52. Vége

Egy hónap telt már el azóta, hogy kiengedtek a kórházból, s az állapotom is folyamatosan jobbult. Mintha kicseréltek volna. Mindent jobban elviselek, de vannak, amik még nehezen mennek. Legutolsó kontrollomon az orvos elmondta, hogy teljesen felépültem, így már semmi sem akadályoz a normális életbe, ám még egy ideig segítségre szorulok. A reggelem az elmúlt hónapban ugyanúgy telt. Gyógyszerek, amik visszahozzák az étvágyamat, és minden egyéb olyan gyógyszer, ami hormonálisan megváltoztatott. Az étvágyam visszatért, ahogy a kedvem is. Minden napomat a bandával töltöttem és Seoval, meg persze az öcsémmel. Hihetetlen volt azt látnom, hogy igaz volt, ami egy éve történt. Kibékültek egymással, és együtt videó játékoztak az elmúlt időszakban, mikor pihenhettek a srácok. Most sem alakult másképpen. Jinnel a konyhában készítettük az ebédet, mikor a telefonom megszólalt. Vészjósló gondolatok pattantak ki az agyamból, amivel már Jimin is tisztában volt.

- Ne haragudj, de... – mutattam a kezemben lévő rezgő tárgyra.

Kimentem a konyhából mikor bólintott halványan a szakácsunk, s Jimin szobájába bevonultam. Láttam, hogy a tekintetét hirtelen rám kapta, és kapálózni kezdett, hogy várjam meg, de egy apró jelzéssel mutattam neki, hogy siessen a szobájába, ha mindent hallani akar. Nem habozott egy másodpercet sem, szó nélkül lerakta a konzolt és sietett be a szobámba.

- Ne hangosan dugjatok, kérlek! – kiabált Jimin után Jackson, s egy enyhe röhögőgörcsöt kaptam a megjegyzésétől.

- Mi mindig halkak vagyunk, kivéve akkor, amikor nem! – válaszolt nevetve Jimin a küszöbön állva, majd becsukta maga után az ajtót, mikor belépett a kis zugába.

A telefonomat ráraktam az asztalra, s mi elé ültünk. Jobban belegondolva, és megfogalmazva, úgy mondanám, hogy Jimin ült a szokásos helyén, vagyis az asztal előtt lévő forgószékben, én pedig az ölében.

A zöld jelzést elhúztam a készülék világító és idegesítő kijelzőjén, és kihangosítottam azt. Nem szóltam bele, és Jimin hiába akart volna bármit is mondani, az ujjammal, amit ajkaira helyeztem, tudtam csitítgatni.

- Szia Tom. – köszöntem bele, s szorosan átöleltem Jimin.

- Eldöntötted már, hogy mi lesz? – érdeklődött úgy, mintha nem lett volna tisztában a válaszommal.

- Eldöntöttem. Megyek. Így legalább végre nem jössz vissza, és Jimint is békén hagyod. Elvállalom a munkát. De csak a saját feltételeimmel! Ha meghallom, hogy zaklatni mered Jimint, vagy akármelyik bandatagot, esetleg Seot, nem fogok ott maradni! Nem azért megyek oda, hogy tovább folytasd, amiben jó vagy, hanem azért, hogy végre békén hagyd őket, és engem is! – álltam ki az igazam mellett – Holnap reggeli járattal utazok. Szóval nekem ne kezdj el panaszkodni.

- Ezért nem is panaszkodnék. Főleg, hogy holnap jössz. – hallottam meg mondókájában a boldogságot, és a szörnyű érzést, hogy vigyoroghatott is hozzá.

- Akkor ha nem haragszol, kinyomnálak. Idegesítesz. – feleltem nyugodtan, majd meg sem várva, hogy elképedt hangon kezdjen kérlelgetni, kinyomtam.

