55. Vége a szenvedésnek

Mina szemszöge:

Mintha csak tegnap lett volna az, hogy eljöttem Szöulból, hogy Tom kérését teljesítve dolgozzak a szerződésben szerepelt öt évig a neki szánt újságírói cégnél. Hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt, és végre szabadnak titulálhatom magamat. Ahogy pakolásztam a cuccaimat az asztalon, úgy leltem rá, az egyik iratkupacban egy képre. Pontosan arra a képre, amit azóta kerestem, hogy kikötöttem abban a bizonyos irodában. Ahogy néztem az iratokat, amik közé el lett rejtve az az egy dolog, ami minden egyes pillanatban éltetett, felidegesített.

- TOM! – kiabáltam neki, ám nem volt hajlandó kidugni a képét az irodából, így benyitottam hozzá – Mit képzelsz magadról?! Mi az, hogy ezt a képet elveszed az asztalomról, és beteszed egy kupac irat közé?! – szemrehányóan, egyben idegesen vágtam fejéhez a szavakat, amik szemlátomást kicsit sem hatották meg.

- Nem hagyhatom, hogy azé a pöcsfejé legyél, így megakadályoztam azt, hogy az asztalodon lévő nyomorék kép róla ne vonja el a figyelmedet. – vigyorodott el, mire én egy enyhe fújtatás kíséretében kisasszéztam az irodából.

Minden dühöm a vigyorgóan ülő alakra szegeződött, s egy dobozt előkotorva kezdtem el a cuccaimat pakolászni. Ahogy haladtam szépen sorban az iratok, begépelt anyagok pakolásával, úgy hallottam meg, egy ismerős hangot a rádióban, s úgy kezdett a szívem egyre hevesebb dobogni, és összeszorulni. Jimin vég elállhatatlanul édes hangja szólalt meg a készülékben, s ahogy munkatársaim meghallották, azonnal a maximumra állították a készülék hangerejét. Csak néztem rájuk, ahogy ők is rám, s minden előtört belőlem, ahogy a dalt hallgattam végig.

„Egyszer csak betoppantál az életembe, s fenekestül felfordult az életem. Az egész veszekedéssel kezdődött és emlékszem, mennyire utáltál. Szemeim előtt még mindig felrémlenek azok az emlékképek. Te változtattad meg az egész életemet. Szavakkal képtelenség kifejezni, hogy mennyire Szeretlek.”

Mikor ezeket a sorokat meghallottam, ismét előtört belőlem minden. Hallójáratom egyre jobban kiéleződött a szavak hallatás, s minden egyes pillanatban azok csak a képek jelentek meg a szemem előtt, amiket felidézett a dalban. Az első randink, az első csókunk, az első találkozásunk, mikor gyűlölet áradt belőlem az irányába. Az az egy év, mikor balesetem miatt, valamiféle kómában szenvedtem, és neki, hogy esett minden egyes nap, egy helyben feküdni látni engem. Számára nem csak ez volt a legfeleleveníthetőbb emlékkép, ahogy számomra sem. Tudtam, hogy minden leírt volna, de egyvalami volt, ami tömören összefoglalta az egész szöveg lényegét: „Szeretlek!”. Ez volt, amivel tudtomra adta, hogy az érzései ugyanannyira erősek még, amennyire nekem is.

Ahogy a zene alábbhagyott, úgy vették lejjebb a hangerejét a készüléknek, s mindenki munkára látott. Sokan megvetően néztek rám, de nem kötött le. Talán maga a tény, hogy Jimin rólam írt, és ezzel tisztában voltak az utóbbi időben, mikor minden egyes felvételt amit velük készítettek nekem kellett feldolgoznom. Tom mindenkit felvilágosított arról, hogy miféle szálak fűznek hozzá, és arról is beszámolt a dolgozók nagy részének, hogy azért hozatott Amerikába, hogy távol tartson tőle, de ennek vége.
Ahogy újra lepörögtek a szemeim előtt a szavak, amiket a dalban megemlített, úgy láttam magam előtt mindent, s minden egyes pillanatot, percet, órát és napot, amit együtt töltöttünk. Hiába voltam vele száraz, bunkó, flegma, mégis beleszerettem. Egy olyan énekesbe, olyan emberbe, akibe nem hittem volna, hogy beleszerethetek, s mélyen táplált érzéseim lesznek iránta, amik soha, sohasem fognak elmúlni, sem pedig megenyhülni.
Minden egyes dobozt teli pakolva nyúltam az asztalomon lévő utolsó dosszié után, ahol egy szépen megfogalmazott felmondást találhatott benne az ember. Ahogy a kezembe vettem, mindent beleadva araszoltam a főnökömnek nevezett alak irodájába, s kopogás nélkül benyitottam. Mint árható volt, most is éppen a kis asszisztensét fektette meg az íróasztalán, de mit sem törődve a látvánnyal csaptam be az ajtót magam mögött, s sétáltam az íróasztalnál elhelyezett székhez, amire le is ültem.

