49. Szörnyű rémálom

Lassú mozdulattal az ujjamat elhúztam a zöld jelzésen, majd a fülemhez tettem a készüléket.
Felkészültem arra, hogy fejem nem lesz többé, de még arra is, hogy a hallójáratom szétszakad. Minden olyanra felkészültem mire lehetett.
- Mi történt? Jimin, mond már! – Seo hangja egyre gyengébb lett.
- Ne haragudj. – lehajtott fejjel válaszoltam, ám nem a kérdésére.
- Mond már! Ne akarj felidegesíteni, kérlek. – egyre rémisztőbb lett Seo.
- Nem vigyáztam rá. Miattam elütötte egy részeg sofőr. – lehajtott fejemet kissé felemeltem, hogy ránézhessek az említettre.
Nem felelt semmit, csak mély lélegzeteket vett. Levegővételein érezhető volt a mélységes megvetéssel vegyülő szomorúság. Én sem mondtam semmit, hisz már önmagában a tett, hogy nem bírtam megvédeni szörnyű kínként jelent meg bennem.
Kezem ismét szerelmem kezére tévedt, és ezzel együtt megszorítottam apró kis kezét. A szíve ritmusát jelző szerkezet ismét reagálni kezdett arra, ahogy hozzáértem Minához. Gyorsabb ütemet kezdett el jelezni, ezzel megnyugtatva engem, hogy tudja azt, hogy én vagyok itt mellette. Minden szörnyű gondolatomat elfelejtve kaptam a fülemhez a készüléket, ahol Seo már sírt. Tudtam, hogy hibáztat, de azzal is tisztában voltam, hogy én mindig igyekeztem és ezt ő is tudja.
- Seo... – halkan szóltam hozzá, s hallottam, hogy a sírása alább hagyott – Mindent megteszek azért, hogy felébredjek. Az orvos, aki kezeli, azt mondta, hogy az ő korában ért autóbalesetben lévők nagy része belehal. De Mina nem vesztette el az életét, mert ő élni akar. És tudom, hogy hamarosan magához fog térni. És hiába minden... – gondolkodtam el – Tudom, hogy most elküldenél a pokol legmélyére.
- Ez nem igaz. Jimin, mindent megteszel érte. Hihetetlen, hogy ennyi idő elteltével tényleg egy másik embert faragtatok egymásból. Önmagában az, hogy Mina nem volt ilyen. Ennyire még senkit sem szeretett, mint amennyire téged. Nyilván ezért van benne élni akarás. Mindent megteszel érte, hogy ne érezze rosszul magát. Te jelented neki azt, hogy van első szerelem utáni csalódás után létrejövő szerelem, ami örökké tarthat.
- Úgy gondolod? – halkan jegeztem meg.
- Láttad, hogy milyen volt aznap, mikor megszólítottad, és azt is, hogy utána hogyan reagált rád a találkozásoknál. Ne legyél hülye, tudod, hogy miket tettél érte. Én nem azért akartam leordítani a fejedet, vagy valami, mert felelőtlen vagy.
- Értem. – szorongásom kezdett lappangani – De ne haragudj, le kell tennem. Majd hívlak. – raktam le a telefont.
A telefont visszacsúsztattam a zsebembe és a tekintetemet újra Mina sápadt arcára vezettem. Még úgy is hihetetlenül gyönyörű volt. Sosem akadt fenn azon, ha kócosan láttam, vagy úgy ha az én cuccaim voltak rajta és semmilyen smink nem volt rajta. A legtöbb lány ilyen esetben mikor eltöltött velem egy estét mindig másnap korábban kelt fel, hogy ne álmosan lássam hanem sminkben, utcai ruhában, esetleg vasalt vagy göndörített hajjal. Szerettem az olyan lányokat akik adtak magukra az este után, de Mina más. Tudtam már az elejétől, hogy más, de azt, hogy ennyire. Sosem hittem volna, hogy az életemben lehet egy olyan lány, aki tökéletes kisminkelve, gyönyörű ruhákban és akár vasalt vagy begöndörített hajjal. De a legszebb mégis akkor tud lenni ha az én ruháimat veszi fel, és semmi cicoma sincs rajta.
- Ön Lee Mina barátja? – érdeklődött egy nővér, aki jött ellenőrizni Minát.
- Igen. – néztem a kezében lévő tűre, majd kérdően a nővérre – Mit fog azzal csinálni? – mutattam rá a kezében lévő eszközre.
- Fájdalom csillapító van benne. Később is jövök majd be, de akkor olyat hozok, amiben vitamin van. – válaszolt készségesen – Meddig lesz itt?
- Pár napig szeretnék mellette lenni, amíg nem lesz stabil az állapota. Utána ha rendben van, akkor megyek vissza dolgozni. Nem akarom itt hagyni. – hajtottam le a fejemet abban reménykedve, hogy a fájdalom csillapító segítségével magához tér.