Minden erőmet belevetve abba, hogy visszatartsam a búcsúhoz járuló könnyeket, előkotortam a bőröndömet, és minden holmimat bedobáltam. Mivel anyuék mindig dolgoztak, és felügyelet alatt kellett lennem, így minden cuccomat a dormban tároltam. Jól jött, de mégsem. Nehéz Jimin szobájától elválnom, hiszen sok időt töltöttem négy fal között. De az ő szobájának a négy fala mindig melegséget, őszinteséget és szeretetet sugárzott. Szörnyű volt, hogy ennyi. Vége. Vége annak, amit nehezen sikerült felépítenünk. Nem bírtam ki. Minden egyes könnycseppem utat tört magának, s az arcom vonalán egészen a bőröndömig hullottak. Összetörni igazán, csak most törtem össze, de tudtam, hogy visszajövök még. Visszajövök Jimin miatt, és a barátaim miatt. Seo miatt, aki mindvégig támogatott és Jimin miatt nyüstölt. 

- Ne sírj. – húzott magához Jimin, s próbált csitítgatni, de semmi esélye sem volt – Tudom, hogy ez a leghelyesebb döntést, amit hozhattál, és amit én is. Várni fogok rád, ahogy az eddigi másfél évben mindig. Emlékszel, hogy akkor mit mondtam, mikor behülyültem? - bólintottam – Akkor is azt mondtam, hogy várni fogok rád. A baleseted utáni hónapokban senkire sem tudtam ránézni. Egyedül YunSeo volt, akire úgy tudtam nézni, mint egy lányra. Másokat elküldtem. Nem voltam magamnál, és most sem vagyok. Hamar eltelik az idő, és fogjuk egymást látni. Ha nem is egy-két év múlva, csak később, én azt sem bánom. Elköteleztem magam. – mosolygott rám, csillogó barna szemeivel.

- Nem fogom kibírni. – hajtottam le a fejemet – Elvihetem pár cuccodat? Szeretném mindig azt érezni, hogy itt vagy nekem, és bármi történik, elég csak rád gondolnom, és minden rendben van. Azt akarom érezni, hogy mindenben számíthatok rád. Én nem fogom bírni. Nem akarom. – sírtam el magam ismét.

Miért kell ilyen helyzetbe hozni? Miért kellett idáig elmenni? Nem akarom. Nem akarok pont Tőle elválni. Nem akarom elveszíteni. Sok év ez az öt, amit kitűztem magam elé. Nem akartam ezt az életet, de nélküle nem akarok egy lépést sem tenni.

- Ne sírj. – emelte fel fejemet, az állam megtartása segítségével – Minden rendben lesz. Várni fogok rád. Ígérem, hogy a helyedbe senki sem fog belépni az életembe. Szeretlek, és ez legyen a legfontosabb. – adott egy puszit ajkaimra – Nem szeretném azt, hogy így emlékezz a búcsúnkra. Azt szeretném, hogy boldogan gondolj rá, és mindannyiunkra.

- Én nem tudok boldogan gondolni rá. – biggyesztettem le ajkaimat, s kopogtatást hallottunk.

- Srácok, megjött a pizza. – nyitott be JungKook és közölte velünk azt, amit nem tudtam elhinni.

- Miféle pizzáról van szó? – értetlenül fordultam Jimin felé, aki csak egy enyhe mosolyra húzta ajkait – Meglepetés búcsú? – bólintott – Nem kellett volna. Mindig ilyeneket csináltok nekem. Ez nem szükséges. – öleltem át köszönet jeléül.

- Menjünk ki, biztos másról van szó. – tolt el magától, s felállt.

- Másról? Mit mondtál neki a döntésünkről? – hitetlenkedve álltam fel, ahogy felsegített, de a szobából még mindig nem engedtem ki.

- Elmondtam nekik mindent. Tudod te is azt, hogy hogyha csak az utolsó este tudják meg, kiakadnak, és így, hogy mindent megbeszéltünk, elmondtam nekik. El kellett volna mondanom, de akkor azzal jöttél volna úgysem lesz semmi. – indokolta meg a dolgokat ennyivel – De gyere. – fogta meg a kezemet, s kicibált a szobából.

