59. Boldog családi kép

Hetek teltek már el azóta, hogy Jimin megkérte a kezemet. Valahogy, még nem tudom felfogni, sem pedig megérteni. Mintha ismét valamilyen tündérmesében lenne részem, ami ezt a sok szörnyűséget, keserűséget és hiányt felváltja. Valahogy még a váróban is csak ezek a gondolatok voltak a fejemben, és hiába beszéltek a mellettem ülők, ráadásul hozzám, nem érdekeltek.
- Lee Mina. – szólított az orvosom, akinek a mosolya ismét az arcán ragadt, ahogy rám pillantott.
- Jó napot doktor úr! – hajoltam meg óvatosan, miután besétáltam a vizsgálóba.
- Hogy érzed magad? Az eredmények megjöttek már? – bólogattam – Na lássuk csak. – vette el az asztalról a papírokat, majd ráfektetett a vizsgálóra – Hideg lesz, de bírd ki. – ismét bólintottam, s egy enyhe sziszegést kipréselve ajkaim között szorítottam össze a szemeimet a hideg érzés miatt – Nyisd ki a szemed, ez csak az elején hideg. – nevetett fel az orvos – Nézz inkább a képernyőre. – mosolyodott el, s közelebb húzta a készüléket.

- Az egy baba? – tágra nyílt szemekkel fürkésztem a monitort, s egy könnycsepp kigördült szemeimből – Anyuka leszek? – ismételten egy teljesen hülye kérdést tettem fel, de nem az orvosnak, hanem önmagamnak.
- Még csak három hetes. – vette el a készüléket a hasamtól és a kezembe nyomott egy vizes törölközőt – Máris adok neked képet, hogy most milyen a pici. A következő alkalommal ha jössz, meg tudom mondani a nemét, és azt is, hogy mikorra várható az érkezése. – nyugtázta szavait egy enyhe mosollyal – Ja, és azt ne felejtsd el, hogy gyógyszert és vitaminokat szedned kell. Mindjárt kiírok néhányat, addig kérlek, menj ki, és várj pár percet. – bólintottam.

Ahogy a lépéseket vettem egymás után, úgy lettem egyre izgatottam, mégis ijesztően furcsa. Gyermeket várok olyasvalakitől, aki mellett elképzeltem a jövőmet, akivel képes lennék arra, hogy az egész életemet mellette töltsem el. A hűvös kilincsre ráhelyezve kezemet nyitottam ki az ajtót, és e hirtelen mozdulatomtól sikerült valakit fejbe találnom. Amint rápillantottam az illető hátára, hajára, illetve a kezére, amivel a fájó pontot masszírozta, azonnal felismertem.

- Mi szél hozott ide JungKook? – simogattam meg fejét, amolyan heccelésként.

- Az igazgató mondta, hogy jöjjek el érted. Bár nem értem, hogy miért engem küldött mikor pont, hogy az egyik új számunkat gyakoroltuk... – sóhajtott.
- Szólhatott volna, mert akkor nem így vágtam volna ki az ajtót. – nevettem el magamat.
- De te, mit keresel itt? – húzta fel szemöldökét.
- Kérlek szépen, engem azért lehet itt látni, mert jöttem egy vizsgálatra. Mivel nem voltam itthon, gyógyszer hiányában meg igen nehéz volt nekem Amerikában, hiszen ott nincs olyan gyógyszer ami nekem kéne, ezért jöttem kivizsgáltatni magamat. – válaszoltam egyszerűen.
- Aha. De ezt tegnap is meg tudtad volna csinálni. – méregetett.
- Azt mégis hogyan? JungKook ti engem befogtatok a dormba, hogy főzzek mossak és takarítsak rátok. – hümmögtem – És legutóbb is, mikor elaludtam, ti meg hamarabb jöttetek haza, lecsesztetek. Szóval te nekem ne! – nevette el magát.

- Istenem, milyen komolyan veszed a dolgokat. – még jobban rá jött a nevetés – De amúgy meg az uraságoddal megbeszéltétek az esküvőt? Mindenki tűkön ül már, hogy mikor kötitek össze az életeteket. – nevetett már a rosszabbnál is rosszabban.
- Nem, nem beszéltünk még erről, de ne hadonássz a kezeddel! Még a végén a sok anyuka és kicsike kislányok még rád fognak mászni és azt akarják, hogy vedd el őket. – nevettem el magamat én is.
A nevetgélésünket, hogy újra kisgyereknek érezhettem magamat, az orvos hangja zavarta meg, ahogy újra megszólított és behivatott a vizsgáló helyiségbe. A nyelvemet kiöltve JungKookra sétáltam be a szobába, és várakoztam. Nem sok kellett, a képet a kezemben tudhattam, a kiváltani való gyógyszerek receptjével, és a kijelölt dátummal, hogy mikor is kell megjelennem a nőgyógyászomnál. Mosolyra húzva ajkaimat, boldogan távoztam a helyiségből, s mindent félretéve csúsztattam a táskámba a recepteket. Az ajtót ismét kivágtam, szintén az előtte álló JungKookra, aki megint a talajon kötött ki.

