60. Befejezés: Mert létezik örökké tartó szerelem

Tíz év is eltelt már azóta, hogy Jimin felesége vagyok. Hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt, és semmi komoly veszekedésünk, és balhénk nem volt egymással. Hei mint mindig, megunhatatlanul próbálta magának megszerezni Jimint, de sajnálatára lehetetlenségbe vetette magát. Az évek alatt, ahogy ezek a dolgok megtörténtek, minden egyes nappal egyre több bizalmat fektetett belém.
Most sem volt másképp a szemléletem. Főzőcskéztem és sütögettem, hisz a srácok látogatóba jönnek. Minden megváltozott bennük is, azóta, hogy a banda is feloszlott.
Jimin, egy tíz éves kisfiú, és egy hat éves kislány édesapja, de emellett magán koreográfusként dolgozik, persze kisgyerekeket oktat modern táncból. NamJoon természetesen megtartotta a dalszövegírói és az operatőri tevékenységeit, így mindig eléggé elfoglalt. YoonGi szintén operatőrként dolgozik, de egy egyetemen, ahol a filmművészeti ágon tanulóknak oktatja a legfontosabb operatőri dolgokat. HoSeok szintén koreográfusként dolgozik, de ugyanazon a művészeti egyetemen, ahol YoonGi. JungKook általános iskolásoknak tart énekórákat, így mindig valamilyen vicces eseményeket tud felhozni, ha esetleg összejön a banda, egy kis beszélgetésre. Jin, mint mindig, még most is a főzési tehetségét egy igencsak neves cégnél hasznosítja, aminek előreláthatólag ő lesz az igazgatója. TaeHyung modellként tengeti mindennapjait a feloszlás óta, de sok időt tölt a srácokkal, és velünk.

Ahogy az utolsó műveleteket is tökéletesnek tudtam, Jimin egy apró meglepetés keretén belül, egy virágcsokorral sétál be az étkezőbe, ahol már bőszen pakolom az evőeszközöket. Semmit sem mondtam, csak elé lépek és átölelem.

- Köszönöm. – halk suttogással mondok neki köszönetet – De a srácok mikorra várhatóak? – kérdezem, miközben a csengő megszólal.

- Most. – mosolyodik el, majd az ajtóhoz veszi az irányt, amit ki is nyit.

- Sziasztok! – lépnek be a vendégeink az ajtón, s az étkezőbe veszik az irányt.
- Sziasztok. – ölelek végig mindenkit, majd a megterített asztalhoz invitálom őket – Kértek inni valamit? – érdeklődöm, miközben visszatérek a konyhába.

- Sört! – szólal fel mindenki kórusban, s a hűtőből előveszem a hűtött italt.
Az összeset kinyitom, s egy tálcára helyezem és úgy viszem ki nekik. Mosolyogva rakom az asztal közepére az alkoholos italt, és leülök a párom mellé.
- Kivel mi történt az elmúlt időszakban, míg nyaralni voltunk oda? – a mellettem ülő érdeklődő tekintete végigsuhan a társaságon, majd a legfiatalabb közöttünk, felszólal.

- Hát öhm... – pirul el, majd a mellette ülő lányra néz, és feláll – Megkértem Honey kezét, és igent mondott! – vigyorog el, mire mindenki arcára kiül az a bizonyos kíváncsi mosoly.

- Mesélj, hogy történt? – teszem fel a kérdést, mielőtt még bárki beelőzne.
- Igazából ez úgy volt, hogy eljött elém a stúdióba, mikor fotózás volt, és elvitt vacsorázni. – kezd bele az említett – Utána természetesen elvitt moziba, ahol egy romantikus filmet néztünk meg. Miután hazaértünk, gyertyafényes fürdőzés közben kérte meg a kezemet. Hihetetlen volt. – könnyez bele a visszaemlékezés hatására.
- De aranyos. – nevet fel HoSeok.

- JungKook, jönnél segíteni? Úgy érzem, hogy a társaság kellően felszabadult egy finom ebédhez. – mosolygok el, majd az invitált fiatalra vetek egy pillantást.
- Persze. Máris megyek. – áll fel az asztalról, majd követni kezd – Valami baj van? – vet egy apró pillantást alakomra és rákönyököl a pultra.
- Inkább én kérdezném ezt. Minden rendben van köztetek? – szegem felé kérdésemet, amire bólintást kapok válaszul – Helyes! Nem szeretném azt, hogy úgy járjatok mint pár éve. Tudom, hogy miért volt, de ne arra gondolj. Rendben? – ismét bólintás volt a válasz.

- De Mina, kérdezhetnék valamit? – félve, de komolyan teszi fel nekem kérdését, amire én bólintottam válaszképp – Ha Jimin nem lenne az életedben, ha nem ismerted volna meg, elfelejtettél volna? – kétségbeesett arckifejezést vágva
- JungKook, akkoriban mikor a bátyád által ismerkedtünk össze, megkedveltelek. Hihetetlen jó barátom voltál akkoriban, még akkor is, mikor csak azért mentem át hozzátok, hogy a matekban segítsek, vagy azért, hogy bármiféle dologban, amit nem tudsz megoldani, abban szintén tudjak segíteni. De igen, utána elköltöztem, de ha te szólítottál volna le akkor, aznap, mikor Jimin tette, nem fújtam volna az egészre. De az élet, amit akkoriban pokolnak éreztem, a hiány és magány miatt lett olyan, mint amilyennek most, ebben a percben láthatod. Családom lett. Nem is. Családunk lett. A Bangtan az örök, ahogy a barátságunk is. – mosolygok rá, s a kezébe nyomom a leveses edényt – Kérlek, vidd ki, én majd a tésztát kiviszem a zöldségekkel. – semmilyen választ adva sétál ki az étkezőbe, s követem lépteit.

