17. Pánik

Amikor az ember azt hinné, hogy könnyű az élete, akkor kezd el hazugságokban élni. Késő éjjel van már, de csak bőgök, mint egy idióta, aki elveszítette a kedvenc plüssét és képtelen feldolgozni, hogy szétcincálta egy véreb.
- Ne sírj! Shhh. – nyugtatgatott.
- De már nem bírom! Elegem van, én ezt nem akarom! – törtem ki még jobban.
- Nyugodj meg! – távolított el – Menjük aludni, és holnap mindent megbeszélünk, miután hazajöttél, rendben? – mosolygott biztatóan barátnőm – Menj, fürödj le, én addig összepakolok, és megágyazok! – küldött utamra.
Ha ez igaz, akkor sem mondhatom el senkinek. Én ezt nem akarom, újra nem! De azt hiszem, igazuk van. Megkedveltem, talán túlságosan is, de még nem annyira, hogy úgy érezzek.
A szobámba beérve magamra aggattam a pizsamámnak szánt hatalmas nagy pólót meg egy bugyit és aludni mentem volna, ha nem kap el újra a sírógörcs. Szépen halkan zokogtam, hogy a földszinten sürgő-forgó barátnőm ne hallja meg, de így is elég volt a hangerőm ahhoz, hogy felrohanjon hozzám egy pohárka vízzel és egy egész zacskónyi papír zsebkendővel.
- Mina, ne sírj! – csitítgatott – Tudod, hogy akkor én is sírok, ha te is! – ölelt át lágyan – Jimin a gond? – halkult el hangja.
- Igen. – dadogtam két szipogás között.
- Idd meg ezt, és fújd ki az orrodat! – nyomta a kezembe a poharat, majd a zsebkendőt – Menj aludni! Én addig rendet teszek. – biztató mosolyával az arcán távozott a sötétségbe burkolózó szobámból.
Miért kínzol ennyire?
Zokogásban kitörve, reszketve feküdtem a takaróm alatt, de egy idő után eme cselekedeteim alább hagytak, és tudtam aludni.
Másnap reggel nagyon nehezen tudtam felkelni. A testem összes porcikája mintha elgyengült volna, lábaim csak remegtek. Apró léptekkel botorkáltam ki a szobámból egészen a lépcsőkig, ahol ráülve a legfelső fokra, óvatosan ülve másztam le az emeletről. Pár lépést téve a járólapokon a lábam feladta a küzdelmet és összerogytam. Semmi hang nem hallatszott, de a fejemben ezernél is több kérdés kavargott, amire nem akartam választ kapni, s hiába minden kívánságom az élettől, ezt a kihívást és poklot át kell vészelnem. Erőt véve magamon talpra álltam, s mintha mi sem történt volna, indultam a konyha irányába, ahol már a reggeli friss illatát kezdtem el érezni.
- Jó reggelt, álom szuszék! – fordult felém Seo két tányérral a kezében – Tükörtojás, pirítós, bacon és narancslé! – mosolygott rám, miközben sétált felém, és terelgetett mozdulataival az étkezőbe – Sikerült aludnod? – étkezést előtt feltette a számomra most kétséges kérdést.
- Nem igazán, de túl éltem! – festettem arcomra egy műmosolyt.
- Remélem ízlik! Egész reggel ezen dolgoztam! Azért reménykedem benne, hogy finom lett, és abban is szintén reménykedem, hogy nem keltettelek fel! – vetett rám egy apró pillantást majd elkezdett enni.
- Nagyon finom! – csodálkoztam el az első falat lenyelése után – Ne aggódj, a gondolataim keltettek fel. Meg ugyebár az is, hogy ma be kell mennem a Sistaros lányokhoz. – emlékeztem vissza – Elkísérsz?
- Igen! – ült ki a fején az a szokásos vigyor – De akkor kapkodjuk magunkat! Nekem a mai napra sok a dolgom.
- Máris szedelőzködök! – álltam fel, de vissza is estem.
Miért? Miért kell a testemnek is gyengének lennie? Mégis miért?
- Biztos minden rendben? – sietett mellém s aggódó tekintetével fürkészett.
- Igen! – mosolyogtam rá – Csak a stressz, de ne aggódj, minden okés!
- Remélem! – szedett fel az asztaltól, és felkísért az emeletre – Ha bármi van, kiálts! Én addig elintézek egy hívást. – ezzel párhuzamosan távozott a lakrészemből.
Egy szót sem szóltam, csak kerestem egy megfelelő laza ruhát, a hajamat összefogtam, egy tornacipőt is előkotortam a szekrényem mélyéből, majd egy kis smink felrakása után, elkönyvelhettem, hogy készen is vagyok.
A szobámból kilépve Seo ordibálására lettem figyelmes. Az öcsém szobájában volt, és még becsukott ajtónál is lehetett hallani, hogy kiabál. Életemben nem hallottam még ennyire kiabálni, megrémiszt.
Miért ilyen ideges?