- Ha tudná, hogy itt van, biztos mosolyogna, és mindent megtenne azért, hogy hamarabb felépüljön. – biztatott a nővér.
- Köszönöm. – bólintottam, majd kiment a szobából.
Rápillantva az órámra, már javában éjjel két óra volt, így úgy gondoltam, hogy pihenek egy kicsit. A szemeimet lehunytam, s szorongás övezte körül a szemem elé táruló álmomat. Egy lány futott valamiféle idegen elől, aki megerőszakolni készülte a lányt. Mintha egy körforgásban rekedt volna, és várta, hogy mikor találja meg valaki, s egy autó hirtelen megállt, majd a lányt betuszkolta a kocsiba. Ahogy a kocsit észrevettem és belepillantottam az ablakába, a saját arcomat láttam, és azt, hogy Minának a kocsiban elvágják a torkát. A testem hirtelen megbénult, s mintha a valóság nem akarta volna, hogy visszatérjek, csak újra és újra ugyanazok a képek kerültek a szemeim elé.
A hátamon kezek mozgását érzékeltem, s riadtan keltem fel. Az egész testem izzadt, mintha a maratont futottam volna le. Ahogy a fejemet felemeltem és hátrafordítottam, egy halovány mosoly terült el arcomon, ahogy a bandát láttam meg mögött állni, s Seo volt, aki felkeltett.
- Jimin, jól vagy? – guggolt le mellém, s a karomat megfogta.
- Én... – fogtam meg a kezét, s lehámoztam, jelezve, hogy ne csinálja, mert nekem most kicsit sincs szükségem papolásra – Nem vagyok jól. Már, hogy lennék jól? A barátnőmet tegnap egy részeg elütötte. Én meg nem siettem utána, hogy elrángassam onnan, hogy ne essen baja. Nem vagyok jól. – törtem ki hatalmas zokogásba, ahogy eljutott a tény, hogy már nem csak egyedül látom azon az ágyon feküdni.
-Ne haragudj. – távolodott el tőlem Seo, s a másik oldalon lévő Sugához és JungKookhoz ment.
- Nehogy azt merd nekem mondani, hogy sajnálod. Tudom, hogy akkor is megijedtél, de minden rendben lesz. Nézz rá a gépre. A kezedben van az ő keze, és a szívritmusa növekszik, ahogy a légzése is. Nem tudom, hogy tudtad-e, de mikor Markkal volt együtt, akkor is volt kórházban, és Mark is ugyanígy volt mellette, de valahogy nála sosem reagált így. Pedig szerette, mindent elviselt tőle, de te számára tényleg azokat a szavakat jelentik, amiket mond. Ha azt mondja, hogy örökké, ő így is gondolja, őszintén. – regélte el JungKook.
- Értem. – elmosolyodtam.
Maga a tény, hogy neki én voltam az, akinél így reagált, felpörgetett. Nem mintha ez a dolog fordítva nem lett volna így. Képes lennék érte meghalni, még ha hülyeség is a dolog.
- És tudod, hogy ki volt az a sofőr? – kérdezte tőlem NamJoon.
- Nem. Nem is nagyon tudott érdekelni a dolog, hogy ki volt az az elvetemült. Nekem Mina fontosabb annál, mint, hogy megtudjam, hogy ki volt az a paraszt, aki ezt megtette. – néztem rá, és az igen komoly arckifejezésére.
- A hírekben ment a dolog, és tudod, hogy ki volt az? – nézett rám, ahogy a szemében vágy égett aziránt, hogy kibökje az illetőt.
- Ki? – rémülten érdeklődtem az illető után.
- Hát nem Tom? – röhögött fel – Miután elütötte Minát a sarkon megállt miután befordult és megvárta a zsarukat. Bevitték a kihallgatásra. Felhozta a bandát is, és akkor én bementem hozzá, hogy megtudakoljam ennek az egésznek az okát. Megint Markra hivatkozott. – ült le mellém, és arra várt, hogy mikor kelek ki magamból.
Egy szó sem tudta elhagyni ajkaimat. Csak dadogtam, tátogtam, mintha a hangszálaim egy az egyben ki lettek volna tépve a helyükről, s nem hagyták, hogy bármire is választ adjak. Izmaim megfeszültek, ahogy magam előtt láttam azt a képet, amit álmodtam. Tom vezette a kocsit, míg Mark vágta el Mina torkát. Mintha maga az élet egy szörnyű rémálom lenne.
- Csörög a telefonod. – szólalt meg Tae, s a rezgő zsebemre mutatott.
Ahogy a telefonszámot felismertem, hogy a rendőrségről hívtak lesokkoltam. Az arcom hófehér lett, s minden testrészem elernyedt.
- Srácok, mennem kell. – mondtam szörnyen festő hangon, s kisétáltam a szobából.
Miért kell odamennem? Miért nem lehetek vele? MIÉRT?!