43. Meg akarok halni

Minden egyes betű, csak úgy behatolt az elmémbe. Csak elmélkedtem, a szemeim kitágultak, és az életkedvem is elment. Mindenki vigyorgott körülöttem, én meg csak bambán álltam és hallgattam Hei összes megvetően hangzó szavait. A lábaim hirtelen elgyengültek, s a földre rogytam. Mindenki tekintete rám szegeződött, s aggódó szempárokkal találtam magam szembe, ahogy felnéztem. Mintha egy hangot sem tudtam volna meghallani amit mondtak a srácok. Csak Hei szavait hallottam, minden egyes szót.
- Srácok, nekem mennem kell. Sziasztok! – vettem magamra a kabátomat, s kirohantam a dorm ajtaján egészen a folyosóig, majd a lépcsőn le, egészen az utcáig.
Nem gondolkodtam. Az sem érdekelt, ha most bunkónak tartanak, vagy akárminek aminek csak lehetett. Mint egy hülye, a híd irányába kezdtem el futni, de rájöttem, hogy sok időbe telne mire odaérnék, ezért egy taxist megkértem, hogy vigyen a megfelelő helyre. Amint a híd elejéhez értem, kifizettem a taxit, s újra őrült rohanásba kezdtem. Mentősök és a rendőrség volt a helyszínen, én meg szinte alig tudtam bármit tenni. Nem érdekelt, hogy mi lesz akkor, ha odamegyek, de mikor Heit megláttam egy mentőkocsiban feküdni bekötött csuklókkal és lélegeztető maszkkal az arcán, minden vér elszállt a testemből.
Nagyon, de nagyon nehezen sikerült átverekednem magam a tömegen és a rendőrség tudtára is csak nehezen tudtam adni, hogy én ismerem Heit, hogy engedjenek hozzá. Végül megelégelték a viselkedésemet, és odaengedtek hozzá.
- Idióta! – csattantam fel – Miért kellett ezt tenned?! – halkan, viszonylag erélyes és erős idegességtől fűtött hanggal jeleztem neki, hogy már elegem van.
- Jimin. – válaszolta egyszerűen.
Ránéztem a mentősre, s megkértem, hogy távozzon. Semmit sem szólt, csak csendben megjegyezte a kollégájának, hogy hagyjanak magunkra. Igaz, a kórházban is lehordhatnám, de ott lesz majd a ráadás.
- Miért Jimin? – ültem le mellé.
- Szeretem. – hunyta le szemeit, s sírni kezdett.
Miért nem érted meg, hogy az ő boldogságát kéne szemed előtt tartanod?
- Elnézést, de mennie kell. – szólt hozzám a mentős.
- Rendben. Melyik kórházba viszik? – érdeklődtem, de semmilyen választ nem kaptam.
- Maradj velem. Beszélni akarok veled. Kérem, had jöjjön velünk. – nézett kérlelően az őt ellátó még viszonylak fiúknak nevezhető mentősökre.
- Rendben. – sóhajtott fel az egyik, mire a munkatársa is beleegyezően bólintott.
Az út unalmasan, csendesen és idegtépően lassan telt. Mintha már az idő engem akart volna megölni azzal, hogy most Heivel foglalkozok, s a fiúkkal is lehetnék. Hiába csörgött a telefonom nem vettem fel, meg sem szólaltam még akkor sem, mikor Hei félig alvó állapotban Jimin nevét kántálta. Az idegeim már akkor kezdtek el egyre feszültebbek lenni, mikor már a kórházba értünk. Csak álltam és néztem, ahogy Heit bekísérik az egyik kórterembe kivizsgálásra.
A vizsgálatokat mikor elvégezték én voltam soron, aki a szülei helyett érdeklődött az orvostól, nővérektől, hogy miféle problémája lehet, esetleg, hogy meddig kell bent tartózkodnia a kórházban.
- Nos, Hei állapota stabil, viszont pótolni kell a vérét. Sok vért vesztett el azáltal, hogy a csuklójában lévő ütőeret elvágta. Pár napig megfigyelésen bent tartjuk és pszichológust is beküldünk hozzá, naponta kétszer. – tudatta velem az orvos a tényeket.
