik valamiről nagyon hallgathattak.

- Na jól van. Lemaradtam valamiről? – frusztrálva fürkésztem a mellettem ülők arcát, majd mikor a velem szemben lévők eltűntek, ismét az előbb feltett kérdés kavargott a fejemben – Mondjatok már valamit! – toporzékoltam, ahogy ismét felálltam.
- Kislányom, ülj vissza! – intett édesapám, majd eleget téve kérésének, leültem.

- Mivel évekig nem voltál itthon, így úgy döntöttünk, hogy a tiszteletedre, elkészítjük a kedvenc sütidet. Tudom, hogy sokat ettél, és mennél aludni és Jimint is vinnéd magaddal, de ezt ő készítette neked. – mosolygott rám anyukám, majd maga mellé invitálta az említett személyt.

Semmit sem válaszolva sétáltam a sütit fogóhoz és a mellette lévőhöz, majd átöleltem őket. Ámbár igaz volt, hogy teli voltam, de mint minden ember, én is tudtam helyet hagyni az édességeknek. Gyorsan vágtam belőle és befaltam. Hiába nyöszörögtem, és kívántam még belőle, nem tehettem meg, hogy egyek. Megköszönve a vacsorát siettem fel az emeletre, ahol ismét a fürdőszobába rohantam. A fogamat megmostam majd a szobámba sétáltam, ahol a villany már égett. Nem törődve azzal, hogy ki lehet bent, sétáltam a kis zugomba. Az ágyamra ledőltem és vártam, hisz közben már megtudtam, hogy Jimin az, és a cuccaim között turkál.

- Mit keresel? – érdeklődtem, miközben a plafont bámultam.
- Ne haragudj én... – szemem sarkából láttam, hogy lehajtotta a fejét – Csak valamit kerestem a táskádban, és úgy akartam volna valamit átadni, és... – vágtam szavába.

- Nem haragszom. Kiülünk az ablakba? Jól láthatóak a csillagok. – mosolyodtam el.
Nem válaszolt semmit, csak a kezemet megfogta, ezzel jelezve, hogy kiülhetünk az ablakba. Amint felálltam, az ablakot kinyitotta, és előre engedett. Szó nélkül engedelmeskedtem mozdulatának, majd a párkányra ültem. A szemeim azonnal a csillagos eget fürkészték, ahogy a csillagok a sötét, szinte már fekete színű égbolton világítottak. Percekkel később tértem csak magamhoz, mikor egy pokróc került a hátamra, s egy forrócsoki került a kezembe, ami kissé hűlt testemet átmelegítette.

- Örülök annak, hogy végre hazajöttél. – villantott rám, egy mosolyt Jimin, és mellém telepedett.
- Kínzó öt év volt, de hála a jó égnek, vége. – nevettem bele gondolataimba – Az a dal amit írtál, egyszerűen a szívemig hatolt. Pont pakoltam össze a munkáimat, mikor felhangosították a rádiót, ami minden egyes nap szólt bent, hogy valamilyen hangulatot is csináljon.... – szürcsöltem bele a forró italba, amit a kezemben szorongattam – Szóval, mikor meghallották a hangodat, azonnal felhangosították azt a kütyüt. Minden amit összefoglaltál benne, az én arcom előtt lepergett. Fájt, hogy ezt a döntést kellett hoznom, hogy mindannyiunknak a legjobb legyen, de egy valamire ezáltal rájöttem. – sóhajtottam fel, ahogy az elmémig hatolt az, amit ki akartam nyögni, s a mellettem lévő tág, és kíváncsi szemekkel és arccal fürkészte az én arcomat.

- Mi...Mi...Miről lenne szó? – dadogta, majd egy hirtelen csattanás ütötte meg hallójáratunkat.
Ahogy az égre néztünk úgy jöttek ismét a csattanások, ám fénycsóvák formájában is. Csak bambultam a magasba, és arra lettem ezáltal figyelmes, hogy magához von, így kissé jobban felmelegítve a körülöttünk eluralkodó hűvös levegőt. Egy szót sem szóltam, csak ránéztem arcára, amin szemei csillogtak, mint az eget uraló fények. Akaratom ellenére, egy hatalmas vigyor terült el arcomon, s szemeimet behunyva hallgattam, ahogy a tűzijátékok különböző hangokat játszanak pattogásaikkal. Amint a zajok elhalkultak, úgy nyitottam ki szemeimet, és egy igencsak erősen fürkésző szempárral találkoztam.

- A feleséged akarok lenni. – suttogtam majd ismét egy levegő vétel kíséretében, halhatóan kimondtam, ami a szívemet nyomta – Park Jimin. – távolodtam el tőle, s mélyen a szemibe néztem, s ajkait fürkésztem – A feleséged akarok lenni. – mondtam ki ismét, de kellő hangsúllyal és érthetőséggel.
Válaszul, csak megcsókolt, amivel némi választ kaptam. Alig pár percig ültünk még kint, majd egy idő után arra az elhatározásra jutottunk, hogy inkább elmegyünk aludni, hiszen az idő is kezdett már hűvös lenni, és én még nehezen tudtam hozzászokni ahhoz a hűvösebb nyárhoz, ami Szöulban volt, mint amit Amerikában tapasztalhattam.

Amint az ablakot is becsuktuk, úgy bújtunk a takaró alá, s évekkel később, de végre hozzábújva, kényelmesen nyomhatott el egy álom, amit egy csók is elősegített, egyetlenegy szóval.

- Szeretlek Lee Mina. Örökké melletted lesz. – s ezekkel a szavakkal hatalmas vigyorral az arcomon aludtam el.

55. Vége a szenvedésnek

Mina szemszöge:

Mintha csak tegnap lett volna az, hogy eljöttem Szöulból, hogy Tom kérését teljesítve dolgozzak a szerződésben szerepelt öt évig a neki szánt újságírói cégnél. Hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt, és végre szabadnak titulálhatom magamat. Ahogy pakolásztam a cuccaimat az asztalon, úgy leltem rá, az egyik iratkupacban egy képre. Pontosan arra a képre, amit azóta kerestem, hogy kikötöttem abban a bizonyos irodában. Ahogy néztem az iratokat, amik közé el lett rejtve az az egy dolog, ami minden egyes pillanatban éltetett, felidegesített.