Ahogy az ajtó nyitódott, az én szemem tágult ki vele egyszerre. Búcsúzáshoz illő kis felirat, apró kis díszek, és minden, ami tőlük kitelhetett. Ahogy az asztalhoz sétáltam, az ámulat uralma teljesen elborította elmémet, s ahogy a sok finom ételt bámultam, úgy lettem egyre éhesebb. Tudtam, hogy mire vállalkoztam, és azt is, hogy kikért. Leültem az asztalhoz, ahol a többiek már helyet foglaltak, s szó nélkül elkezdtem falatozni azokat az ételeket, amik a tányéromra már ki volt szedve.

Nem akartam egy szót sem szólni, semmire sem vágytam, csak a csendre. De mindig meg kellett zavarni különböző hangeffektekkel, amikkel jobb hangulatot tudnának varázsolni, de számomra azok a boldogságnak hívott dolgok, nem léteztek. 

- Ne aggódj, minden rendben lesz. – törte meg a csendet NamJoon, s a többiek hevesen bólogattak – Tudjuk, hogy visszajössz, és azt, is, hogy támogatsz minket, de mi is téged. Szóval minden rendben lesz. – mosolygott rám a banda vezetője, s ezzel eltörölte a fájdalmamat.

- Köszönöm, NamJoon. – mosolyogtam rá – Köszönöm srácok, hogy nem haragszotok rám, amiért nem mondtam erről egy szót sem, de nem akartam, hogy emiatt mindent elhanyagoljatok. – céloztam ezzel Jiminre.

- Ne nézz így rám. Tudom, hogy a munkát megint elhanyagoltam. – hajtotta le a fejét – De be akartam egy teljes évet pótolni. – válaszolta gyenge hanggal.

- Köszönöm. – emeltem fel a fejét, s egy apró puszit hintettem ajkaira – Srácok, ne haragudjatok, de még össze kell pakolnom. – húztam el a számat – Jin, isteni volt. Hiányozni fog ez a sok fogásos vacsora, és a társaság is. – festettem halvány mosolyt arcomra, s gyors kivágtam magam alól a széket, és felrohantam Jimin szobájába.

Szó nélkül elkezdtem a cuccaimat pakolászni a bőröndömbe, s becsuktam, miután mindent, amire szükségem kell, hogy legyen a következő évekre beletuszkoltam. Közvetlenül az ajtó mellé helyeztem, s kimentem a fürdőszobába. Mindent szép csendben végeztem el, így a szomorú hangulatommal a melegséggel átjáró dormot, nem zavartam. Miután végeztem a tusolással, hajszárítással és fogmosással, magamra vettem a szokásos pizsamának használ öltözékemet, ami egy nagyobb pólóból állt, és egy rövid nadrágból. Mivel ez volt a dormban lévő alvó cuccom, így úgy döntöttem, hogy keresek még Jimin cuccai közül olyat, amit nem bán, hogy elviszek magammal. Miután sikeresen magamra borítottam a szekrényének a tartalmát ajtó csapódást hallottam. A sok ruhakupac alól, amit láttam, az Jimin volt. Minden darabot leszedett rólam, s nem törődve velük szedett elő olyan cuccokat, amiket én kerestem. Miután a kezembe nyomta azokat, a bőröndömbe gyorsan beleraktam, majd befeküdtem az ágyba.

Fáradt voltam, testileg is, és lelkileg is. Bármit csináltam, mindenbe belefáradtam az utóbbi időbe. De az igazat megvallva, hogy belefáradtam-e Jimin próbálkozásaiba, amikor még semmi sem volt, mindvégig hazudtam. Rájöttem, hogy a pokolból mindig visszarántott, és még akkor is, mikor őt neveztem pokolnak, nem tudtam, hogy az igazi pokol teljesen más.

- Jól vagy? – húzott magához, s minden erőmet elveszítve egyeztem bele tettébe.

- Nem mondanám. Nem akarom ezt megtenni. Mintha még csak most éledeznék, és máris mehetek el. – fordultam meg, s a párnába nyomtam az arcomat.

- Igaza van RapMonnak. Minden rendben lesz. Hidd el, én tényleg várni fogok. És nem szomorkodj. Amikor tudunk, megyünk majd Amerikába. – simított végig hátamon, aminek a hatására az ő irányába fordultam vissza.