- Minek állsz az ajtó elé? Azt akarod, hogy az ügynökség ajtaját is rád vágjam? Huh? – akadtam ki rá, de mégis a látványán, ahogyan a hideg köveken feküdt, nevetésre késztetett.
- Nem vagy vicces. – duzzogott – Tudod, hogy mennyire fájt az, ahogyan rám nyitottad? – segítettem fel újból.

- Akkor ne állj olyan helyre ahol tudod, hogy eltalálhatlak! – veregettem meg vállát, miközben már javában a kocsi felé vettük az irányt – Te már megint Jimin kocsijával vagy? – pillantottam rá a fehér sportkocsira.

- Igen. Mindig kölcsönadja, ha te utazol valamelyikünkkel. – adott egyszerű választ kérdésemre.
- Ohh. – szálltam be a járműbe – És van valami kaja most nálad? Éhen halok! – nyavalyogtam.
- Nincs. A srácok mondták, hogy vigyelek az ügynökségre. Vagy inkább haza kellene vinnem? –nézett rám, szétlyukasztva tekintetével oldalról az arcomat.

- Uhm, nem kell hazavinned. Úgyis beszélni akarok veletek, meg az igazgatóval. – mutattam vakon a kocsikulcsra – Mehetnénk? – puffogtam.
- Máris megyünk. Úristen de ismered már ezt a járgányt. – sápadt el.
- Szerintem meg se szólalj. Menjünk mert tényleg éhes vagyok meg szeretné még az igazgatót is elkapni és beszélni vele, mert fontos! – sürgettem.
- Oké, csak ne idegeskedj máris indulunk. – indította be a kocsit.
Az utunk ami az ügynökséghez vezetett nevetéssel telt, amit úgy sikerült elérnünk, hogy az elmúlt időszakból a legpoénosabb eseményeket megemlegettük. A Big Hit épületéhez érve amilyen gyorsan lehetett kipattantam a járműből és az irodáig meg sem álltam. Hiába kiabált utána JungKook nem érdekelt az, hogy mit akart. Az ajtóhoz érve bekopogtattam, és a kellő hangmennyiséget, amennyi kiszűrődött jelzést adva számomra, hogy benyithatok az irodába, meg is tettem azt.

- Szia. – köszöntem az asztala mögött ülő SiHyuknak.
- Mina, hát téged mi hozott az irodámba? – lépett elém, s átölelt.
- Az a helyzet..Ohh köszönöm. – húzta ki a széket, majd mikor ráültem betolta – Arról lenne szó, hogy Jimin megkérte három hete a kezemet, és azóta szörnyű rosszullétek gyötörnek, amik teljesen kikészítenek. Ma voltam ugye a nőgyógyászomnál és kiderült, hogy a teszt, amit múltkor vettél nekem nem hazudott. Tényleg gyereket várok. – hajtottam le a fejemet, miután már önmagamat is szembesíthettem a ténnyel – Ne haragudj, én ezzel nem akarom a banda fennmaradását kockára tenni.
- Mina, emlékszel, hogy akkor is mit mondtam? Nem zavar, mert végre olyan embert faragtál belőle, amit el is vártam, hogy legyen. Nem igazán bírtam elviselni azt, hogy folyton másnaposan jön be dolgozni, vagy az előző napi ruháiba, esetlegesen úgy, hogy előtte valamilyen nővel vagy kislánnyal volt. – bólogattam – Ezt már a legutóbbi alkalommal is megbeszéltük.

- Oké. – mosolyodtam el kissé gyáván, majd az ajtó fel pillantottam.
- Menj be a fiúkhoz, a szokásos helyükön vannak. – intett mosolyogva az igazgató, s ennyivel lezárva a beszélgetésünket kisétáltam az irodából.
A lift felé sétáltam, ahol idegesen kezdtem el nyomkodni a földszint gombját. Miután a megfelelő jelzéssel kinyílt a szemeim előtt az ajtó, úgy szálltam be és a megfelelő szint gombját ismét nyomogatva zárult be velem szembe. Pár emeletnyi ácsorgás után, amint a kattanás ismét eljutott hallójáratomhoz, ismét kinyílt az ajtó, és megkerestem a BTS próbatermét. Ahogy sétáltam, úgy hallottam mindent egyre hangosabban. Mindenki ott volt, akinek ott kellett, hogy legyen.

- Sziasztok. – apró kis résen keresztül a terembe bedugtam a fejemet, majd mindenki rám szegezte tekintetét.
- Végre már, hogy itt vagy! – ölelt magához Jimin, miután az ajtót becsuktam magam mögött.
- Srácok, bejelenteni valóm van. – magabiztos hangsúllyal intéztem feléjük a szavat, s Jiminhez hozzábújva feleltem, a kitágult, szempárú, meg sem szólaló társaság gondolatban feltett kérdésére – Gyermeket várok Jimintől.