54. Visszatérés

Jimin szemszöge:
5 éve már, hogy elment. Ez az ötödik év nyara, amit úgy töltök el, hogy nincs mellettem. Mintha még csak most kezdeném el érezni azt, hogy milyen érzés, mikor az ember összetörik legbelül. A lelkem minden egyes nap a porba hullott, mikor úgy kellett felkelnem, hogy nem volt mellettem. Nem érezhettem az illatát, az érintését. Mintha az élet ez ellen akart volna küzdeni, vagy megmutatni nekem, hogy mi a helyes út számomra. Ezalatt az idő alatt senkivel sem voltam együtt. Már miért is tettem volna másképpen? Miért hajtottam volna másra, mikor nekem volt valaki az életembe, aki végre megadta azt a pluszt, azt az érzést, amit kergettem? Mintha csak arra a pillanatra tudtam volna várni az életembe, hogy mikor lép be az a valaki, az a lány az életem sötét és hűvös kapuján, amelybe végre melegséget és színeket hozhat.
Most sem tudtam mit tenni a gondolataim ellen. Reggel fél tíz, s az ágyat nyomom. Ígéretet tettem Minának, hogy rendesen fogok enni, aludni és dolgozni is. De mind hiába. Elvesztettem azt, akit szeretek. Ismét nincs mellettem. Mintha ez az ördögi kör, csak húzna le a mélybe, s taszítana egyre jobban a mélységes sötét fekete lyukba.
Nagy nehezen kikászálódtam a takaróm alól, s indultam az ajtóm irányába, ám volt valami, ami nem hagyott nyugodni, így hallgatózni kezdtem, ahogy résnyire kinyitottam az ajtómat.
- Nos srácok. Mivel ma jön haza, így szeretném, ha minden jól menne. JungKook, tudod, hogy mi a feladatod, és azt is, hogy számítok rád. – valamiféle monológba fogott Mrs. Min.
- Seo, most komolyan. Jimin nem tudhat róla? – hallottam meg J-Hope hangját.
Mit kéne tudnom? Mi van?
- HoSeok... – vett sóhajt az említett – Megígértem, hogy nem árulok el ebből semmit sem. Mind a kettőjüknek jót akarok, és ezzel te is tisztában vagy. Tudod, hogy minden egyes nap kimegy a reptérre és a parkba, annak a reményében, hogy találkozhat vele. Szeretném, ha ez a mai nap flottul menne, és a tervek szerint haladna. Szóval HoSeok kérlek, keltsd fel Jimint, és a napi rutin feladatokat csináljátok meg az ügynökségen, én pedig addig mindent elrendezek. Viszont még arra kérlek titeket, hogy ne legyetek feltűnőek, és Hei mindenhol ott van. Szóval mint eddig minden egyes alkalommal húzzátok meg magatokat, és kerüljétek el azt, hogy Hei meglásson titeket. – nyugodt hangnemben rendezett le mindent Seo.
Amint eljutott a tudatomig, hogy engem éppen most kell felkelteni, gyors becsuktam az ajtót, s visszafutottam az ágyamhoz, majd a takaróm alá bújtam. Gyorsan a testemet lapos kúszásban átfordítottam, így sikeresen elértem azt, hogy bevegyék, hogy húzom a lóbőrt. Ajkaimat résnyire kinyitva vettem a levegőt, s szemeimet gyengén, ám láthatatlanul erősen tartottam csukva, annak reményében, hogy nem veszik be, hogy már órák óta ébren vagyok.
- Jimin ébresztő. – bökdösött meg J-Hope, s ennek hatására álmos nyögdécselést imitáltam.
- Nyuuu...mi van? – nyöszörögtem.
- Mennünk kell dolgozni. Tudod, a Bangtan nem állhat meg! – mosolygott rám, s kihúzott az ágyamból, és a fürdőig húzott a földön – Fürödj meg, utána indulunk. – csukta be maga után az ajtót, s magamra hagyott.