- TOM! – kiabáltam neki, ám nem volt hajlandó kidugni a képét az irodából, így benyitottam hozzá – Mit képzelsz magadról?! Mi az, hogy ezt a képet elveszed az asztalomról, és beteszed egy kupac irat közé?! – szemrehányóan, egyben idegesen vágtam fejéhez a szavakat, amik szemlátomást kicsit sem hatották meg.

- Nem hagyhatom, hogy azé a pöcsfejé legyél, így megakadályoztam azt, hogy az asztalodon lévő nyomorék kép róla ne vonja el a figyelmedet. – vigyorodott el, mire én egy enyhe fújtatás kíséretében kisasszéztam az irodából.

Minden dühöm a vigyorgóan ülő alakra szegeződött, s egy dobozt előkotorva kezdtem el a cuccaimat pakolászni. Ahogy haladtam szépen sorban az iratok, begépelt anyagok pakolásával, úgy hallottam meg, egy ismerős hangot a rádióban, s úgy kezdett a szívem egyre hevesebb dobogni, és összeszorulni. Jimin vég elállhatatlanul édes hangja szólalt meg a készülékben, s ahogy munkatársaim meghallották, azonnal a maximumra állították a készülék hangerejét. Csak néztem rájuk, ahogy ők is rám, s minden előtört belőlem, ahogy a dalt hallgattam végig.

„Egyszer csak betoppantál az életembe, s fenekestül felfordult az életem. Az egész veszekedéssel kezdődött és emlékszem, mennyire utáltál. Szemeim előtt még mindig felrémlenek azok az emlékképek. Te változtattad meg az egész életemet. Szavakkal képtelenség kifejezni, hogy mennyire Szeretlek.”

Mikor ezeket a sorokat meghallottam, ismét előtört belőlem minden. Hallójáratom egyre jobban kiéleződött a szavak hallatás, s minden egyes pillanatban azok csak a képek jelentek meg a szemem előtt, amiket felidézett a dalban. Az első randink, az első csókunk, az első találkozásunk, mikor gyűlölet áradt belőlem az irányába. Az az egy év, mikor balesetem miatt, valamiféle kómában szenvedtem, és neki, hogy esett minden egyes nap, egy helyben feküdni látni engem. Számára nem csak ez volt a legfeleleveníthetőbb emlékkép, ahogy számomra sem. Tudtam, hogy minden leírt volna, de egyvalami volt, ami tömören összefoglalta az egész szöveg lényegét: „Szeretlek!”. Ez volt, amivel tudtomra adta, hogy az érzései ugyanannyira erősek még, amennyire nekem is.

Ahogy a zene alábbhagyott, úgy vették lejjebb a hangerejét a készüléknek, s mindenki munkára látott. Sokan megvetően néztek rám, de nem kötött le. Talán maga a tény, hogy Jimin rólam írt, és ezzel tisztában voltak az utóbbi időben, mikor minden egyes felvételt amit velük készítettek nekem kellett feldolgoznom. Tom mindenkit felvilágosított arról, hogy miféle szálak fűznek hozzá, és arról is beszámolt a dolgozók nagy részének, hogy azért hozatott Amerikába, hogy távol tartson tőle, de ennek vége.
Ahogy újra lepörögtek a szemeim előtt a szavak, amiket a dalban megemlített, úgy láttam magam előtt mindent, s minden egyes pillanatot, percet, órát és napot, amit együtt töltöttünk. Hiába voltam vele száraz, bunkó, flegma, mégis beleszerettem. Egy olyan énekesbe, olyan emberbe, akibe nem hittem volna, hogy beleszerethetek, s mélyen táplált érzéseim lesznek iránta, amik soha, sohasem fognak elmúlni, sem pedig megenyhülni.
Minden egyes dobozt teli pakolva nyúltam az asztalomon lévő utolsó dosszié után, ahol egy szépen megfogalmazott felmondást találhatott benne az ember. Ahogy a kezembe vettem, mindent beleadva araszoltam a főnökömnek nevezett alak irodájába, s kopogás nélkül benyitottam. Mint árható volt, most is éppen a kis asszisztensét fektette meg az íróasztalán, de mit sem törődve a látvánnyal csaptam be az ajtót magam mögött, s sétáltam az íróasztalnál elhelyezett székhez, amire le is ültem.

- Nos, ha végre befejeztétek ezt az állandósított irodai szexet, a lényegre térhetnénk, és már itt sem vagyok. – mondtam szárazon, majd mikor felém kapták fejüket, hirtelen megrökönyödtek – Annyira benne voltatok, hogy észre sem vettétek, hogy a magassarkúm sarka kopog a burkolaton? – érdeklődtem, majd egy kisebb vihogással kísérve a velem szemben lévő kezébe nyomtam.

- Uhh, ez a meghosszabbítás? – vigyorral a képén lesett bele a dosszié tartalmába, s ahogy átfutotta, az arcán lévő vigyor eltűnt – „Mai napon ezennel felmondok.” – pillantott rám – Mi az, hogy felmondasz? Nem úgy olt, hogy meg lesz a szerződésed hosszabbítva? – nézett rám, mintha én is azt akartam volna mint ő.

- Mindent összepakoltam, szóval megyek. Nem mondtam egyszer sem, hogy ezt a szerződést megújítom ismételten öt teljesen felesleges évre. Csak te hitted azt, hogy itt maradok. Tudod, nekem mi, és ki a fontosabb? Hm? – hajoltam képébe, mire pillantása ijedté vált komolyságomtól – Jimin és a barátaim. Tudod, attól még, mert te elzártál tőlük, és erre az egészre kényszerítettél nem felejtettek el. – nevettem fel cinikusan – Szánalmas vagy és átlátszó. – köptem felé a szavakat.

- Nekem fontosabb vagy, mint neki! – lökte távolabb Ashleyt, s ő mászott a képembe, de vele ellentétben, én álltam a komolyságot, míg az ő tekintette egyre hisztérikusabbnak tűnt – Az a pöcs csak kihasznál! Nem érdemel meg téged! – fogtam meg csuklómat, amit egyszerű mozdulattal kitéptem kezei közül.