- Nos, ha végre befejeztétek ezt az állandósított irodai szexet, a lényegre térhetnénk, és már itt sem vagyok. – mondtam szárazon, majd mikor felém kapták fejüket, hirtelen megrökönyödtek – Annyira benne voltatok, hogy észre sem vettétek, hogy a magassarkúm sarka kopog a burkolaton? – érdeklődtem, majd egy kisebb vihogással kísérve a velem szemben lévő kezébe nyomtam.

- Uhh, ez a meghosszabbítás? – vigyorral a képén lesett bele a dosszié tartalmába, s ahogy átfutotta, az arcán lévő vigyor eltűnt – „Mai napon ezennel felmondok.” – pillantott rám – Mi az, hogy felmondasz? Nem úgy olt, hogy meg lesz a szerződésed hosszabbítva? – nézett rám, mintha én is azt akartam volna mint ő.

- Mindent összepakoltam, szóval megyek. Nem mondtam egyszer sem, hogy ezt a szerződést megújítom ismételten öt teljesen felesleges évre. Csak te hitted azt, hogy itt maradok. Tudod, nekem mi, és ki a fontosabb? Hm? – hajoltam képébe, mire pillantása ijedté vált komolyságomtól – Jimin és a barátaim. Tudod, attól még, mert te elzártál tőlük, és erre az egészre kényszerítettél nem felejtettek el. – nevettem fel cinikusan – Szánalmas vagy és átlátszó. – köptem felé a szavakat.

- Nekem fontosabb vagy, mint neki! – lökte távolabb Ashleyt, s ő mászott a képembe, de vele ellentétben, én álltam a komolyságot, míg az ő tekintette egyre hisztérikusabbnak tűnt – Az a pöcs csak kihasznál! Nem érdemel meg téged! – fogtam meg csuklómat, amit egyszerű mozdulattal kitéptem kezei közül.

- Ha eszednél lennél, tudnád, hogy Jimint szeretem, és ő is ugyanezt érzi, tudom! Hiába vagyok ennyire távol tőle, érzem, hogy ugyanúgy szeret még, ahogy én is szeretem őt. Nem tudom, hogy te is miért akarsz közénk állni, de nem is érdekel! Vagyis tudom, de teszek rá magasról, hogy neked milyen igényeid vannak, és miféle terveid. Itt van neked Ashley kúrogasd csak nyugodtan. – nevettem fel ismét cinikusan, majd amilyen magabiztosan trappoltam az irodába, úgy sasszéztam ki a folyosóra, hatalmas, vég elállhatatlanul boldog vigyorral a képemen.

Ahogy sétáltam a folyosón, előkotortam a maradék irodai cuccomat, s azokat a megfelelő táskába tuszkolva haladtam a kijárat felé minden munkámmal és emlékeimmel együtt. Senkinek sem köszöntem, hisz mindenki nap mint nap kimérten fürkészte munkáimat, haladási terveimet, és minden mozdulatomat őrülten nézték, mintha annál nem is lett volna jobb dolguk. A liftbe érve, mindenki tekintete kegyetlenül égette bőrömet, s ahogy bezárult a vas ajtó, úgy szűnt meg a világ legrosszabb kínjából összetevődött öt évem. Ahogy haladt lefele a lift, úgy éreztem egyre szabadabbnak magam. Így mikor már a földszintre értem, az egyik dolgozó a cuccaimat bepakolta a taxiba, s kissé szomorú búcsút vettünk egymástól, hisz az a dolgozó volt az, aki mindenben támogatott, és ha Tom bármiféle disznóságot akart volna csinálni, megóvott tőle. Lányaként kezelt a cég karbantartója, s mintha én az édesapámat láttam volna benne, úgy megszerettem.

Amint a taxi végre elindult a szabad utat adó reptér felé a telefonomat előkotortam a farmerem zsebéből, majd játszani kezdtem rajta. Minden lehetőleg megkímélt játékkal játszottam, majd mikor a sofőr kímélten és kimért hanggal közölte velem, hogy megérkeztünk a reptérre, úgy csillogott fel a szemem. A taxis pechére a boldogság túláradt bennem, így mikor kifizettem, egy hatalmas vigyorral a képemen szorítottam ki belőle a szuszt. Mindent a kezembe véve, már amennyire csak lehetett siettem a megfelelő irányba.