- Rendben. De nem lehetne az, hogy aludjunk? – húztam el ismételten a számat.

- Azt csinálunk, amit szeretnél. – mosolyodott el, s szorosan magához húzva feküdt le.

Jól esett a törődése, és az is, hogy hiába bánkódik ő is, hisz abban, hogy ez az időszak hamar eltelik, s hamarosan visszatérek Szöulba. Szeretném azt, hogy úgy emlékezzen rám. Emlékezzen arra, aki voltam, és arra, aki váltam azóta, hogy mellette vagyok. Nem akarom, hogy csak egy hisztis kis fruskának lásson, aki mindenen csak sírni tud. Hanem azt akarom, hogy arra emlékezzen, hogy miféle embert faragott belőlem, és milyen sok mindenben támogathattuk egymást.

Ahogy ölelt, úgy nyomott el az álom, de a mozgásából tudtam, hogy nyugtalan. Mellkasára húzott, s fejemet nyakánál pihentettem. Kényelmetlen volt, de ha nem így lett volna, akkor nem tudtam volna aludni. Egy idő után alábbhagyott a mozgolódásokkal így már nem ment nehezemre az alvás.

Órákon keresztül, egymást ölelve aludtunk, de ezt a csendes idillt a telefonom rettentően hangos csörgése zavart meg. Ahogy morcosan, nyöszörögve a kezembe kaptam a készüléket, láttam, hogy az ébresztőm volt. Kinyomtam, és kimásztam Jimin mellől. Édesdeden aludt, de sajnos nem sokáig. Amint a bőröndömre helyezett ruhadarabokat levettem, mozgolódott, mormogott, majd felkelt. Komás feje, még akkor is aranyos volt. Hiába volt kialvatlan, neki nem számított egy cseppet sem az, hogy idiótán fest.

Nem törődve vele, hagytam el a szobát, a fürdőszoba felé csoszogtatva. Jin már javában készítette a reggelit, hiszen az illatok, amik terjengtek az egész lakásban, hihetetlenek voltak. A fürdőszobába érve, a cuccokat elhelyeztem a székbe, majd bevetettem magamat a zuhanykabinba. Gyors letusoltam, majd törölközőbe csavartam magamat. A fogaimat megmostam, s a törölközőt felváltotta az utcai ruha. Kiviharzottam és visszarohantam Jimin szobájába. Útra készen állt már, s a bőröndömet is már rég levitte. A telefonomat levettem a töltőről, és bedobtam mind a két eszközt a kis táskámba. Ezt megfogva indultam le a lépcsőn, persze a kedvesem társaságában.

Mindenki lent volt már, és várakozott. Reggeli, könnyes búcsú, reptérre kísérés, és ismét könnyes búcsú. Mindent elterelve ettem és mintha semmi sem történt volna, úgy próbáltam meg mosolyogni.

- Hiányozni fogsz, Törpe. – ölelt át JungKook, miközben ettem.

- Te is nyúl fog. – mosolyodtam el, mielőtt még félrenyelhettem volna.

- Nem csípem azt, hogyha így hívsz. – vágta be a durcát.

- Én sem, ha törpének nevezel, de most kivételt teszek. – veregettem vállba – Srácok, mennünk kéne. – néztem rá az órámra.

- Igen, tényleg. – pillantott rá a falon díszelgő órára Nam, és mindenkit kiterelt a dormból.

Amint a kocsihoz értünk, a holmijaimmal, be is pattantunk. Mindent a srácokra bíztam. Az utamat végig beszéltem, így nem volt kínos számomra a pillanat, amit úgy neveznek, hogy búcsú. Nem szomorkodtam, hanem végig vigyorogtam, hisz semmiért sem kellett szomorkodnom. Az a kapcsolat, amit egy életre el akartam volna kerülni, boldogságot hozott számomra, s a barátságok, amik ezáltal szövődtek, egy örökké tartó kapocsnak bizonyultak.

A reptérhez érve, a srácok nem akartak bejönni velem, így a kocsinál elbúcsúztunk egymástól.