- Ha eszednél lennél, tudnád, hogy Jimint szeretem, és ő is ugyanezt érzi, tudom! Hiába vagyok ennyire távol tőle, érzem, hogy ugyanúgy szeret még, ahogy én is szeretem őt. Nem tudom, hogy te is miért akarsz közénk állni, de nem is érdekel! Vagyis tudom, de teszek rá magasról, hogy neked milyen igényeid vannak, és miféle terveid. Itt van neked Ashley kúrogasd csak nyugodtan. – nevettem fel ismét cinikusan, majd amilyen magabiztosan trappoltam az irodába, úgy sasszéztam ki a folyosóra, hatalmas, vég elállhatatlanul boldog vigyorral a képemen.

Ahogy sétáltam a folyosón, előkotortam a maradék irodai cuccomat, s azokat a megfelelő táskába tuszkolva haladtam a kijárat felé minden munkámmal és emlékeimmel együtt. Senkinek sem köszöntem, hisz mindenki nap mint nap kimérten fürkészte munkáimat, haladási terveimet, és minden mozdulatomat őrülten nézték, mintha annál nem is lett volna jobb dolguk. A liftbe érve, mindenki tekintete kegyetlenül égette bőrömet, s ahogy bezárult a vas ajtó, úgy szűnt meg a világ legrosszabb kínjából összetevődött öt évem. Ahogy haladt lefele a lift, úgy éreztem egyre szabadabbnak magam. Így mikor már a földszintre értem, az egyik dolgozó a cuccaimat bepakolta a taxiba, s kissé szomorú búcsút vettünk egymástól, hisz az a dolgozó volt az, aki mindenben támogatott, és ha Tom bármiféle disznóságot akart volna csinálni, megóvott tőle. Lányaként kezelt a cég karbantartója, s mintha én az édesapámat láttam volna benne, úgy megszerettem.

Amint a taxi végre elindult a szabad utat adó reptér felé a telefonomat előkotortam a farmerem zsebéből, majd játszani kezdtem rajta. Minden lehetőleg megkímélt játékkal játszottam, majd mikor a sofőr kímélten és kimért hanggal közölte velem, hogy megérkeztünk a reptérre, úgy csillogott fel a szemem. A taxis pechére a boldogság túláradt bennem, így mikor kifizettem, egy hatalmas vigyorral a képemen szorítottam ki belőle a szuszt. Mindent a kezembe véve, már amennyire csak lehetett siettem a megfelelő irányba.

Ahogy szembe találtam magamat a tökéletes géppel, úgy adtam le a holmijaimat, átnézésre, majd mikor már az átvilágításon én is áteshettem, siettem is fel a járműre.
Helyemet elfoglalva várakoztam, kezemben a telefonommal, és a fülesemmel, s ahogy egy ideges aurát éreztem magam körül, úgy szállt el minden boldogságom. És a felismerés úgy csapott belém, mint a villám.

- Már megint veled futok össze? – törtem meg a csendet, s tenyérbemászó alakját ellöktem magamtól – Nem volt elég, hogy Szöulból is jöttél utánam? Tudom, hogy JungKook küldött, de akkor sem kellett volna napi szinten zargatnod. – szökött ki ajkaim közül ez az apró kis igazság, az ismeretlen ismerős láttán.

- Ne haragudj, de nem mondhattam el, hogy ő küldött. – hajtottam le a fejét – Valahogy szóba kellett veled elegyednem, és másképpen nem tudtam. Zavarónak tartottam, hogy egy magabiztos nőre vigyázzak ebben a pár évben.
- Jó, megértelek. És köszönöm, hogy általad beszélhettem a srácokkal, és kihúztál a slamasztikákból! – vigyorodtam el – De azért még mindig haragszom rád! – fújtam fel arcomat – Nem volt szép dolog tőled! – dőltem hátra.

- Csak a te érdekedben volt minden. – hajolt ismét közelebb – Jimin meg tuti örülni fog neked, ha újra találkoztok. – mosolygott rám – Azt hallottam, hogy mindennap egy időpontot kiválasztva a reptérre is, és a parkba is ki szokott járni. Szóval, ez a járat, körülbelül akkor ér Szöulba, mikor éppen a park felé fog sétálni. – keltette fel érdeklődésemet.

- Várj. – tértem magamhoz – Te ezzel azt akarod mondani, hogy napi szinten ugyanazokban az időpontokban jár arra a két helyre, ahol összejöttünk, és szétmentünk? – ráztam meg fejem, a szavak feldolgozásának reményében.

- Igen. De látom, neked ezt nehezedre esik felfogni. – nevette el magát.

- Elég! – nevettem én is – Le sem tagadhatjátok egymást JungKookkal, hogy ismeritek egymást. – veregettem meg vállát – Köszönöm, hogy végig gondolkodtál arról, hogy mindent megtudjak, és ne kerüljek pocsékabbnál pocsékabb szituációkba. – halkultam el, köszönetem jeléül.

Ezután, már semmi érdemleges nem történt, csak pár szót váltottunk, még arról, hogy mi várhat otthon. Mindezek a szavak ellenére, hihetetlen boldogság járt át, így az alvás mellett döntöttem, amit a munka miatt alig tehettem meg. Órákig aludtam, s morcosan ébredtem, ahogy a mellettem ülő lökdösni kezdett. Szemeimet megtörölgetve bunkón reagáltam tettére, de hálát is kellett adnom neki.

- Hívd Seot, már annyi az idő, hogy tuti mennek dolgozni a srácok. – bólintottam kérésére.
A telefonomat ismét a zsebemből nehezen előkotortam, majd a névjegyek közül kikerestem az említett telefonszámát. Ahogy a zöld hívás jelzésre helyeztem az ujjamat, megjelent Seo idegesítő képe, telefonszámával együtt a képernyőn, majd azt fülemhez téve vártam, hogy csörögjön. Pár csörgés után, egy izgatottan viháncoló hanggal találtam szembe magam, ami valamelyest megrémisztett. Mintha éppen ivászat közben hívtam volna fel.

- Már a gépen ülsz? – hümmögtem válaszul – Mióta? – kérdezett vissza.

