51. Fellobbant tűz

Napok, hetek, hónapok, s egy év is eltelt már, hogy Minát behozták a kórházba. A napjaim ugyanúgy teltek. A kedvem sehol sem volt, a rajongók aggódtak értem, hisz minden energiám odaveszett, és még le is fogytam. Minden egyes nap, mikor a próbákat befejeztük, bejöttünk hozzá, s meglátogattuk. Volt, hogy csak azért keltem fel, hogy mellette lehessek. A munkámat hanyagoltam, nem számított senki és semmi. Amióta levették a lélegeztetőről az állapota stabilra fordult, és nem omlik már össze.
Az ügynökséget otthagyva indultam a kórházba a szokásos napi sírásra, hogy térjen magához. Ahogy a kocsiba beültem a telefonom rezgése szakította meg az éppen akkor lejátszódó gondolatmenetemet.
- Igen? – szóltam bele a készülékbe.
- Haladj be a kórházba! – szólt bele Seo, igencsak furcsa hanggal.
- Mi történt? – ijedtem meg hirtelen jött furcsaságán.
- GYERE BE! – kiabált bele a telefonba.
Semmit sem mondtam, csak hümmögtem, és kinyomtam végül. A kocsit beindítottam, és a szokásos irányba indultam el a kórházba. A lámpákból mindig pirosat kaptam, így az ideg is darálta az elmémet, nem csak az, hogy miért volt YunSeo olyan, amilyen. Amilyen gyorsan lehetett minden zöldet a lehető legpontosabban elkaptam, ami még hátra volt az útból, s a kórházhoz érve egy csomó ismerős járművet pillantottam meg. Egy pillanatra a látványtól megtorpantam, de azonnal berohantam az épületbe. Nem érdekelt, ha neki megyek az orvosoknak, ápolóknak, vagy éppen a betegeknek, a barátnőm mellett akartam lenni. Ahogy felrohantam a megfelelő emeletre úgy kapkodtam a levegőt, ahogyan a srácok vigyorgó képét láttam meg, ahogy az orvossal beszélgetnek. Nem érdekeltek abban a pillanatban ők sem, tudni akartam, hogy miért vigyorognak. Egyre közelebb lépkedtem, s csak Seot láttam bent ücsörögni a szobában. Lassan besétáltam hozzá, s a szemeim hirtelenjében könnybe lábadtak, ahogy megláttam Minát mosolyogva ülni az ágyon. Hihetetlen érzés volt. Seo hirtelen rám kapta a tekintetét, ahogy Mina elderengő arcát figyelte. Gyorsan felállt, s lépteimet egyre gyorsabbra vettem. Az ágya mellett hirtelenjében megtorpantam, s csak néztem. Néztem elmerengő arcát, amin a mosolya egyre szélesebb lett, s szemei csillogni látszottak.
- Jimin. – mondta ki a nevemet halkan.
A szívem hatalmasat vert, ahogy kissé rekedtes, de mégis boldog hangját meghallottam. A testem hirtelen megmozdult, s karjaimat széttárva öleltem át az ágyban ücsörgő lányt. Kezei a hátamra tévedtek, s én halk zokogásba törtem ki. Erre a pillanatra vártam, hogy végre átölelhessem, és újra mellettem lehessen.
- Végre, hogy visszakaptalak. Mina. – szorítottam meg kissé jobban a kelleténél.
- Mégis, mi történt? – tolt el magától – Annyira lefogytál. Jimin, miattam nem kellett volna, én... – szóltam közbe.
- Én hibáztam. Nem figyeltem rád jobban, és úgy éreztem, hogy valamit adnom kell az életnek, hogy újra átölelhesselek. Úgy éreztem, hogy hogyha nem teszek valamit, minden kárba veszik. – hajtottam le bűnbánóan a fejemet.
- Én hibáztam azzal, hogy ráléptem a zebrára, és nem figyeltem. Nem szabad magadat hibáztatnod. Tudtad, hogy minden rendben lesz, és azzal is tisztában voltál, hogy milyen a személyiségem. Tudod, hogy eddig mindent túléltem, és ezentúl is túl fogom. Csak még fájnak a mozdulatok, de ahogy az orvos felvilágosított, hamar helyre jövök. Hamarabb is a vártnál. – mosolygott rám, s egy apró puszit hintett ajkaimra – Hiányoztál. – arcunk alig volt pár centire egymástól, így édes illatát és forró leheletét éreztem meg izzó bőrömön.
- Jimin, az orvos beszélne veled. – szólt be RapMon, így el kellett válnom Minától.
Gyors léptekkel, szélsebesen távoztam a szobából, s az orvoshoz rohantam. Az irodájában ült, s rám várt. Mikor bekopogtattam csak rám nézett, és bólintott egyet annak jeléül, hogy betehetem a lábamat az irodájába. Leültem a vele szemben elhelyezett székbe, s vártam, hogy mondjon valamit. Ismételten rám pillantott, és végre szóra nyitotta a száját.