Ahogy szembe találtam magamat a tökéletes géppel, úgy adtam le a holmijaimat, átnézésre, majd mikor már az átvilágításon én is áteshettem, siettem is fel a járműre.
Helyemet elfoglalva várakoztam, kezemben a telefonommal, és a fülesemmel, s ahogy egy ideges aurát éreztem magam körül, úgy szállt el minden boldogságom. És a felismerés úgy csapott belém, mint a villám.

- Már megint veled futok össze? – törtem meg a csendet, s tenyérbemászó alakját ellöktem magamtól – Nem volt elég, hogy Szöulból is jöttél utánam? Tudom, hogy JungKook küldött, de akkor sem kellett volna napi szinten zargatnod. – szökött ki ajkaim közül ez az apró kis igazság, az ismeretlen ismerős láttán.

- Ne haragudj, de nem mondhattam el, hogy ő küldött. – hajtottam le a fejét – Valahogy szóba kellett veled elegyednem, és másképpen nem tudtam. Zavarónak tartottam, hogy egy magabiztos nőre vigyázzak ebben a pár évben.
- Jó, megértelek. És köszönöm, hogy általad beszélhettem a srácokkal, és kihúztál a slamasztikákból! – vigyorodtam el – De azért még mindig haragszom rád! – fújtam fel arcomat – Nem volt szép dolog tőled! – dőltem hátra.

- Csak a te érdekedben volt minden. – hajolt ismét közelebb – Jimin meg tuti örülni fog neked, ha újra találkoztok. – mosolygott rám – Azt hallottam, hogy mindennap egy időpontot kiválasztva a reptérre is, és a parkba is ki szokott járni. Szóval, ez a járat, körülbelül akkor ér Szöulba, mikor éppen a park felé fog sétálni. – keltette fel érdeklődésemet.

- Várj. – tértem magamhoz – Te ezzel azt akarod mondani, hogy napi szinten ugyanazokban az időpontokban jár arra a két helyre, ahol összejöttünk, és szétmentünk? – ráztam meg fejem, a szavak feldolgozásának reményében.

- Igen. De látom, neked ezt nehezedre esik felfogni. – nevette el magát.

- Elég! – nevettem én is – Le sem tagadhatjátok egymást JungKookkal, hogy ismeritek egymást. – veregettem meg vállát – Köszönöm, hogy végig gondolkodtál arról, hogy mindent megtudjak, és ne kerüljek pocsékabbnál pocsékabb szituációkba. – halkultam el, köszönetem jeléül.

Ezután, már semmi érdemleges nem történt, csak pár szót váltottunk, még arról, hogy mi várhat otthon. Mindezek a szavak ellenére, hihetetlen boldogság járt át, így az alvás mellett döntöttem, amit a munka miatt alig tehettem meg. Órákig aludtam, s morcosan ébredtem, ahogy a mellettem ülő lökdösni kezdett. Szemeimet megtörölgetve bunkón reagáltam tettére, de hálát is kellett adnom neki.

- Hívd Seot, már annyi az idő, hogy tuti mennek dolgozni a srácok. – bólintottam kérésére.
A telefonomat ismét a zsebemből nehezen előkotortam, majd a névjegyek közül kikerestem az említett telefonszámát. Ahogy a zöld hívás jelzésre helyeztem az ujjamat, megjelent Seo idegesítő képe, telefonszámával együtt a képernyőn, majd azt fülemhez téve vártam, hogy csörögjön. Pár csörgés után, egy izgatottan viháncoló hanggal találtam szembe magam, ami valamelyest megrémisztett. Mintha éppen ivászat közben hívtam volna fel.

- Már a gépen ülsz? – hümmögtem válaszul – Mióta? – kérdezett vissza.

- Már jó néhány órája, de szerintem a ti időtök szerint délután négy, vagy öt óra környékén száll le a gép. – válaszoltam enyhén izgatottan – MinHyuk mindent elmondott amiről beszéltetek a srácokkal, szóval úgy legyen. – vigyorodtam bele a készülékbe.