- Már jó néhány órája, de szerintem a ti időtök szerint délután négy, vagy öt óra környékén száll le a gép. – válaszoltam enyhén izgatottan – MinHyuk mindent elmondott amiről beszéltetek a srácokkal, szóval úgy legyen. – vigyorodtam bele a készülékbe.

- Uhum, értem. Úgy lesz. Szia! – zártuk rövidre a beszélgetést.
Amint a kinyomott telefont a zsebembe mélyesztettem, a fejemet hátrahajtottam a támlára, s csevegni kezdtem a mellettem ülő MinHyuk nevezetű fiúval, aki JungKookkal járt egy osztályba általánosban. Hiába irritált a képe, jó társaság volt azokban az órákban, mikor legszívesebben ismételten az alvásra összpontosítottam volna. Megnevettetett, figyelmeztetett és minden kételyt kiűzött az elmémből, ami zavarhatott volna a rendes kommunikálásba, vagy akár abba is, hogy ne uralkodjon el rajtam a félelem, hogy talán, esetleg Tomnak lehetett igaza. Órákig való beszélgetés után, a telefonom csörgése zavarta meg a csendet ami övezett minket. Kikapva a zsebemből, rá sem pillantva a hívó félre húztam el a zöld jelzést, és a fülemhez emeltem a készüléket.

- Mikor száll le a gépetek? – nyúzta hallójáratomat barátnőm irritálóan magas hangja, amit a boldogság váltott ki belőle.

- Szerintem fél óra. – pillantottam a mellettem lévőre, aki bólogatott.

- Akkor mire leszáll a géped, ott lesz egy taxi, ami majd el fog téged vinni a parkba. Jimin most indult el, így gondoltam, szólok, hogy menj oda. – intézte felém információ áradatát YunSeo.

- Rendben, akkor majd találkozunk. – köszöntem el, s kinyomtam a telefont.

Az utazás alkalmával már sokadjára helyeztem vissza a zsebembe a készüléket, és vártam. Alig fél óra múlva, már a reptér leszállópályájánál voltunk, ahol végre a talpamat rendes talaj is érhette. Ennek örömére minden cuccomat fogtam, s MinHyuk segítségével bepakoltunk a taxiba. A park címét elmondva siettettem a sofőrt, majd majdnem minden közlekedési szabályt áthágva, köszönetet mondva a taxi sofőrnek rohantam a megszokott irányba, ahol Jimint találhattam.

Nem tévedtem. Jimint láttam, és egy rám megrökönyödve bámuló Heit. Nem csalódtam benne, hisz tudtam, hogy minden lehetőséget kihasznál arra, hogy felszedhesse magának Jimint, de tudtam, hogy esélytelen. Minden erőmet beleadva lépéseket kezdeményeztem az irányukba, hogy kedvezőbb hallótávolságba kerüljek hozzájuk, s minden hangom eljusson ahhoz az egy emberhez, akihez intézni szerettem volna azokat a szavakat, amiket ő csak egy dalba sűrített össze.

- Jimin. – kiáltottam nevét olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudtam, hogy eljusson hozzá szívhez szóló hangom.

- Mi....Mi...Mina! – szemeit megdörzsölve válaszolt nevem kiejtésével, s hitetlenkedve állt méterekre tőlem, ahogyan a mögötte lévő alak is, de ő már idegesen.

Milyen vicces nem? Minél jobban akarsz valamit, annál rosszabb lesz, és annyira nem fogod megkapni, amennyire szeretnéd.

- Jimiiiin. – ismételtem el nevét, s elkezdtem futni az irányába, bőröndöm húzójába kapaszkodva, ám nem sokkal később már anélkül rohantam a szerelmem felé, s ölébe ugrottam, s megcsókoltam – Hiányoztál. – ajkaitól eltávolodva súgtam ezt az egy szót, amivel mindent kifejezhettem.

Minden érintése, s a dal lepörgése elmémben, késztetett arra, hogy megcsókoljam, ám puha párnái enyémeken leltek nyugalomra. Ajkai édes volt, mint a méz, s éreztem, ahogy egyre szorosabban vont magához. Ahogy ajkaink elváltak egymástól, úgy pillantottam meg arcát, ahogy könnyei kicsordulni látszottak gyönyörű szemeiből. Minden érzés úgy hatolt belém, ahogy Busanban, mikor a nagyszüleimnél bevallottam magamnak, hogy ez a fiú, akinek a karjaiban vagyok, az, aki kell nekem.
Hiába voltam hűvös vele, és hiába kerültem el, a hiánya minden egyes pillanatban, napról-napról, óráról órára, és percről percre egyre nagyobb késztetést nyújtott számomra afelé, hogy Park Jimin, az, akivel minden percet el akarok tölteni.

- Szeretlek, és hiányoztál! – zavarta meg a köztünk uralkodó másodpercnyinek ható csendet, majd elengedett.

Ha ez az idióta Tom nem vitetett volna magával, talán képtelen lettem volna még azt is elhatározni, hogy mit is akarok az életben, és mit is akarok tőle.