YunSeo szemszöge:
Minán végig nézve az utóbbi időben igen csak feszült. Én is tehetek a dologért, de jót akarok neki, és ezt csak ennek az árán tudom neki átadni.
A szobáját elhagyva az öccse szobájába vettem az irányomat. Magamra csapva az ajtót tárcsáztam Jimint. Ideges vagyok miatta, de majd csak lesz valami.
- Vedd már fel! – kapcsolt a vonal – Na végre! Szia. – köszöntem bele feszülten.
- Mi a baj? – értetlenkedett a vonal túlsó végén Jimin.
- Tegnap mit csináltál Minával? – szúrtam be kérdésemet – És ne mond, hogy semmit! Tudom, hogy mit tettél vele! De tőled is tudni akarom! – akadtam ki teljes mértékben.
- Én…. – halkul el a hangja – Sajnálom! – váltott érzelgősebb hangnembe.
- Jimin, ez nem megoldás! – dühöngtem – Nem bírnál a seggeden megmaradni?! Nem bírnál másképpen viselkedni?! Rosszabb vagy már, mint a volt barátja. – szörnyülködtem – Kérj tőle rendesen bocsánatot! Nem érdekel, hogy hogyan, vagy éppenséggel miképpen, de kérj tőle rendesen bocsánatot! – kiabáltam vele.
- YunSeo, én… - szakítottam meg a vonalat.
- ELÉG! – kiáltottam el magam, olyan hangosan, ahogyan csak a hangszálaim bírták.
Ekkora hülyét, mint Jimin! Ezért még számolok vele, ha még egy ilyen húzása lesz!

Mina szemszöge:
Hiába kopogtattam, csak Seo dühöngését hallottam, ahogy hülyéz valakit vagy kiabál magával. Szinte biztos voltam magamban, hogy Jiminnel kiabálhatott. Ki más lehetne ilyen élettelen, aki miatt a legjobb barátnőm kiabál.
- Seo, én készen vagyok! – léptem be halkan testvérem kis zugába, majd félve kezdtem felé haladni.
- Akkor menjünk. – rám sem nézve lépkedett az ajtó irányába.
- Mi történt? – ragadtam meg felkarját, jelezve, hogy tudni akarok mindent.
- Semmi, csak elbeszélgettem Jiminnel, de minden rendben van! – nevetett fel – De siessünk! Még anyuéknak is tudod meg kell vennem azt a nyavalyát, és nincs kedvem aztán azt hallgatni, hogy egy mihaszna semmirekellő vagyok, és még a lányuknak neveznek.
- Már megint megy nálatok a vita? Múltkor még minden jó volt. – emlékeztem vissza a vizsga előtti időszakra.
- Hagyjuk, most nem az én gondom az amire figyelni kell! – pillantott rám szúrósan – Rád kell addig vigyáznom, míg oda nem érünk az ügynökséghez! – indult el – Addig pedig, ezeket pakold el! – nyomott a kezembe pár gyógyszeres dobozt – Szükséged lesz rá, ha megint gyengének éreznéd magad! – ölelt át biztatóan.
- Sajnálom, hogy akkoriban folyton hoztad nekem ezeket. Nem akarom, hogy újra pánikolj miattam, és újra úgy kössünk ki az életben, mint akkor. – ejtettem ki kezeim közül a dobozkákat, majd szorosan öleltem barátnőmet – Rajtad kívül nincs semmim és senkim! – zokogtam vállán.
- Ne sírj! – szakította szét összefont karjaimat – Minden helyrejön, csak ezeket akkor vedd be, ha úgy érzed, hogy legyengülsz, és fel akarod mondani a szolgálatot! – szedte fel a lépcsőre zuhant kis karton dobozokat – A lényeg, hogy nyugodj meg, és induljunk! Hosszú lesz ez a mai nap! – ragadta meg csuklómat és óvatosan kezdett levezetni a lépcsőn – Beszélek JungKookkal, ha végeztem Jimin kiosztásával, és majd elküldöm eléd! – kapaszkodott meg az ajtó kilincsébe, ahogyan zárta befele a szüleim házát – Addig meg, a Starshipnél jó kezekben leszel a Sistaros lányok mellett!
- Úgy legyen! – erőltettem az arcomra remegve egy mosolyt.