- Hiányozni fogsz, te öszvér. – ölelt át Seo, s egy biztató mosolyt eleresztve engedett el.

- Nem mintha már nem mondtuk volna, de hiányozni fogsz. Jó volt veled ez a másfél év, annak ellenére, hogy egy évig ki voltál ütve. – nevetett fel JungKook a nagy monológja közben – És örülök annak, hogy végre újra jó barátságunk lett.

- Köszönöm srácok. Nagyon, de nagyon szeretlek titeket, és köszönöm, hogy nem ítéltetek el a döntésem miatt. De mennem kell, még le kell adnom a cuccaimat. – elhúzva ajkaimat mutattam a reptérre.

- Menj csak. Jó utat, és ha odaértél, hívj fel minket! – NamJoon, és SeokJin aggódó hangja zengte be az agyam ürességét, s egy gyenge mosollyal az arcomon öleltem át őket ismételten, majd bólintottam egyet kérésükön, és elindultam.

Ahogy sétáltunk, úgy fogtam erősebben a mellettem álló kezét. Sosem voltam a búcsúzkodásban jó, de most végképp. Ahogy a csomagellenőrző szalaghoz értünk, elérkezett a búcsú pillanata.

- Ennyi volt. – hunyta le a szemét a velem szemben álló barna hajú fiú.

- Még visszatérek. Nem tudom, hogy mikor, de visszatérek. És ígérem, senkim, senkim sem lesz ezalatt az időszak alatt! – tettem fogadalmat.

Ha fogadalmat tehetnék, örökké csak ugyanazt szajkóznám. Ugyanazt, amiből Seo és a banda rángatott ki. Nem létezik őszinte szerelem, csak hamis.

- Nekem csak te vagy, Lee Mina. És remélem, hogy tudod azt, hogy bármi történik felhívhatsz. Nem érdekel, ha nálunk késő éjjel van, vagy korán reggel, és mindig fogom fogadni a hívásaidat. Köszönöm, hogy egy elfogadható emberré változtattál, és megmutattad nekem azt, hogy csapongások nélkül is van olyan élet, aminek van értelme. Szeretlek, és ez mindvégig fog tartani. Bármit hozzon a sors számunkra, nekem csak te vagy Mina. – ölelt át szorosan, ezzel a kezemben szorongatott bőröndöt elengedtem, érezve a késztetést, hogy egy ideig ez lesz az utolsó ilyen pillanat.

Mindent elfelejtettem ami körülöttem volt. Nem érdekelt a sok zúgás, beszéd, vagy a hangos bemondó, ami már javában az amerikai járatomról regélte, hogy melyik terminálhoz kell mennem, hogy a megfelelő gépet elérjem. A kezeimet a hátára vezettem, s szorosan hozzápréseltem magam. Utolsó pillanat, és utána érkezik a világon lévő legrosszabb éveim sorozata. Arcomat felemeltem, hogy szemeibe tudjak nézni, de egy utolsó csókra sóvárgó Jimin ajkakra bukkantam. Pipiskedve egy kicsit, ajkaimat rátapasztottam az övéire, s megcsókoltam.

Az elválásunkat viszont ismét a hangos bemondó zavarta meg, ami jelezte, hogy ideje elhagynom a fővarost. Az összes cuccomat leadtam, s indulni készültem, de Jimin nem hagyta.

- Várok rád, és bármi legyen, örökké.

Ezzel az egy mondattal biztosította számomra, hogy vissza kell jönnöm. Nem ragadhatok le ott, ahol nem akarok lenni. Minden egyes lépéssel egyre távolabb kerültem tőle. Az arcomra egy enyhe sápadtság ült ki, amikor már a repülőgépbe sétáltam. Ahogy a helyemet megtaláltam, úgy szúrtam ki, az egymagában álldogáló Park Jimint.

Álldogált, s mikor a repülő motorja beindult, integetni kezdett. Nem látott a távolság miatt, de én kiszúrtam a járműből. Az ajtó becsukódott, s jármű felszállt.

Örökké, Park Jimin. Még visszajövök hozzád. Meglásd, öt év múlva minden más lesz.