6. Hisztérika

Ahogyan telt az idő YunSeo hazamenetele óta, egy perc sem telt el úgy, hogy ne dühöngtem volna. Folyton csak a hétvége minden egyes pillanata pergett le bennem. Ez a két nap, úgy elrontotta a hangulatomat, hogy még az étvágyam is elment, pedig már, vacsora idő van.
Erőt véve magamon csoszogtam a földszinten található ebédlőbe, ahol anyu már szorgosan terítette az asztalt.
- Miért csak három főre terítettél? – kezdtem értetlenkedni.
- Apád csak késő este ér haza. Szólj az öcsédnek, hogy haladjon le! – utasított édesanyám.
- Máris. – forgattam meg szemeimet, miközben a lépcsőn kezdtem felfele sétálni.
Az öcsémmel nem mondhatnám, hogy jó a kapcsolatom. Önfejű, idegesítő, de mégis csak a testvérem.
- Öcskös, haladjál le! És azt a videó játékot pedig pakold el! Függő vagy. – jelentettem ki egyszerű megfogalmazással, ahogyan a földön ücsörgő testvéremet bámultam.
- Megyek már. De ne merj hozzányúlni a videó játékomhoz! – nézett rám figyelmeztető arckifejezéssel.
- Hogyne, majd pont egy ilyen gyerekes dologgal fogom elszórakoztatni magam. Na ne röhögtess. – kezdtem nevetni miközben sétáltunk le a lépcsőn.
- Jó étvágyat! – mondta édesanyám, ahogyan kezdte pakolni az asztalra az ételeket – Szedjetek bőségesen!
Teli tányérral az asztalon kezdtünk el vacsorázni és beszélgetni. Mindenről volt szó. Nyári vakáció, egyetem, de egy hirtelen kérdés miatt a fulladást is előnyben részesítettem volna.
- Mina, van már valami fiú a láthatáron? – érdeklődött anyu, miközben az utolsó falatokat eszegette.
- Ugye ezzel a kérdéssel csak viccelsz?
Köpni, nyelni nem tudtam. Fél éve mentem szét a barátommal, és van-e már más valaki a láthatáron. Alig ha sikerült nehezen túltennem magam rajta. Ilyen kérdést.
Mindent otthagyva indultam vissza a szobámba. Düh, fájdalom, félelem és szomorúság lapult meg bennem. A mai napig fáj, ami történt, de nem hagyhatom, hogy tönkre tegye ez az egész az életemet.
Órákon keresztül csak feküdtem az ágyamon és gondolkodtam. Minden, ami a múltban és a jelenben történik, megváltoztatott.
Gondolataimban elmerülve a telefonom apró megcsörrenése zavart meg.
- Szia, mondjad. – szóltam bele közömbösen.
- Bocsi, hogy csak úgy leléptem.
- Hagyd csak. Viszont ha nem haragszol, leraknám a telefont.
Ezután, a nagyon rövid beszélgetés után a szekrényemből előszedtem egy rövidnadrágot és egy jóval nagyobb pólót és siettem ezeket szorongatva a fürdőszobába. Gyorsan megtusoltam és rohantam is a szobámba, hogy aludhassak végre.
Másnap reggel a korai kelésem ellenére a bosszúságom tovább égett. Sem az iskolához, sem a beszélgetésekhez, semmihez sem volt hangulatom. Hiába volt az utolsó hét kezdete még mindig a hétvége járt a fejemben. A készülődésemet bearanyozta az a pillanat, amikor éppen egy zenei csatornát néztem és csak nem a BTS ment? Leültem az ágyamra, és figyelni kezdtem, ahogyan ment a klip. Észre sem vettem, hogy vigyorogtam végig. Az eszem megáll. Ahogy vége lett rápillantottam az órámra és ráeszméltem, hogy idő van. Mennem kell az iskolába.
Útnak indultam, és ahogyan haladtam YunSeo szegődött mellém. Végig csacsogott, amiről csak tudott, de a legfőbb témának is a hétvége volt fenntartva. Be sem fogta a száját és végig fárasztott. Bólogattam, próbáltam magamra erőltetni némi boldogságot, de azzal, hogy folyton felhozta a hétvégét szörnyen tudott bosszantani.
- YunSeo, csak egy percre, kérlek, csak egy perce maradj csendbe! – kezdtem bele idegesen mondandómba – Nem akarom, hogy felhozd a hétvégét!
- De hát, semmi rossz sem volt benne. – állt meg egy pillanatra, majd tovább sétált.
- Semmi rossz? Egy fazon állandóan ott van ahol én. Valami nyávogós banda énekese, és nincs semmi rossz benne. Számomra ez még mindig irritáló dolog.
Ahogy beértünk az iskolába, az összes lányon, valamiféle boldogságot fedeztem fel. De ezt is fűszerezte az, hogy mindenhol a hétvégi fantalálkozót lehetett hallani az összes lány szájából. Frusztrált az érzés, és az a sok szempár, akik rám szegezték tekintetüket, és hozzám vágtak pár nem igen kedves szót.
- Ti meg mit bámultok? – kérdeztem bosszankodva az osztályba érve a rám pillantó tekintetek tulajdonosaitól.
- Csak téged. Mit kerestél szombaton a parkban? – förmedt rám a mögöttem megálló személy.
- Aha. Szóval még elkísérni sem kísérhetem el YunSeot? Hát sajnálom. Nem csípem a ti stílusotokat, de azért kérdőre ne vonjatok már azért, mert megkért, hogy menjek vele. Amúgy is, mi bajotok van azzal, hogy ott jártam? – néztem körbe felvont szemöldökkel.
- Nem tudod?
- Tudnom kellene?  - érdeklődtem fennhangon.
- Elég legyen! – lépett be az osztályfőnökünk a tanórára, még mielőtt nekem eshettek volna.
A tanítási óra eléggé lassan telt. Legszívesebben aludtam volna végig, de sajnos nem tehettem meg. Ráadásként szolgált az, hogy nekem akartak esni, sőt biztos még mindig megcincálnának valami miatt. Hiába volt óra, minden szem rám tapadt, ezzel az őrületbe kergetve.
Mégis mit tettem, hogy nekem akarnak esni? A park? Basszus.
Amikor már kezdtem érezni az álmosságot óra végén, hirtelenjében kicsengettek. A tanár kiment a teremből, ezzel engem a sok idióta közt hagyva.
- Még mindig nem jöttél rá? – lép gúnyos hangnemben a padom mellé Hei.
- Mégis mire? Te teljesen meghibbantál. – ahogy ezt a szót kimondtam, azonnal nekem esett, a hajamnál fogva pedig a földre vágott – Mit képzelsz magadról?! – ocsúdtam rá.
- Én mit képzelek magamról? Inkább te! Mégis mit képzelsz te magadról, te utolsó senkiházi ribanc, hogy a parkban ott vagy vele? Huh? – hisztérikázott miközben pofonokkal illetett.
- Leszállnál rólam? Mit érdekel engem? Nem tartozok magyarázatadással, sőt semmivel sem! – fogtam le a kezét, lerúgtam magamról és ott hagytam a földön feküdve az előadóteremben.