54. Visszatérés

Jimin szemszöge:
5 éve már, hogy elment. Ez az ötödik év nyara, amit úgy töltök el, hogy nincs mellettem. Mintha még csak most kezdeném el érezni azt, hogy milyen érzés, mikor az ember összetörik legbelül. A lelkem minden egyes nap a porba hullott, mikor úgy kellett felkelnem, hogy nem volt mellettem. Nem érezhettem az illatát, az érintését. Mintha az élet ez ellen akart volna küzdeni, vagy megmutatni nekem, hogy mi a helyes út számomra. Ezalatt az idő alatt senkivel sem voltam együtt. Már miért is tettem volna másképpen? Miért hajtottam volna másra, mikor nekem volt valaki az életembe, aki végre megadta azt a pluszt, azt az érzést, amit kergettem? Mintha csak arra a pillanatra tudtam volna várni az életembe, hogy mikor lép be az a valaki, az a lány az életem sötét és hűvös kapuján, amelybe végre melegséget és színeket hozhat.
Most sem tudtam mit tenni a gondolataim ellen. Reggel fél tíz, s az ágyat nyomom. Ígéretet tettem Minának, hogy rendesen fogok enni, aludni és dolgozni is. De mind hiába. Elvesztettem azt, akit szeretek. Ismét nincs mellettem. Mintha ez az ördögi kör, csak húzna le a mélybe, s taszítana egyre jobban a mélységes sötét fekete lyukba.
Nagy nehezen kikászálódtam a takaróm alól, s indultam az ajtóm irányába, ám volt valami, ami nem hagyott nyugodni, így hallgatózni kezdtem, ahogy résnyire kinyitottam az ajtómat.
- Nos srácok. Mivel ma jön haza, így szeretném, ha minden jól menne. JungKook, tudod, hogy mi a feladatod, és azt is, hogy számítok rád. – valamiféle monológba fogott Mrs. Min.
- Seo, most komolyan. Jimin nem tudhat róla? – hallottam meg J-Hope hangját.
Mit kéne tudnom? Mi van?
- HoSeok... – vett sóhajt az említett – Megígértem, hogy nem árulok el ebből semmit sem. Mind a kettőjüknek jót akarok, és ezzel te is tisztában vagy. Tudod, hogy minden egyes nap kimegy a reptérre és a parkba, annak a reményében, hogy találkozhat vele. Szeretném, ha ez a mai nap flottul menne, és a tervek szerint haladna. Szóval HoSeok kérlek, keltsd fel Jimint, és a napi rutin feladatokat csináljátok meg az ügynökségen, én pedig addig mindent elrendezek. Viszont még arra kérlek titeket, hogy ne legyetek feltűnőek, és Hei mindenhol ott van. Szóval mint eddig minden egyes alkalommal húzzátok meg magatokat, és kerüljétek el azt, hogy Hei meglásson titeket. – nyugodt hangnemben rendezett le mindent Seo.
Amint eljutott a tudatomig, hogy engem éppen most kell felkelteni, gyors becsuktam az ajtót, s visszafutottam az ágyamhoz, majd a takaróm alá bújtam. Gyorsan a testemet lapos kúszásban átfordítottam, így sikeresen elértem azt, hogy bevegyék, hogy húzom a lóbőrt. Ajkaimat résnyire kinyitva vettem a levegőt, s szemeimet gyengén, ám láthatatlanul erősen tartottam csukva, annak reményében, hogy nem veszik be, hogy már órák óta ébren vagyok.
- Jimin ébresztő. – bökdösött meg J-Hope, s ennek hatására álmos nyögdécselést imitáltam.
- Nyuuu...mi van? – nyöszörögtem.
- Mennünk kell dolgozni. Tudod, a Bangtan nem állhat meg! – mosolygott rám, s kihúzott az ágyamból, és a fürdőig húzott a földön – Fürödj meg, utána indulunk. – csukta be maga után az ajtót, s magamra hagyott.
Minden erőmet belevetve abba, hogy a tusoló alá álljak a gondolataim monotonitása zavarta meg. Seo szavait felemésztve végre eljutottam a megfelelő helyre, s magamra engedtem a jeges vizet. Nem érdekelt, hogy szétfagyhatok, vagy nyáron megfázhatok, ha jeges víz alatt áztatom magam. Minden gondolatom a hallottakon pörgött.
Mina visszatér, de mennyi ideig? Miféle játékot űznek velem ezek az emberek, akik körülöttem vannak? Mégis miért nem szólnak erről? MIÉRT?!
Hiába tudtam, hogy valami nincs rendben a dolgokkal, nem akartam ezzel törődni. Minden őrült gondolatot kitöröltem az elmémből, s kikúsztam a tusoló alól, majd a törölköző után kutatva ismét egy apró beszélgetést csíptem el.
- Már a gépen ülsz? Mióta?....Uhum, értem. Úgy lesz! Szia. – hallottam meg ezt az apró beszélgetést.
A törölközőt a derekamra csavarva slisszoltam be a szobámba, s valami élhető ruha összeállítást előkotorva a szekrényem mélyéből felöltöztem. A hajamat megfésültem, és belőttem annyira, hogy valahogy ki is nézzen. Ezek után a műveletek elvégzése után lekúsztam a nappaliba, ahol már a srácok igen csak boldogan ácsorogtak.
- Mi olyan vicces, vagy boldogító, ami miatt vigyorogtok? – húztam fel egyik szemöldökömet, s kérdően fürkésztem az előttem állókat.
- Semmi. – válaszolta vigyorogva Seo.
- Persze el is hiszem! – reagáltam szúrósan.
Semmit sem válaszolva a dolgokra és a visszaszólásomra elindultunk az ügynökségre dolgozni. Mintha mi sem történt volna haladtunk a kocsihoz, majd elkocsikáztunk az ügynökségre. Amint odaértünk, azonnal a saját próbatermünkbe mentünk, ahol várhatott ránk a sok órás próba, ami az utóbbi időben számomra kifejezetten kedvező volt.
Amint nekikezdtünk a próbáknak éreztem, hogy jobban teljesítek, mint az utóbbi öt évben. Minden energiámat a mai próbára összpontosítottam, s minden egyes mozdulatot a legtökéletesebben adtam elő. Órák teltek el, s a srácok képén ismét hatalmas vigyor terült el és röhögés hagyta el ajkaikat, ahogy az ajtó felé vettem az irányt.
- Srácok, én elmentem. Majd este találkozunk! – köszöntem el tőlük, s kiléptem az ajtón.
- Srácok, hívhatom? – Seo igencsak boldog hangja megcsapta a hallójáratomat.
Gyorsan az öltözőbe sprintelve a tusoló alá álltam, ahol lemostam magamról a táncolás által rám ragadt koszt, s utcai ruhát magamra öltve vettem fel a bakancsomat, és a táskámat a hátamra dobva siettem vissza a próbatermünk irányába. Ismét hatalmas zsivajt hallottam, de nem foglalkoztam vele. Ennek hatására, hogy tettem a srácokra gyorsan a lépcső irányába vettem az irányt, s lerohantam a földszintre, majd az utcára. Az emberek tekintetét kerülve siettem a megfelelő időpontban a megfelelő parkba, és azon belül is oda, ahol legelőször találkoztunk, és a barátnőmnek tudhattam hetekkel később.
Ahogy a parkba értem, leültem az egyik padra, s azt a számot kezdtem el hallgatni, amit hetekkel ezelőtt végre a nagy közönség elé tárhattam az első szerelmi élményeimről, a hiányról, és arról, hogy milyen érzéseket keltet fel bennem egyetlen egy ember, aki jóformán kicserélt. Mintha ez az egyetlen egy dolog lett volna számomra, ami éltetett. Minden pillanatban, amikor a sorokat írtam a közös, együtt töltött emlékeink ötlöttek bele az elmémbe, s minden apróságot kiírva magamból, megalkothattam a legelső önálló dalomat.
Minden romantikus gondolatomból egy eléggé idegesítő hang kergetett ki, s mint egy ideges véreb, pillantottam az illetőre. Az eszem legszívesebben képen találta volna, de az önuralmam megtanított arra, hogy hülyeségetsemmiféleképpen nem csinálhatok.

