50. Kihallgatás és ígéret

A kórházból kisétálva az első zebrát megpillantva került a szemem elé a látott kép. Minden figyelmem oda összpontosult, s azt sem vettem észre, hogy a telefonom monoton rezgése kezdett el idegesíteni. A telefonomon lévő szám ismételten a rendőrséget jelezte.
- Jó napot! – tettem a fülemhez a készüléket, s beleköszöntem.
- Ön Park Jimin? – válasz helyett csak hümmögtem – Be kell jönnie a rendőrségre a kihallgatás miatt.
- Máris megyek. – sóhajtottam egy halkat, s kinyomtam a készüléket.
A kocsimhoz battyogtam, amit a srácok elhoztak a kórházhoz, s beültem. A motor zúgni kezdett az indítás után, ám ennek a hangja most egyre rosszabbnak bizonyult. A hangokat, ahogy sikerült a fejemből kizárnom úgy nyomtam rá a lábamat a gázra, és úgy hajtottam a többi kocsi közé. Az utam, mintha órák lettek volna, ám mégis a kelleténél hamarabb értem a helyszínre, ahova hívtak.
Ahogy betértem a rendőrség területére, elfogott egy rossz érzés. Rossz érzés? Szörnyű érzés. Mintha most kezdenének a szívembe millió tőrt beleszúrni, s forgatni. Maga az érzés még nem lett volna kellemetlen, ha nem a legfájdalmasabb helyre szúrták volna őket. A lépéseim egyre gyengébbek és lassabbak lettek, s minden mozdulatomban érezhető volt a tudatlanság. Már akkor elmondtam, hogy mi történt, mikor megérkeztek a rendőrök.
Ahogy beléptem Tommal találtam szembe magam, aki megbilincselve ült az előtérben, és hatalmas vigyorral a képén bámult felém. Azt hittem, hogy megbolondulok.
- Mit bámulsz? – törtem meg a csendes némaságot, ami az előtérben honolt.
- Ne haragudj. – fagyott le az arcáról a mosoly, ahogy idegesen izzó szemeimet nézte.
- Ne haragudjak? NE HARAGUDJAK? – léptem hozzá, s felsőjét megragadva a falnak taszítottam, s neki passzíroztam – Te fel tudod fogni, hogy mit csináltál? Leszarom, hogy részeg voltál, teszek rá arra is, hogy mit bánsz és mennyire. A barátnőm kómában fekszik a kórházban miattad! És még én ne haragudjak?! Eljut egyáltalán az agyadig, hogy mi van vele? Te el tudod képzelni, hogy milyen volt nekem az, hogy ott láttam feküdni az út közepén? MI A FASZNAK KELLETT NEKED ARRA FELE LENNED?! MI? MARK ROHADT TETTEIT AKAROD FOLYTATNI?! – keltem ki magamból egyre idegesebben, s az őrök szedtek le Tomról – ROHADTUL MEG FOGOD EZT BÁNNI TE ROHADÉK! – kiabáltam vissza neki, ahogy betuszkoltam a kihallgatóba.
Ahogy bevonszolták a rúgkapáló testemet a terembe azonnal összehúztam magam. Három rendőr ült velem szembe, s farkasszemet nézve velük ültem le velük szembe. Az ujjaimat kocogtatni kezdtem az asztalon, s a félelem egyre jobban átjárta a testemet. Láttam a velem szemben ülőkön, hogy szóra próbálják nyitni a szájukat, de nem tudták, hogy hogyan is kezdjék.
- Miért kérettek be? – érdeklődtem némi nyugalommal a hangomba.
- Elmondaná pontosan, hogy mi történt az elmúlt nap, még a baleset előtt? – kért számon egy körülbelül velem egyidős lány.
- Tegnap volt karácsony, és a barátnőm születésnapja. Megünnepeltük, úgy, ahogy meg kellett. Késő éjjel azért voltunk ott, ahova kihívták önöket, mert az öccsével találkoztunk, akinek aznap volt az utolsó vizsgálata. Mikor elbúcsúztunk egymástól akkor hazafele mentünk, és Mina még el akarta kapni a zöld jelzést, és ennyi. Ahogy az út közepén volt, úgy ütötték el. Tudom, hogy egy felelőtlen ficsúr vagyok, de kérem, had menjek vissza hozzá. – pillantottam rá a kérdezőre, aki szemlátomást kipécézett magának a tehetetlenségem miatt.
- És a kint ülő Tomot miért bántotta? – nézett velem farkasszemet, amitől egy rövid időre elvesztettem a fonalat a félelem újra kialakulása miatt.
- Ő ütötte el. – válaszoltam nyugodtan.
- Értem. Elmehet. – szemeim kitágultak, s a lábaim nekiiramodtak az ajtónak, amit a szemeim előtt becsuktak. – De ne feledje, még fogjuk keresni ez ügyben.