- Uhum, értem. Úgy lesz. Szia! – zártuk rövidre a beszélgetést.
Amint a kinyomott telefont a zsebembe mélyesztettem, a fejemet hátrahajtottam a támlára, s csevegni kezdtem a mellettem ülő MinHyuk nevezetű fiúval, aki JungKookkal járt egy osztályba általánosban. Hiába irritált a képe, jó társaság volt azokban az órákban, mikor legszívesebben ismételten az alvásra összpontosítottam volna. Megnevettetett, figyelmeztetett és minden kételyt kiűzött az elmémből, ami zavarhatott volna a rendes kommunikálásba, vagy akár abba is, hogy ne uralkodjon el rajtam a félelem, hogy talán, esetleg Tomnak lehetett igaza. Órákig való beszélgetés után, a telefonom csörgése zavarta meg a csendet ami övezett minket. Kikapva a zsebemből, rá sem pillantva a hívó félre húztam el a zöld jelzést, és a fülemhez emeltem a készüléket.

- Mikor száll le a gépetek? – nyúzta hallójáratomat barátnőm irritálóan magas hangja, amit a boldogság váltott ki belőle.

- Szerintem fél óra. – pillantottam a mellettem lévőre, aki bólogatott.

- Akkor mire leszáll a géped, ott lesz egy taxi, ami majd el fog téged vinni a parkba. Jimin most indult el, így gondoltam, szólok, hogy menj oda. – intézte felém információ áradatát YunSeo.

- Rendben, akkor majd találkozunk. – köszöntem el, s kinyomtam a telefont.

Az utazás alkalmával már sokadjára helyeztem vissza a zsebembe a készüléket, és vártam. Alig fél óra múlva, már a reptér leszállópályájánál voltunk, ahol végre a talpamat rendes talaj is érhette. Ennek örömére minden cuccomat fogtam, s MinHyuk segítségével bepakoltunk a taxiba. A park címét elmondva siettettem a sofőrt, majd majdnem minden közlekedési szabályt áthágva, köszönetet mondva a taxi sofőrnek rohantam a megszokott irányba, ahol Jimint találhattam.

Nem tévedtem. Jimint láttam, és egy rám megrökönyödve bámuló Heit. Nem csalódtam benne, hisz tudtam, hogy minden lehetőséget kihasznál arra, hogy felszedhesse magának Jimint, de tudtam, hogy esélytelen. Minden erőmet beleadva lépéseket kezdeményeztem az irányukba, hogy kedvezőbb hallótávolságba kerüljek hozzájuk, s minden hangom eljusson ahhoz az egy emberhez, akihez intézni szerettem volna azokat a szavakat, amiket ő csak egy dalba sűrített össze.

- Jimin. – kiáltottam nevét olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudtam, hogy eljusson hozzá szívhez szóló hangom.

- Mi....Mi...Mina! – szemeit megdörzsölve válaszolt nevem kiejtésével, s hitetlenkedve állt méterekre tőlem, ahogyan a mögötte lévő alak is, de ő már idegesen.

Milyen vicces nem? Minél jobban akarsz valamit, annál rosszabb lesz, és annyira nem fogod megkapni, amennyire szeretnéd.

- Jimiiiin. – ismételtem el nevét, s elkezdtem futni az irányába, bőröndöm húzójába kapaszkodva, ám nem sokkal később már anélkül rohantam a szerelmem felé, s ölébe ugrottam, s megcsókoltam – Hiányoztál. – ajkaitól eltávolodva súgtam ezt az egy szót, amivel mindent kifejezhettem.

Minden érintése, s a dal lepörgése elmémben, késztetett arra, hogy megcsókoljam, ám puha párnái enyémeken leltek nyugalomra. Ajkai édes volt, mint a méz, s éreztem, ahogy egyre szorosabban vont magához. Ahogy ajkaink elváltak egymástól, úgy pillantottam meg arcát, ahogy könnyei kicsordulni látszottak gyönyörű szemeiből. Minden érzés úgy hatolt belém, ahogy Busanban, mikor a nagyszüleimnél bevallottam magamnak, hogy ez a fiú, akinek a karjaiban vagyok, az, aki kell nekem.
Hiába voltam hűvös vele, és hiába kerültem el, a hiánya minden egyes pillanatban, napról-napról, óráról órára, és percről percre egyre nagyobb késztetést nyújtott számomra afelé, hogy Park Jimin, az, akivel minden percet el akarok tölteni.

- Szeretlek, és hiányoztál! – zavarta meg a köztünk uralkodó másodpercnyinek ható csendet, majd elengedett.

Ha ez az idióta Tom nem vitetett volna magával, talán képtelen lettem volna még azt is elhatározni, hogy mit is akarok az életben, és mit is akarok tőle.