Minden erőmet belevetve abba, hogy a tusoló alá álljak a gondolataim monotonitása zavarta meg. Seo szavait felemésztve végre eljutottam a megfelelő helyre, s magamra engedtem a jeges vizet. Nem érdekelt, hogy szétfagyhatok, vagy nyáron megfázhatok, ha jeges víz alatt áztatom magam. Minden gondolatom a hallottakon pörgött.
Mina visszatér, de mennyi ideig? Miféle játékot űznek velem ezek az emberek, akik körülöttem vannak? Mégis miért nem szólnak erről? MIÉRT?!
Hiába tudtam, hogy valami nincs rendben a dolgokkal, nem akartam ezzel törődni. Minden őrült gondolatot kitöröltem az elmémből, s kikúsztam a tusoló alól, majd a törölköző után kutatva ismét egy apró beszélgetést csíptem el.
- Már a gépen ülsz? Mióta?....Uhum, értem. Úgy lesz! Szia. – hallottam meg ezt az apró beszélgetést.
A törölközőt a derekamra csavarva slisszoltam be a szobámba, s valami élhető ruha összeállítást előkotorva a szekrényem mélyéből felöltöztem. A hajamat megfésültem, és belőttem annyira, hogy valahogy ki is nézzen. Ezek után a műveletek elvégzése után lekúsztam a nappaliba, ahol már a srácok igen csak boldogan ácsorogtak.
- Mi olyan vicces, vagy boldogító, ami miatt vigyorogtok? – húztam fel egyik szemöldökömet, s kérdően fürkésztem az előttem állókat.
- Semmi. – válaszolta vigyorogva Seo.
- Persze el is hiszem! – reagáltam szúrósan.
Semmit sem válaszolva a dolgokra és a visszaszólásomra elindultunk az ügynökségre dolgozni. Mintha mi sem történt volna haladtunk a kocsihoz, majd elkocsikáztunk az ügynökségre. Amint odaértünk, azonnal a saját próbatermünkbe mentünk, ahol várhatott ránk a sok órás próba, ami az utóbbi időben számomra kifejezetten kedvező volt.
Amint nekikezdtünk a próbáknak éreztem, hogy jobban teljesítek, mint az utóbbi öt évben. Minden energiámat a mai próbára összpontosítottam, s minden egyes mozdulatot a legtökéletesebben adtam elő. Órák teltek el, s a srácok képén ismét hatalmas vigyor terült el és röhögés hagyta el ajkaikat, ahogy az ajtó felé vettem az irányt.
- Srácok, én elmentem. Majd este találkozunk! – köszöntem el tőlük, s kiléptem az ajtón.
- Srácok, hívhatom? – Seo igencsak boldog hangja megcsapta a hallójáratomat.
Gyorsan az öltözőbe sprintelve a tusoló alá álltam, ahol lemostam magamról a táncolás által rám ragadt koszt, s utcai ruhát magamra öltve vettem fel a bakancsomat, és a táskámat a hátamra dobva siettem vissza a próbatermünk irányába. Ismét hatalmas zsivajt hallottam, de nem foglalkoztam vele. Ennek hatására, hogy tettem a srácokra gyorsan a lépcső irányába vettem az irányt, s lerohantam a földszintre, majd az utcára. Az emberek tekintetét kerülve siettem a megfelelő időpontban a megfelelő parkba, és azon belül is oda, ahol legelőször találkoztunk, és a barátnőmnek tudhattam hetekkel később.
Ahogy a parkba értem, leültem az egyik padra, s azt a számot kezdtem el hallgatni, amit hetekkel ezelőtt végre a nagy közönség elé tárhattam az első szerelmi élményeimről, a hiányról, és arról, hogy milyen érzéseket keltet fel bennem egyetlen egy ember, aki jóformán kicserélt. Mintha ez az egyetlen egy dolog lett volna számomra, ami éltetett. Minden pillanatban, amikor a sorokat írtam a közös, együtt töltött emlékeink ötlöttek bele az elmémbe, s minden apróságot kiírva magamból, megalkothattam a legelső önálló dalomat.
