53. Kérlek, várj rám

Ahogy a repülő már a levegőben volt, elfogott egy rosszullét. Bírtam a repülővel való utazásokat, de ezt most nemigazán. Nagy valószínűséggel amiatt, hogy volt egy elkötelezettségem, balesetem és kötődésem, ami megakadályozott abban, hogy kibírjam az utat. Mivel közvetlen az ablak mellett ültem, így a felhőket tökéletesen megfigyelhettem. Ám a felhőket bámuló nyugalmam hamar elszállt, mikor a mellettem ülő, körülbelül ugyanolyan idős srác bámult.
- Mit bámulsz? – szóltam hozzá.
- Szép vagy. – mászott a képembe – Ha leszálltunk, jössz velem valamerre? – érdeklődött még közelebb mászva a képembe.
- Bocs, de nem vagy az esetem. – fordultam vissza az ablak irányába.
Hiába fordultam meg, és bámultam kifele a nagy semmibe, éreztem, ahogy kifúrja a bámulásával a fejemet. Semmit nem reagáltam rá, csak elővettem a mobilomat, és a hátteremet kezdtem el bámulni. Csak bámultam, és bámultam, de ismételten egy tenyérbemászó arckifejezéssel a képembe nyomta a képét a mellettem ülő, majd kérdő tekintettel fürkészte ijedt ábrázatomat, ahogy rápillantott a telefonomra.
- Most mit mászol a képembe? – löktem el, de nem hatotta meg a tettem.
- Az meg ki? – mutatott rá a telefonomra ismételten frusztrált arccal.
- Hogy ő? – mutattam a készülék képernyőjére – A barátom. – mondtam büszkén, leplezve a szomorúságomat.
- Ő? – elképedt arckifejezése enyhe mosolyt csalt az arcomra – Olyan ronda. Hogy bírod ezt a csúnyaságot a barátodnak nevezni, vagy egyáltalán szeretni? – nevetett ki.
- Kulturált, és van benne élet. Arról nem is beszélve, hogy nem csúnya! – álltam le vele vitatkozni – Nem mászik a képembe, és nem mászott sosem a képembe! Igen is, lehet azt mondani, hogy aranyos és kedves fiú. Szeretem, és teszek rá magasról, hogy neked mi a véleményed. Nem ismersz, ezért ne ítélkezz, se ellenem, sem pedig ellene! – puffogtam, s ismét elfordultam.
Egy apró gondolatot követve, a fülesemet bedugtam a telefonba, majd a fülembe, és elkezdtem zenét hallgatni. Hiába beszélt hozzám a mellettem lévő, nem figyeltem rá. Minden egyes zene, amit hallgattam, a BTS volt, s mindig Jimin hangjára összpontosítottam. Hallani akartam a hangját, s látni a mosolyát. Ez volt mindig, ami miatt, újra és újra mindent éreztem. Változás. Mintha gy csapásra, megváltoztak volna a dolgok, és minden egyes pillanat, csak egy röpke kis másodperc lett volna. Búcsú pillanatnak nevezni valamit, ami lehetetlen elviselni amiatt a hiány és űr miatt, amit olyanok okoztak benned, akiket szeretsz. Önmagában nem lenne nehéz, ha csak egy embertől, mégpedig Seotól kellett volna elbúcsúznom, de így, hogy igaz barátokra leltem, s ezáltal egy teljesen új családra, nehéz.
A szemeim lecsukódtak, s a telefonomon ugyanazok a zenék játszódtak le monoton, a képzeletemmel játszadozva. Minden egyes dalhoz tudtam kapcsolni, valamiféle emlékképet, amik elhitették velem, hogy pontosan ugyanazt élem át ismét, amit akkor. Az arcomra mosoly ült ki az előttem látott képek miatt, amik visszaemlékeztettek mindenre, amik történtek, még akkorról is, mikor egy mereven fekvő ember voltam.
Ahogy pihentem, úgy éreztem, hogy a kezemben szorongatott telefonomat, el akarják venni tőlem, így gyorsan a mellettem lévőre kaptam a fejemet, aki elengedte, amint a rosszalló pillantásomat meglátta.
- Jobb lesz, ha leszállsz rólam. Nem jó kedvemben szorongatom, szóval jobb lesz ha leakadsz rólam. – köptem felé a szavakat, mint egy idióta.
- Csak meg akartam volna nézni. – hajtotta le a fejét.
- Leszarom, hogy mit akarsz! – akadtam ki, majd a telefonomat jó mélyen a táskám aljába dobtam.