Választ nem adva vágtam ki az ajtót, s kirohantam az épületből. A lábaim remegtek ahogy futottam a kocsimig, s a jól eső érzés, hogy elrejtőzhettem a járműben, némi biztonság érzetet adott. A motor zúgásának a hangjára összeszedtem magamat, s a kórházhoz furikáztam magamat. Valamilyen szintű boldogság övezett körül, hogy a srácok még bent voltak, de kétség is társult hozzá. Fogalmam sem volt, hogy miért.
A megfelelő emeletre sétáltam, kezemben egy pohár forrócsokoládéval, és egy apró mosolyt húzva ajkaimra sétáltam a szobába. Orvosok voltak bent, és mintha újra elöntött volna az öntudatlan állapotban előtörő magány és önmarcangolás érzése, nem hittem a szememnek. Ahogy álltam, a szememet ellepte a köd, és a könnyeim utat törtek maguknak. A forrócsokim a földre esett, ezzel összepiszkolva a járólapot, de még az sem tudott érdekelni. Sosem sírtam még a srácok előtt, de most képtelen voltam. Karokat éreztem magam körül, ezzel egy kisebb ölelés hullámot kapva próbálták elterelni a gondolataimat, de nem ment.
- Mi történt? – kissé nyugodtan, ám mégis szipogva érdeklődtem az eseményekről.
- Ahogy elmentél rá pár percre az állapota súlyosbodott. Mintha tényleg te tartanád benne a lelket. – bambult rám V, ahogy elgondolkodott a saját szavain – Te valamit nagyon csinálhattál, ami miatt ennyire szüksége van rád, és arra, hogy fogd a kezét.
- Engedjetek. – löktem el a srácokat magam mellől.
Senkivel sem törődtem, csak berontottam a kórterembe, és az orvosok közé álltam.
- Mi történt? – érdeklődtem, ahogy megtaláltam a kezét, s megfogtam.
- Összeomlott a szervezete, de már helyre jött. Erős lány, de kell neki a törődés. Mond csak.. – nézett rám az orvos, aki kezeli Minát – Tudsz arról, hogy komoly idegi problémái vannak, és ezért is történhetett az, hogy összeomlott? – tuszkolt ki az orvos miközben a többi még mindig elrendezett a szobában.
- Én azt tudtam, hogy sok minden volt már, ami kikészítette, és sokszor volt amiatt rosszul és sosem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. – kétségbeesetten taglaltam az ismereteimet.
- Hasonlókról beszélsz. De az utóbbi időben nem panaszkodott? – szedte ki belőlem az információkat kérdéseivel.
- De. A volt barátja miatt, aki elütötte és amiatt is panaszkodott, hogy a régi legjobb barátnője meg akarta ölni magát, mert én nem őt választottam, és zaklatta szegénykémet. – hajtottam le a fejemet, ahogy belátást nyertem a bent fekvőre.
- Értem. Maradj mellette ameddig akarsz, de két hétnél tovább nem maradhatsz itt folyamatosan! – mutatta fel mutató ujját z orvos, ezzel komolyságra intve engem – Ha maradni akarsz, azt már csak látogatóként teheted majd meg. De mindig értesíteni fogunk arról, hogy milyen az állapota. – mosolygott rám az orvos.
Csak bólintottam, s visszatértem a szokásos helyemre. Visszaültem, és megint Mina kezét tudhattam a kezeim között. Légzése tiszta volt, ahogy arca vonása is. Ahogy kezét szorítottam, úgy nyugodott meg a szívem is.
- Mi volt a meghallgatáson? – ült le mellém Seo.
- Semmi. Nekimentem Tomnak, kiabáltam egy párat, utána kihallgattak. – rántottam meg a vállamat.
- Te nekimentél? – hitetlenkedett RapMon.
- Igen. Ott kezdett el bocsánatot kérni, de mire föl? Leszarom, hogy sokat piált, és elnézett mindent, de azt, hogy miatta itt fekszik, azt rohadtul nem tudom elnézni! – emeltem fel hangomat egyre idegesebben.
- KUSS! – intett csendre a legfiatalabb – Ha tudná, hogy így beszélsz pofon vágna. A másik pedig az, hogy ezzel te sem oldottál meg semmit. Mark valamit csinálhatott Tommal, ha már idáig jutott el. – vágott tarkón, majd eltávolodott ijedt testemtől.
Egy szót sem szóltam, meg sem mukkantam. Álltam mint egy hülye gyerek és hallgattam. Ismételten maró könnyek zuhataga folytak le arcomon, de nem akartam, hogy lássák. Leültem, s a fejemet annyira hajtottam le, hogy az állam az ágyon legyen, és az támassza ki a fejemet.
- Ígérem, ha felébredsz, örökké melletted vagyok. Kelj fel, kérlek térj magadhoz. Hiányzol. Hiányzik a csókod, az ölelésed, az érintésed és az is, hogy lehülyézz. – súgtam halkan magam elé.