- Jimiiiiin. – virnyogta a nevemet Hei, s ismét rám akaszkodott.
- Nem tudnál leakadni rólam? – böktem flegmán vissza kérdésemet, ám láthatóan meg sem hallotta – Hei, leszállnál rólam?! – kiabáltam le a fejét, de ismét hatástalannak bizonyult.
Ahogy közeledett felém irritálóan nyávogósnak ható képével, én úgy pattantam fel a padról, s úgy kezdtem el hátrálni. Hiába kiabáltam rá, hiába próbáltam nyugodtan közölni vele, hogy nekem ő nem kell, hogy képtelen vagyok rá nézni, és azt gondolni, hogy Mina után bárki szóba jöhet. Téved. Mina után senkim sem lesz, és senkim sem lehet. Főleg nem olyan ember, aki tönkre akarta tenni a kedvesem életét, és egy hülyeség miatt képes volt pokolra kívánni őt.
- Jimin, hallgass meg! – nyafogta ismételten, amit a napokban sorozatosan eljátszott.
- Nem fogod fel, hogy nem érdekelsz?! Te ezt vártad? Végig azt a pillanatot vártad, hogy Mina lelépjen, és a közelembe férkőzhess? Te nem vagy normális. – köptem a szavakat.
- Ez nem igaz! Én jobban szeretlek mint az a cafka! Értsd már meg, hogy ennyi idő elteltével, hogy magadra hagyott, úgy sem jön vissza, úgy sem szeret már téged! – egyre nagyobb és idegesítőbb hisztibe kezdett.
- Hogy nem szeret? Akkor minek küld nekem naponta hangüzeneteket, videóhívásokat? Huh? Honnan veszed? – keltem ki magamból.
- Mert nem akarja, hogy rosszul érezd magad amiatt, hogy új életet kezdett, és már nem akar tőled semmit! – sírta el magát, s a távolba tekintett.
- Neked elmentek otthonról. – ráztam meg a fejemet, s egyre lejjebb szegeztem.
Ahogy a földet bámultam, úgy esett le, hogy megint egy hibbant tyúkkal találtam szembe magamat. Bármilyen módba és gondolatba menekültem, eszembe jutott a legelső nap, ami a debütálásomkor volt. Minden lány rám tapadt, és a hírnév is körbevett. Mindenki az ágyamban kötött ki, s minden pillanatban újra és újra ott akartak kikötni az ártatlan, ám mégis a Hei -féle nőszemélyek. De volt egy hang, egyetlen egy hang, ami abban a pillanatban visszarángatott a hideg valóságba, s minden kételyemet, ami emésztett eltörölte.
- Jimin. – kiáltotta egy ismerős hang, aminek hatására hátrafordultam.
- Mi....Mi...Mina! – hitetlenkedve ejtettem ki nevét, s szemeimet megdörzsölve próbáltam rájönni arra, hogy igaz-e az, amit látok, vagy csak a tudatom űzet velem egy hülye képárnyékot.
- Jimiiiin. – kiáltotta ismételten a nevemet, s a bőröndjével felém futva, majd annak a húzóját elengedve,egymagában futott felém, s az ölembe ugorva megcsókolt – Hiányoztál. – súgta alig hallhatóan pár milliméternyi távolságban ajkaimtól.

Ahogy az érintése, szavai, csókja a tudatomig eljutott, úgy tapasztottam ajkaira enyémeket, s minden környezetit tényezőt kizárva a tudatomból öleltem. Könnyeim utat törtek maguknak, ahogy az általam szeretett lány, végre újra a karjaimban lehet.
- Szeretlek, és hiányoztál! – engedtem el.
Végre visszatértél, és újra színessé teszed a napjaimat.

