2. Ki vagy te?

Amint kiértem a lánytömegből az előttem haladó YunSeot kezdtem keresni, de nem találtam.
Mégis hol lehet?
Lassan kezdtem el a tömegben sétálni, de nem láttam sehol. Hiába hívtam, nem vette fel. Nem tehettem semmit, hazamentem.
- Milyen volt az a találkozó? – kérdezte Anyu azon nyomban, hogy átléptem a küszöböt.
- Ne is kérdezd inkább. Az egyik tag megállított és nem bírt leakadni rólam, aztán meg elvesztettem valahol YunSeot. Gondolhatod, hogy most mennyire haragszom rá, hogy egy üzenetet sem küldött, hogy ne keressem, mert elmegy valahova. – kezdtem ecsetelni a történteket – Bár az igaz, hogy én tűntem el, de végig rajta tartottam a szemem, és egyszer csak eltűnt. – pillantottam a padlóra és felballagtam a szobámba, már-már könnyes szemekkel.
Amint az ágyamon kiterültem csukott szemmel próbáltam enyhíteni a bennem lezajlott feszültséget, amit annak a tagnak sikerült felhoznia. Életemben nem éreztem még így magam. A legjobb barátnőm nem is hív fel, az a srác meg annyira szorította a csuklóm, hogy be is lilult. Csodálatos. Egy élmény lehet vele egy légtérben lenni.
- Haló? – vettem fel a mellettem elhelyezkedő csörgő telefont.
- Mégis hova tűntél? – hallottam barátnőm hangját a telefonom keresztül.
- Hazajöttem, mert eltűntél a látóteremből, és hiába hívtalak, vagy kinyomtad, vagy nem vetted fel. – háborodtam fel – Mégis elmagyaráznád nekem Kim YunSeo, mi az Istenért kellett kinyomnod ezt a fránya telefont? – szinte már ordítoztam a telefonban.
- Sajnálom, csak.. – halkult el hangja. Mégis mit titkol? – Csak beszélgettem és bocsi. – kezdte bűnbánóan beszédjét a vonal túlsó végén.
- Hagyjuk. Ha úgy látod, hogy el akarod mondani, hogy mit titkolsz el előlem, akkor elmondhatod. Bocsi, hogy kiabáltam, de teljesen kiakasztottál azzal, hogy kinyomtad egyhuzamban tízszer a telefont.
- Majd elmondom. Haragudni fogsz rám, de csak jót akarok neked. – nevetett fel.
- Majd megbeszéljük hétfőn a suliban, most ha nem nagy gond, én kinyomnám a telefont. – húztam el a számat – Szia, legyél jó. És kérlek, ne próbálj meg velem megkedveltetni a továbbiakban is valami kpop zenét! – utaltam a parkban dedikáló bandára és ezzel ki is nyomtam.
Mikor rápillantottam az órámra már délután, de inkább már estefele fél 6 lehetett és még mindig ment az a förtelmes zene, de annak ellenére, hogy az még maximum hangerőn szólt elsétáltam a parkba, ahol a délután folyamán jártam. Üres volt, de még ott volt az a bizonyos banda. Éreztem, ahogy kilyukasztják tekintetükkel a testem, de én is ugyanúgy cselekedtem, de leginkább afelé, aki erősen szorította a csuklómat. Egyre jobban kezdtük el egymást bámulni és arra lettem figyelmes ezáltal, hogy nélküle mentek el a többiek. NÉLKÜLE?! Amint a kocsi elhajtott a parkból közeledni kezdett felém és csak mosolyogva haladt az irányomba. Lábaimat mintha leszögelték volna, meg sem tudtam mozdulni. Testemet átjárta egy furcsa érzés, a borzongás, félelem, idegesség. Minden, amit most el tudtam képzelni, össze-vissza, dobálózott a fejemben.
- Lee Mina? – érdeklődött mosolyogva miközben felém lépkedett.
A sok ezer rajongó közül, akik a neveiket felsorolták, kiszúrta az enyémet? Miért én? Miért nem tud leakadni rólam? Fogadjunk, köze van ahhoz amit YunSeo említett a telefonban. Jót akarsz? Akkor távolítsd el tőlem ezt a borzalmat!
- És ha igen? Akkor mi van? – nyomtam az orra alá flegmán a szavaimat. – Mit érdekel az téged, hogy ki vagyok? – törtem rá hangosan.
- Csak… – halkult el – szeretnélek megismerni! – kezdte bizonytalanul.
HOGY MICSODÁT?
- Megismerni? Bocs, de nem rajongok a magadfajta emberekért! – válaszoltam és sarkon fordulva el is indultam volna, ha nem találja meg megint a csuklómat – Elengedsz? – kérdeztem nyugodtan.
- Kérlek, csak egy kicsit maradj velem. – nézett rám szomorúan, majd elengedte a csuklómat, ezzel szabad utat adva, hogy elmenekülhessek.
- Nem ismerlek, a bandádat sem ismerem. A magadfajta emberekért nem vagyok oda. Sajnálom idegen, de nem tudom ki vagy, nem tudom, hogy mit vársz tőlem, és azt sem tudom, hogy miért pont engem találtál meg. – kezdtem immár teljesen nyugodt állapotban beszélni a fiúra rá sem nézve – Ne haragudj, de szeretnék sétálni és egyedül lenni, gondolkozni. – indultam el.
Mikor elindultam mosoly ült ki az arcomra, hogy végre leszállt rólam és nyugodtan sétálhattam, de nem sokáig örülhettem felhőtlenül. Követni kezdett.
- Várj meg! – kiabált utánam – Kérlek, várj!
Szavai hallatán megrökönyödtem és megálltam.
Mégis mit csinálok?! Lee Mina, most azonnal indulj! FUSS! Mégis ennek a srácnak a szavaira miért állok meg folyton? Ha megpillantom, miért kell megállnom?
- Hagyj! – álltam meg és fordultam felé – Kérlek, csak hagyj engem békén!
- Kérlek, csak hallgass meg! – kezdett könyörögni.
- Nem! Engedj el, kérlek. – szinte már sírva könyörögtem – Egyedül szeretnék lenni. Ne kövess! És ne nézz rám, csak hagyj!
- Legyen. – nézett rám szomorúan.
- Köszönöm. – mondtam halkan, majd tekintetemet rávetve elmosolyodtam.
Amint sikerült távolodnom tőle futásnak eredtem. Amint sikeresen kiértem a parkból csak sétáltam be a főváros szívébe. Túl soknak tartottam egyetlen egy napra ezt az egészet. Kibírhatatlan. Miért én? Miért lehet, hogy mást zargasson?
- Szia. – vettem fel s telefonomat és köszöntem bele – Miért hívtál?
- Sajnálom. – szólt bele YunSeo bűnbánóan.
- Mégis micsodát? – kezdtem értetlenkedni.
- Majd hétfőn elmondom. De kérlek, ne haragudj rám. – szavai után le is csapta a telefont.
Talán azért kért bocsánatot, mert tényleg köze van ehhez az egészhez, ami ma történt? Meg sem kérdeztem az illetőt, hogy-hogy is hívják.
A gyors gondolatmenetem közben a lábaim saját maguktól teljesen másik irányba kezdtek el haladni. Vissza a parkba.
- Áhh még itt van! – kezdtem el örülni, de minek is?
- Hát te? – nézett rám meglepetten – Azt hittem… – vágtam szavába.
- Mégis ki vagy te? – néztem rá érdeklődve.