Ahogy kiérünk az étkezőbe két személlyel többen leszünk az asztalnál. Jiminnel közös kislányom, és a kisfiam, akik az emeleten játszottak a nevetésekre és bolondozásokra az étkezőben teremnek. Hihetetlen mosoly kerül arcukra, aminek a hatására az enyém is mosolyra húzódik.
- TaeHyung bácsi, mikor viszel el lovagolni és fényképezgetni? – SoYou hangja zengi be az étkezőt.

- Akár ma délután is elvihetlek. – Tae vigyora kisfiam arcára is átragad.
- És engem mikor viszel el megint focizni? JungKook bácsi nem akar elvinni. – nézett morcosan kisfiam, Jimin az említettre.
- Te nem szoktál szólni, hogy vigyelek el. Mindig mondom, hogy gyere, mert jó az idő, és kibérelhetem az egyik csarnokot, hogy gyakorolhass. Ne fogd rám! – áll le veszekedni.
- Elég! – hangom erőteljesebb kiadásával csendre ítélem a társaságot – Együnk, mert kihűl az ebéd. – mondtam kissé felszabadultabban.

Ahogy nekilátunk az ebédnek, elégedett nyögéseket és sóhajokat hallok, ami számomra igencsak előnyösnek bizonyul. Sokak szerint az évek alatt, ahogy idősödtem, és családom lett, komolyabb embernek mondanak. Sokan tévednek, sokan nem, de ez is mindig attól függ, hogy az, aki állít rólam valamit, mennyire ismer. Ez a társaság, a Bangtan, és mi, akik az életük részévé váltunk, összekovácsolt minket. Hihetetlen, de mégis gyönyörő.

- Pfuuu, ez isteni volt! Mi a második? – YooonGi kissé rekedtes, de önfeledt boldogságot sugárzó hangja üti meg hallójáratomat, s összeszedve mindent, ismét a legfiatalabb felé fordulok.
- JungKook, jössz se... – vág szavamba.

- Ne mondj semmit, megyek máris. – áll fel ismét, és az asztalon lévő ételt elveszi, míg én a piszkos tányérokat és evőeszközöket viszem a mosogatóba.
- Köszönöm a segítséget. – mosolyodok el, amire mosolyt kapok válaszul.
Az asztal újból megtelik ételekkel, amik természetesen mindenkinek megfelelő ízléséhez vannak igazítva. Újra nekilátunk a finomságoknak. A hangok, amik a levesnél elhangzottak ismét uralni kezdték az étkezőt. Elégedett vigyorral a képemen veszem tudomásul, hogy az aki a legtöbbször hatással volt rám a főzés terén, mosollyal nyugtázza főztömet. A desszert természetesen mindenkinek megfelelőnek bizonyul azzal, hogy egy egyszerű édességet készítettem a délelőtt folyamán.

- Hihetetlen jó volt! – dől hátra a kanapéra NamJoon, akinek még a telefonjához sem volt semmi ereje.
Mindenki lepihenni készül, de hiába. Annak ellenére, hogy egy napos szombat a mai nap, mindenkire ugyanúgy vár a munka. Főleg NamJoonra és YoonGira és persze HoSeokra. A többiek a lazsálás mellett döntenek, ám Tae ígéretéhez híven ebéd után azonnal SoYout elvitte az egyik lovardába gyakorolni. Jimin, természetesen a kisfiunk rávette JungKookot, hogy vigye el, így annak sem volt akadálya. Honey társaságában és JungKookéban távozott, egy boldog mosollyal az arcán.
SeokJin habozni meg nem habozott egy percet sem. Étkezés közben volt egy hívása, ami egy séfeknek szóló műsorba invitálásról szólt. Mint mindig, ezt is elfogadta. Örömünkben erre a meghívásra koccintottunk, és még az étkezés közben néhány történetet és poént ellőttünk.

Ahogy mindenki a dolgára megy, úgy dőlök le a kanapéra, hogy kifújjam magamból azt a levegőt, amit egész végig a tüdőmben tartottam. Jimin mellém helyezkedik, és magához von. Ujjait állam alá helyezi, azzal felemeli fejemet, és ajkaimra egy csókot hint.

- Szeretlek, és ez örökké fog tartani. – ajkaink alig pár centi távolságra vannak egymástól, így suttogása még inkább kikérte magának, hogy visszacsókoljam.
Csak bámulok rá úgy, mint a legelső alkalommal mikor karjaiban tartotta elnyűtt testemet, és nem engedett el. Akkoriban, mint egy kislány tartózkodni akartam tőle, de az évek, amiket vele és nélküle volt alkalmam eltölteni ráeszméltetett arra, hogy az ember, még ha utál is valakit, abból a gyűlöletből kialakulhat egy olyan szoros kapocs, ami még a szerelemnél is erősebb. De mégis. Az az utálat, ami végül szerelemmé vált kettőnk között egy örökké tartó kapcsolat. A Bangtan, és mi, aki az életük részévé váltunk, örökké egy banda marad.
A szerelem mulandó, de ha találsz valakit, akiért bármit megtennél, még akkor is, ha tudod milyen ostoba és szerencsétlen vagy bunkó, de mégis szereted.

A mi kis történetünk sok ember számára volt hihetetlen. De azt mindeféleképpen meg kell jegyeznem: Létezik olyan kapcsolat, ami megszakad a távolság miatt és a kétségek sorozatától, de a mi kapcsolatunk egy örökké tartó szerelem.