53. Kérlek, várj rám

Ahogy a repülő már a levegőben volt, elfogott egy rosszullét. Bírtam a repülővel való utazásokat, de ezt most nemigazán. Nagy valószínűséggel amiatt, hogy volt egy elkötelezettségem, balesetem és kötődésem, ami megakadályozott abban, hogy kibírjam az utat. Mivel közvetlen az ablak mellett ültem, így a felhőket tökéletesen megfigyelhettem. Ám a felhőket bámuló nyugalmam hamar elszállt, mikor a mellettem ülő, körülbelül ugyanolyan idős srác bámult.
- Mit bámulsz? – szóltam hozzá.
- Szép vagy. – mászott a képembe – Ha leszálltunk, jössz velem valamerre? – érdeklődött még közelebb mászva a képembe.
- Bocs, de nem vagy az esetem. – fordultam vissza az ablak irányába.
Hiába fordultam meg, és bámultam kifele a nagy semmibe, éreztem, ahogy kifúrja a bámulásával a fejemet. Semmit nem reagáltam rá, csak elővettem a mobilomat, és a hátteremet kezdtem el bámulni. Csak bámultam, és bámultam, de ismételten egy tenyérbemászó arckifejezéssel a képembe nyomta a képét a mellettem ülő, majd kérdő tekintettel fürkészte ijedt ábrázatomat, ahogy rápillantott a telefonomra.
- Most mit mászol a képembe? – löktem el, de nem hatotta meg a tettem.
- Az meg ki? – mutatott rá a telefonomra ismételten frusztrált arccal.
- Hogy ő? – mutattam a készülék képernyőjére – A barátom. – mondtam büszkén, leplezve a szomorúságomat.
- Ő? – elképedt arckifejezése enyhe mosolyt csalt az arcomra – Olyan ronda. Hogy bírod ezt a csúnyaságot a barátodnak nevezni, vagy egyáltalán szeretni? – nevetett ki.
- Kulturált, és van benne élet. Arról nem is beszélve, hogy nem csúnya! – álltam le vele vitatkozni – Nem mászik a képembe, és nem mászott sosem a képembe! Igen is, lehet azt mondani, hogy aranyos és kedves fiú. Szeretem, és teszek rá magasról, hogy neked mi a véleményed. Nem ismersz, ezért ne ítélkezz, se ellenem, sem pedig ellene! – puffogtam, s ismét elfordultam.
Egy apró gondolatot követve, a fülesemet bedugtam a telefonba, majd a fülembe, és elkezdtem zenét hallgatni. Hiába beszélt hozzám a mellettem lévő, nem figyeltem rá. Minden egyes zene, amit hallgattam, a BTS volt, s mindig Jimin hangjára összpontosítottam. Hallani akartam a hangját, s látni a mosolyát. Ez volt mindig, ami miatt, újra és újra mindent éreztem. Változás. Mintha gy csapásra, megváltoztak volna a dolgok, és minden egyes pillanat, csak egy röpke kis másodperc lett volna. Búcsú pillanatnak nevezni valamit, ami lehetetlen elviselni amiatt a hiány és űr miatt, amit olyanok okoztak benned, akiket szeretsz. Önmagában nem lenne nehéz, ha csak egy embertől, mégpedig Seotól kellett volna elbúcsúznom, de így, hogy igaz barátokra leltem, s ezáltal egy teljesen új családra, nehéz.
A szemeim lecsukódtak, s a telefonomon ugyanazok a zenék játszódtak le monoton, a képzeletemmel játszadozva. Minden egyes dalhoz tudtam kapcsolni, valamiféle emlékképet, amik elhitették velem, hogy pontosan ugyanazt élem át ismét, amit akkor. Az arcomra mosoly ült ki az előttem látott képek miatt, amik visszaemlékeztettek mindenre, amik történtek, még akkorról is, mikor egy mereven fekvő ember voltam.
Ahogy pihentem, úgy éreztem, hogy a kezemben szorongatott telefonomat, el akarják venni tőlem, így gyorsan a mellettem lévőre kaptam a fejemet, aki elengedte, amint a rosszalló pillantásomat meglátta.
- Jobb lesz, ha leszállsz rólam. Nem jó kedvemben szorongatom, szóval jobb lesz ha leakadsz rólam. – köptem felé a szavakat, mint egy idióta.
- Csak meg akartam volna nézni. – hajtotta le a fejét.
- Leszarom, hogy mit akarsz! – akadtam ki, majd a telefonomat jó mélyen a táskám aljába dobtam.
Nem figyeltem rá, kizártam a virnyákolós hangját, amivel simán tudna egy macska nyávogásával vetekedni. Az ablakon néztem kifele, s bealudtam. Órákkal később keltem fel, mikor az egyik stewardess megszólalt abban a sorban, ahol én ültem. Leszállásra kész volt már a gép, így a biztonsági övet be kellett kötnie az összes utasnak.
Amint a repülő földet ért, majdnem fél óra alatt, azalatt az idő alatt kezdett a lelkem egyre hűvösebbé, és zavarodottabbá válni.
- Újra Amerikában. – mondtam halkan, s a cuccaimért indultam.
Ahogy haladtam a csomagátadó szalaghoz, ismét a mellettem ülő srácot pillantottam meg. Vigyora ismét az arcára ragadt, ahogy értelmetlen arccal bámultam a képét. Gyors elfordítottam a fejemet, s a cuccaimért mentem a telefonomat előkaptam a táskám mélyéből, és tárcsázni kezdtem Jimint. Nem kellett bosszankodva várnom, hogy felvegye, hisz megígértem, hogy felhívom őket. Bármelyiküket felhívhattam volna, de úgy gondoltam, hogy a legfairebb módszer az lenne, ha Őt hívnám fel.
- Ugye minden jól ment az úton? – érdeklődött aggódva.
- Szia Jimin. – köszöntem bele a telefonba elnyűtten – És igen, minden jól ment az úton. Csak a mellettem ülő srác nem bírt békén hagyni. – fújtam ki a levegőt, s elkezdtem húzni a bőröndömet.
- Hogy micsoda? – hitetlenkedve, egyre feszültebben vette a levegőt.
- Nem történt semmi. Elküldtem a fenébe. Nagy valószínűséggel már nem látom. Vagyis remélem. Elhordott téged mindennek, mikor a telefonom kijelzőjét néztem. – néztem magam elé, ahogy megszólalt valamilyen dudaszó – Mennem kell. Itt van Tom. – hajtottam le a fejemet – Annyira jó lenne még beszélni. Hiányzol. – konyultak le ajkaim – Nagyon szeretlek.
- Hiányzol te is nekem. – hallottam a szomorúságot a hangjába, ami bűntudatot keltett bennem – Hiányzol, és szeretlek Kicsim! – s kinyomott.
Fejemet lehajtva húztam magam után a bőröndömet, s Tom felé vettem az irányt. Az a nyomorult vigyor, ami az arcán telepedett le, ijesztő volt. Nem csak amiatt, mert maga az ember ijesztő lett volna, hanem azért, mert a helyzet volt ijesztő.