Minden romantikus gondolatomból egy eléggé idegesítő hang kergetett ki, s mint egy ideges véreb, pillantottam az illetőre. Az eszem legszívesebben képen találta volna, de az önuralmam megtanított arra, hogy hülyeségetsemmiféleképpen nem csinálhatok.

- Jimiiiiin. – virnyogta a nevemet Hei, s ismét rám akaszkodott.
- Nem tudnál leakadni rólam? – böktem flegmán vissza kérdésemet, ám láthatóan meg sem hallotta – Hei, leszállnál rólam?! – kiabáltam le a fejét, de ismét hatástalannak bizonyult.
Ahogy közeledett felém irritálóan nyávogósnak ható képével, én úgy pattantam fel a padról, s úgy kezdtem el hátrálni. Hiába kiabáltam rá, hiába próbáltam nyugodtan közölni vele, hogy nekem ő nem kell, hogy képtelen vagyok rá nézni, és azt gondolni, hogy Mina után bárki szóba jöhet. Téved. Mina után senkim sem lesz, és senkim sem lehet. Főleg nem olyan ember, aki tönkre akarta tenni a kedvesem életét, és egy hülyeség miatt képes volt pokolra kívánni őt.
- Jimin, hallgass meg! – nyafogta ismételten, amit a napokban sorozatosan eljátszott.
- Nem fogod fel, hogy nem érdekelsz?! Te ezt vártad? Végig azt a pillanatot vártad, hogy Mina lelépjen, és a közelembe férkőzhess? Te nem vagy normális. – köptem a szavakat.
- Ez nem igaz! Én jobban szeretlek mint az a cafka! Értsd már meg, hogy ennyi idő elteltével, hogy magadra hagyott, úgy sem jön vissza, úgy sem szeret már téged! – egyre nagyobb és idegesítőbb hisztibe kezdett.
- Hogy nem szeret? Akkor minek küld nekem naponta hangüzeneteket, videóhívásokat? Huh? Honnan veszed? – keltem ki magamból.
- Mert nem akarja, hogy rosszul érezd magad amiatt, hogy új életet kezdett, és már nem akar tőled semmit! – sírta el magát, s a távolba tekintett.
- Neked elmentek otthonról. – ráztam meg a fejemet, s egyre lejjebb szegeztem.
Ahogy a földet bámultam, úgy esett le, hogy megint egy hibbant tyúkkal találtam szembe magamat. Bármilyen módba és gondolatba menekültem, eszembe jutott a legelső nap, ami a debütálásomkor volt. Minden lány rám tapadt, és a hírnév is körbevett. Mindenki az ágyamban kötött ki, s minden pillanatban újra és újra ott akartak kikötni az ártatlan, ám mégis a Hei -féle nőszemélyek. De volt egy hang, egyetlen egy hang, ami abban a pillanatban visszarángatott a hideg valóságba, s minden kételyemet, ami emésztett eltörölte.
- Jimin. – kiáltotta egy ismerős hang, aminek hatására hátrafordultam.
- Mi....Mi...Mina! – hitetlenkedve ejtettem ki nevét, s szemeimet megdörzsölve próbáltam rájönni arra, hogy igaz-e az, amit látok, vagy csak a tudatom űzet velem egy hülye képárnyékot.
- Jimiiiin. – kiáltotta ismételten a nevemet, s a bőröndjével felém futva, majd annak a húzóját elengedve,egymagában futott felém, s az ölembe ugorva megcsókolt – Hiányoztál. – súgta alig hallhatóan pár milliméternyi távolságban ajkaimtól.

Ahogy az érintése, szavai, csókja a tudatomig eljutott, úgy tapasztottam ajkaira enyémeket, s minden környezetit tényezőt kizárva a tudatomból öleltem. Könnyeim utat törtek maguknak, ahogy az általam szeretett lány, végre újra a karjaimban lehet.
- Szeretlek, és hiányoztál! – engedtem el.
Végre visszatértél, és újra színessé teszed a napjaimat.