- Nos, Mina kisasszony állapota remekül javulgatott az elmúlt időszakban, így hihetetlen, hogy felébredt. Sok erőfeszítésbe került, míg minden helyreállt a szervezetében, de egy hét múlva hazaviheted. Nem szabad túlterelnie magát, és kontrollra vissza kell majd jönnie, és különböző vizsgálatokra, hogy a szervezete ismét hozzászokjon azokhoz amiket eddig evett, ivott. Lassanként kell visszaszoktatni mindenre, így kérlek, hogy ne nagyon hagyd, hogy egyedül csináljon bármit is. A srácoknak elmondtam a dolgokat, és Mina szüleit is tájékoztattam erről, hogy mit szabad, és mit nem szabad csinálnia. Tessék, itt le vannak írva a kontroll időpontok, illetve, hogy miket csinálhat, és hogyan lehet rendesen visszaszoktatni a régi dolgaira. – nyomott a kezembe egy vastag füzetet Mina kezelőorvosa, s ezzel ki is mentem az irodából.
- Köszönöm, Doktor úr. – mosolyogva mondtam köszönetet a kezelőorvosának.
Köszönöm Istenem, hogy visszaadtad nekem a világ legszebb kincsét, a világ legédesebb lányát.

Mina szemszöge:
Ahogy a szemeimet kinyitottam, úgy lepődtem meg. YunSeo kisírt szemekkel nézett rám, s hirtelenjében átölelte a még fekvő helyzetben lévő gyenge testemet. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történhetett az elmúlt időszakban.
- Seo, engedj el, megfulladok. – köhögtem párat, mire feleszmélt, hogy igencsak erősen szorongat – Mi történt? – szűrtem ki fogaim között a szavakat, miközben mély levegőket vettem.
- Egy éve elütöttek téged. – adott egyszerű választ, mielőtt taglalni kezdte volna – Tom részegen kocsikázott a városban, és bumm, elütött téged, amint kiléptél a zebrára. Jimin azonnal bejött veled a kórházba, és egyszer sem akart téged elengedni. Hihetetlen bűntudata volt akkoriban, és még most is. De ahogy javult az állapotod, úgy javult az övé is. Hihetetlen, hogy mennyire megszeretett téged, és az is, hogy nem volt hajlandó megmozdulni mellőled, de a banda nem állhatott le. Visszament dolgozni, és csinált magának napirendet, és így itt tudott veled lenni mindig.
- És most hol van? – kérdeztem aggodalmaskodva.
- Azonnal hívom. – vette elő a készüléket, s kivonult a szobából.
Pár perces várakozás után a srácok léptek be, de persze Jimin nélkül. Nem kötött le, de zavart. Seo boldog vigyorral a képén tért vissza az ágyam mellé, és ismételten beszélni kezdett hozzám. Minden pillanatot élveztem, még azt is, mikor az orvos elmondta, hogy egy hét múlva már otthon tölthetem a napjaimat, és nem kell itt bent lennem. A srácok kimentek, s ugyanúgy Seoval maradtam egy légtérbe. Jó érzés, volt, de Jimin hiányzott. Egyik pillanatról a másikra változott meg a hangulatom, ahogy a hiányzó személy belépett azon a bizonyos ajtón. Csak bámultam, és ő is bámult. Ismét az első pillanatok kerültek a szemeim elé, ami azon a napon történt, mikor visszamentem a parkba, és ő figyelt engem. A mosoly az arcomon egyre nagyobb lett, mikor a karjaiba zárt. Hiányzott az érzés, hogy mellette lehessek. Minden szó, amit mondott, hogy végre dallamos hangja felperzselje bőrömet, hogy izzó lángok, égető tüzek legyenek köztünk, már hiányzott. Egy teljes és, ami úgy zajlott, hogy egy kórházi ágyban feküdtem.
Minden távolságot megszüntetve csókoltam meg. Puha ajkai ismét fellobbantották azt, amit úgy hívnak, szerelem.
- Hiányoztál. – böktem oda ezt az apró szót.
NamJoon szavai kitessékelték a kórtermemből, de nem zavart. Legalább megtudhatta, hogy az orvos mit mondott nekem, hogy mikre lehet számítani, mik kellenek nekem az utóbbi időkben, és miket nem tehetek. Mindent, amit gondoltam JungKook terelte el azzal, hogy egy forrócsokit nyomott a kezembe.
- Idd meg, kelleni fog. Mondta az orvos, hogy ilyeneket ihatsz. Ráadásul hideg is van, szóval kell valami ami felmelegítsen téged. – ült le mellém és kortyolgatni kezdte a saját italát – Megfújjam egy kicsit? – nézett rám, majd a tehetetlenül álló műanyag pohárra, ami a kezemben volt.
- Uhum. – bólintottam.
Amint visszakaptam a poharat kortyolgatni kezdtem az italt. Jó volt, hogy végre önmagam tehettem azt, amit akartam, és nem kellett másra hagyatkoznom.
- Mina, jó, hogy magadhoz tértél. Jimin teljesen kikészült, nem attól, hogy pár dolgot nem tud megcsinálni, hanem attól, hogy itt fekszel. Hülye, de képzeld el. Egy lánnyal sem kezdett ki ezalatt az idő alatt. És mindig rád gondolt minden pillanatban. – ecsetelte hálálkodva JungKook a rövid mondókáját.
- Köszönöm. – mondtam halkan, s mosolyogva a mellettem lévő fiúnak.
Szeretlek titeket srácok. Köszönöm, hogy nem hagytatok magamra, és mellettem voltatok mindig. Igaz barátok, és igaz család vagytok. Egy év, ami kárba veszett. De egy év, ami ismét mindent feltüzelt.