Nem figyeltem rá, kizártam a virnyákolós hangját, amivel simán tudna egy macska nyávogásával vetekedni. Az ablakon néztem kifele, s bealudtam. Órákkal később keltem fel, mikor az egyik stewardess megszólalt abban a sorban, ahol én ültem. Leszállásra kész volt már a gép, így a biztonsági övet be kellett kötnie az összes utasnak.
Amint a repülő földet ért, majdnem fél óra alatt, azalatt az idő alatt kezdett a lelkem egyre hűvösebbé, és zavarodottabbá válni.
- Újra Amerikában. – mondtam halkan, s a cuccaimért indultam.
Ahogy haladtam a csomagátadó szalaghoz, ismét a mellettem ülő srácot pillantottam meg. Vigyora ismét az arcára ragadt, ahogy értelmetlen arccal bámultam a képét. Gyors elfordítottam a fejemet, s a cuccaimért mentem a telefonomat előkaptam a táskám mélyéből, és tárcsázni kezdtem Jimint. Nem kellett bosszankodva várnom, hogy felvegye, hisz megígértem, hogy felhívom őket. Bármelyiküket felhívhattam volna, de úgy gondoltam, hogy a legfairebb módszer az lenne, ha Őt hívnám fel.
- Ugye minden jól ment az úton? – érdeklődött aggódva.
- Szia Jimin. – köszöntem bele a telefonba elnyűtten – És igen, minden jól ment az úton. Csak a mellettem ülő srác nem bírt békén hagyni. – fújtam ki a levegőt, s elkezdtem húzni a bőröndömet.
- Hogy micsoda? – hitetlenkedve, egyre feszültebben vette a levegőt.
- Nem történt semmi. Elküldtem a fenébe. Nagy valószínűséggel már nem látom. Vagyis remélem. Elhordott téged mindennek, mikor a telefonom kijelzőjét néztem. – néztem magam elé, ahogy megszólalt valamilyen dudaszó – Mennem kell. Itt van Tom. – hajtottam le a fejemet – Annyira jó lenne még beszélni. Hiányzol. – konyultak le ajkaim – Nagyon szeretlek.
- Hiányzol te is nekem. – hallottam a szomorúságot a hangjába, ami bűntudatot keltett bennem – Hiányzol, és szeretlek Kicsim! – s kinyomott.
Fejemet lehajtva húztam magam után a bőröndömet, s Tom felé vettem az irányt. Az a nyomorult vigyor, ami az arcán telepedett le, ijesztő volt. Nem csak amiatt, mert maga az ember ijesztő lett volna, hanem azért, mert a helyzet volt ijesztő.
A kocsi hátuljába beraktam a cuccomat, s beültem hátra. Nem volt kedvem a képét bámulni, így végig a telefonomon bambultam, ami jobban esett, mint a tudata annak, hogy egy idióta vagyok. Több mint fél órás bambulás után a kocsi parkolt egy apartmannál, s a szemeim úgy ingáztak a sofőrnek állt Tom és a ház között.
- Ne nézz így. Itt fogsz lakni. – mosolygott rám – De ha egyedül nem akarsz lakni, hozzám költözhetsz. A hálószobámban van még hely a számodra. – egyre kéjesebb vigyora került a szemem elé.
- Kösz, de megleszek egyedül. – szálltam ki a kocsiból s a csomagtartó felé vettem az irányt, és mindent kivettem – Ha a kulcsokat megkapnám, én akkor mennék is be.
- Beviszed a cuccaidat, és jössz velem a munkahelyedre. Megmutatom, hogy mi hol van. – erősködött.
- Akkor ennyi erővel már most kezdhetnék, és tehetnénk a formalitásokra, hogy tudjam, hogy mi hol van. – válaszoltam.
- Ahogy akarod. – rántotta meg a vállait, s a kezembe nyomta a kulcsot.
Minden kulcsot a tökéletes zárba beleillesztve nyitottam ki az előttem álló ajtókat, amik elállták az utamat, a melegséggel átjárt szobákhoz. A szavam elállt, de nem ragadhattam le ott. Ahogy egy röpke forróság megcsapott, úgy indultam vissza a kocsihoz. Ismét hátul foglaltam helyet, így megúszhattam a kínos gondolkozással teli magyarázkodást a sofőrnek.
Ahogy kocsikáztunk, úgy telt el az idő. Alig telt el fél óra, és ott voltunk a munkahelyemnek nevezett újságíró cég. Kalifornia legnagyobb és legjobban működő cége, amit persze Tom apja vezetett, de a fia elvette tőle az uralomnak nevezhető birodalmát. A kocsiból kiszállva nem lepődtem meg a helyen, és a nagyságán sem. Volt már szerencsém annál a cégnél járni, és fel is voltam világosítva a helyeket illetően, így biztos vagyok benne, hogy egy fikarcnyi esélyem sincs arra, hogy elfelejtsem azt, hogy mi hova tartozik ezen a helyen belül.