A kocsi hátuljába beraktam a cuccomat, s beültem hátra. Nem volt kedvem a képét bámulni, így végig a telefonomon bambultam, ami jobban esett, mint a tudata annak, hogy egy idióta vagyok. Több mint fél órás bambulás után a kocsi parkolt egy apartmannál, s a szemeim úgy ingáztak a sofőrnek állt Tom és a ház között.
- Ne nézz így. Itt fogsz lakni. – mosolygott rám – De ha egyedül nem akarsz lakni, hozzám költözhetsz. A hálószobámban van még hely a számodra. – egyre kéjesebb vigyora került a szemem elé.
- Kösz, de megleszek egyedül. – szálltam ki a kocsiból s a csomagtartó felé vettem az irányt, és mindent kivettem – Ha a kulcsokat megkapnám, én akkor mennék is be.
- Beviszed a cuccaidat, és jössz velem a munkahelyedre. Megmutatom, hogy mi hol van. – erősködött.
- Akkor ennyi erővel már most kezdhetnék, és tehetnénk a formalitásokra, hogy tudjam, hogy mi hol van. – válaszoltam.
- Ahogy akarod. – rántotta meg a vállait, s a kezembe nyomta a kulcsot.
Minden kulcsot a tökéletes zárba beleillesztve nyitottam ki az előttem álló ajtókat, amik elállták az utamat, a melegséggel átjárt szobákhoz. A szavam elállt, de nem ragadhattam le ott. Ahogy egy röpke forróság megcsapott, úgy indultam vissza a kocsihoz. Ismét hátul foglaltam helyet, így megúszhattam a kínos gondolkozással teli magyarázkodást a sofőrnek.
Ahogy kocsikáztunk, úgy telt el az idő. Alig telt el fél óra, és ott voltunk a munkahelyemnek nevezett újságíró cég. Kalifornia legnagyobb és legjobban működő cége, amit persze Tom apja vezetett, de a fia elvette tőle az uralomnak nevezhető birodalmát. A kocsiból kiszállva nem lepődtem meg a helyen, és a nagyságán sem. Volt már szerencsém annál a cégnél járni, és fel is voltam világosítva a helyeket illetően, így biztos vagyok benne, hogy egy fikarcnyi esélyem sincs arra, hogy elfelejtsem azt, hogy mi hova tartozik ezen a helyen belül.
Ahogy a recepciós mellett elmentem, a tekintete azonnal elárulta azt, hogy nem leszek a kedvenc munkatársa, így egy grimasz kíséretében továbbálltam. Tom mögött sétáltam, akinek a léptei olyan halkak voltak, hogy mindenki aki csak lazsált megrémült a látványától.
Egy ismert iroda előtt állva, esett le, hogy már nem az apját fogom látni abban a bizonyos vezetői székben ücsörögni, hanem az előttem sétálót. Ahogy beléptünk, az ajtót becsuktam magam mögött, s leültem a vele szemben elhelyezett székbe, ami az asztal másik oldalán volt.
Egy szót sem szólva nyomta a kezembe a szerződést, s gyorsan átfutva az aláírás előtt az apró betűs részt is jó alaposan átolvasva írtam alá a szerződést. A kezembe véve a kártyámat, ami igazolja azt, hogy ott dolgozok, kiléptem az irodából.
- Mit is mondtál, melyik az én számítógépem? – fordultam meg az ajtóban ácsorogva.
- Az ott. – mutatott a velem szembeni asztalon lévő jó állapotú gépre – Nemrégiben vettem. Annyit viszont had mondjak el, hogy mivel koreai a származásod, így a kpop, illetve a koreai dolgokkal foglalkoztatott cikkeket te írod meg. – ecsetelte munkatervét.
- Értem, szóval minden ami ázsiai. – bólintott – Akkor most van valami, amivel kezdhetnék valamit? – néztem rá.
- Már az asztalodon vannak a papírok, amik alapján kell egy bemutatkozó cikket készítened az olvasók számára. Ha esetleg valami nem világos, akkor tudod, hogy hol találsz. – kacsintott rám, majd elslisszolt.
- Tudod, egyetemen ezt a kibaszott újságírói szakot tanultam, szóval van fogalmam a menetéről! – kiabáltam neki – Seggfej! – motyogtam magamba, majd az asztalomhoz sétáltam és leültem a székre.
Egy ázsiai, hátrányos helyzetű családról voltak fotók, és egy rövid cikk, amit fel kellett dolgoznom. Minden egyes pontban volt valami, amivel nem bírtam egyetérteni, hiszen volt fogalmam arról a családról, és arról is, hogy milyen körülmények között éltek. A gépet bekapcsoltam és azonnal elkezdtem gépelni azt a cikket, ami az úgymond bemutatkozó cikkem.
Órákkal később ahogy sikerült befejeznem, úgy zuhantam álomba. Tettem az egész állás dologra. Hiába hitte azt, hogy mindent megszakítottam, tévedésben tud élni. Ha azt hiszi, hogy Jiminnél jobb, önmagát csapja be.
- Mina, kész a cikk? – lépett mellém Tom asszisztense, akire mikor ránéztem láttam, hogy valamiféle köze van a sráchoz, persze csak az ágyban.
- Nyomtató. – nyöszörögve mutattam a mellettem elhelyezkedő kütyüre, amiben már a teljes cikk papírra vétele készen volt.
Ahogy félrepillantottam, elfintorodott képével találtam szembe, amiről árulkodott az is, hogy nem ért az egész munkához. A papírt összetépve és a kukába dobva kiabált Tomnak aki ki is jött a kis zugából, és az asztalon fekvő fejemet figyelte.
- Ez a csitri semmit sem dolgozott! – nyafogott az asszisztense.
- Ashley miket hordasz te itt össze? – ültem fel a név hallatán – Mina, ez igaz? – nézett rám aggódón.
Minek jöttem ide? Valaki, csapjon le emiatt a döntés miatt. Csitri? Tehát megint az lennék mert van életem, és kapcsolatom? Köszönöm ezt a csodálatos pillanatot te seggarc. Remélem hamar letörölhetek mindent a képedről.
- A számítógépben benne van amit írtam, és ha jobban megfigyeled, a kis asszisztensed kezében van az irományom összes összetépet darabkája. – röhögtem ki a mellettem álló Ashley nevezetű lányt.
Tom csak bámult, mint egy hitetlen barom, és elcibálta mellőlem az engem tönkretenni kívánó lányt. Vihogva figyeltem ahogy becsapja az ajtót, és ennek hatására már magamra is vontam a figyelmet.
- Élvezni fogom ezt a munkát, ha mindennap ezt megtehetem Ashleyvel, ha már ő szórakozik itt velem. – nevettem tovább.
Öt év, kérlek telj el hamar. És Jimin, kérlek várj rám.