Ahogy a recepciós mellett elmentem, a tekintete azonnal elárulta azt, hogy nem leszek a kedvenc munkatársa, így egy grimasz kíséretében továbbálltam. Tom mögött sétáltam, akinek a léptei olyan halkak voltak, hogy mindenki aki csak lazsált megrémült a látványától.
Egy ismert iroda előtt állva, esett le, hogy már nem az apját fogom látni abban a bizonyos vezetői székben ücsörögni, hanem az előttem sétálót. Ahogy beléptünk, az ajtót becsuktam magam mögött, s leültem a vele szemben elhelyezett székbe, ami az asztal másik oldalán volt.
Egy szót sem szólva nyomta a kezembe a szerződést, s gyorsan átfutva az aláírás előtt az apró betűs részt is jó alaposan átolvasva írtam alá a szerződést. A kezembe véve a kártyámat, ami igazolja azt, hogy ott dolgozok, kiléptem az irodából.
- Mit is mondtál, melyik az én számítógépem? – fordultam meg az ajtóban ácsorogva.
- Az ott. – mutatott a velem szembeni asztalon lévő jó állapotú gépre – Nemrégiben vettem. Annyit viszont had mondjak el, hogy mivel koreai a származásod, így a kpop, illetve a koreai dolgokkal foglalkoztatott cikkeket te írod meg. – ecsetelte munkatervét.
- Értem, szóval minden ami ázsiai. – bólintott – Akkor most van valami, amivel kezdhetnék valamit? – néztem rá.
- Már az asztalodon vannak a papírok, amik alapján kell egy bemutatkozó cikket készítened az olvasók számára. Ha esetleg valami nem világos, akkor tudod, hogy hol találsz. – kacsintott rám, majd elslisszolt.
- Tudod, egyetemen ezt a kibaszott újságírói szakot tanultam, szóval van fogalmam a menetéről! – kiabáltam neki – Seggfej! – motyogtam magamba, majd az asztalomhoz sétáltam és leültem a székre.
Egy ázsiai, hátrányos helyzetű családról voltak fotók, és egy rövid cikk, amit fel kellett dolgoznom. Minden egyes pontban volt valami, amivel nem bírtam egyetérteni, hiszen volt fogalmam arról a családról, és arról is, hogy milyen körülmények között éltek. A gépet bekapcsoltam és azonnal elkezdtem gépelni azt a cikket, ami az úgymond bemutatkozó cikkem.
Órákkal később ahogy sikerült befejeznem, úgy zuhantam álomba. Tettem az egész állás dologra. Hiába hitte azt, hogy mindent megszakítottam, tévedésben tud élni. Ha azt hiszi, hogy Jiminnél jobb, önmagát csapja be.
- Mina, kész a cikk? – lépett mellém Tom asszisztense, akire mikor ránéztem láttam, hogy valamiféle köze van a sráchoz, persze csak az ágyban.
- Nyomtató. – nyöszörögve mutattam a mellettem elhelyezkedő kütyüre, amiben már a teljes cikk papírra vétele készen volt.
Ahogy félrepillantottam, elfintorodott képével találtam szembe, amiről árulkodott az is, hogy nem ért az egész munkához. A papírt összetépve és a kukába dobva kiabált Tomnak aki ki is jött a kis zugából, és az asztalon fekvő fejemet figyelte.
- Ez a csitri semmit sem dolgozott! – nyafogott az asszisztense.
- Ashley miket hordasz te itt össze? – ültem fel a név hallatán – Mina, ez igaz? – nézett rám aggódón.
Minek jöttem ide? Valaki, csapjon le emiatt a döntés miatt. Csitri? Tehát megint az lennék mert van életem, és kapcsolatom? Köszönöm ezt a csodálatos pillanatot te seggarc. Remélem hamar letörölhetek mindent a képedről.
- A számítógépben benne van amit írtam, és ha jobban megfigyeled, a kis asszisztensed kezében van az irományom összes összetépet darabkája. – röhögtem ki a mellettem álló Ashley nevezetű lányt.
Tom csak bámult, mint egy hitetlen barom, és elcibálta mellőlem az engem tönkretenni kívánó lányt. Vihogva figyeltem ahogy becsapja az ajtót, és ennek hatására már magamra is vontam a figyelmet.
- Élvezni fogom ezt a munkát, ha mindennap ezt megtehetem Ashleyvel, ha már ő szórakozik itt velem. – nevettem tovább.
Öt év, kérlek telj el hamar. És Jimin, kérlek várj rám.