- Köszönöm doktor úr. – hajoltam meg, s Hei szobájába mentem.
Csak ült, és maga elé nézett, mintha gondolkodott volna valamin. Hiába néztem rá, hiába lengettem szemei előtt az ujjamat, nem reagált. A kezén lévő vágások okozta sebek elmosták a fehér színű anyagot, így halványan pirosan izzott.
- Hei... – ültem le mellé, s megfogtam a kezét, ami hatására elkezdett rám figyelni – Tudom, hogy gyűlölsz Jimin miatt azóta, hogy debütáltak. De ne magadat bántsd, és ne mást. Értsd meg, hogy nem a saját magad által kreált érzést kell követned. Ha szereted Jimint, az ő életét szem előtt tartva nem okozol neki csalódást.
- De te mégis, hogy...? – vágtam szavába.
- Szerettem bele? – ránéztem a hófehér arcára, válaszul pedig hümmögött – Volt egy fogadásunk, amit én nyertem meg, így megkértem, hogy a koncert idejéig ne zaklasson. Megtette. Nem írt egy üzenetet sem, nem keresett más telefonján, addig míg Busanban jártam. Az utolsó estémen amit a nagyszüleimnél töltöttem jöttem rá, hogy mennyire hiányzik. A csesztetése, hogy beszólhatok neki, és az, hogy folyton összefutottunk. Tudom. Senki se nézi ki belőlem, hogy ilyen lennék. De! – emeltem fel a mutató ujjamat – Jiminben volt valami, ami a gátlásaimat teljesen eltüntette és megváltoztatta. Mark, mikor előtte próbált engem beszennyezni, ami igazából nem tudom, hogy miért lett volna neki jó. Jimin pofán vágta párszor. Bár tudom, még a mai napig sok olyan ember van, aki vagy a helyemben lenne, vagy eltüntetne a Föld színéről, nem félek. Tom is volt látogatóba és munkát kínált fel, hogy egyetem után mehetek hozzájuk Amerikába dolgozni. Hei – hívtam fel figyelmét azzal, hogy kimondtam a nevét – semmi sem ér annyit, hogy eldobd az életed!
- De. Nekem Jimin a minden. Az ő jelenléte tartja még bennem a lelket. Ha ő nincs, én már halott lennék! – kezdett el bőgni.
- Elég! – adtam neki egy pofont – Semmi, ismétlem SEMMI sem ér annyit, hogy eldobd az életed! Az, hogy a családod milyen az tőletek függ. Az, hogy te milyen vagy, az magadtól függ. És az is, hogy milyennek akarod mutatni magad. Az nem megoldás ha fenyegetőzöl, és ahogy az sem, hogy kórházba juttatod magad. – hajtottam le a fejemet – Hiányzik nekem az a Hei, akivel mindent megbeszélhettem. Az a Hei, akivel órákon keresztül képes voltam értelmetlen témákról beszélgetni, aki leszarta azt, hogy nem szeretem a KPOP zenét, hogy nem vagyok Korea mániás. Aki megértett és támogatott még a rossz napjaimon is. De ahogy Jimin felbukkant a színen, és jött ez a ki, kihez illik párosítás, onnantól te vagy leköptél, vagy összerugdostál, és még sorolhatnám. Nem vettem magamra, mert úgy voltam vele, hogy minek? Úgysem lehet mást tenni. Megszoktam, hogy bántanak, ezért nem volt nagy dolog számomra még az sem, amikor éppen meg akartál tépni óra előtt. Nem érdekelt Jimin, de egyre jobban kezdett aztán érdekelni, hogy ki is ő, honnan jött, a természete és mindegy egyéb. Most, hogy már egy ideje együtt vagyunk, és az újságírók is megtaláltak minket. Engem már nem tud nagyon érdekelni más véleménye. Most már érted? – figyeltem arca összes kis rándulását de csak tátogni tudott – Jimin életét ha szem előtt tartod nem lesz gond. Sem neked, sem pedig másnak. Hei, nézd... – álltam fel, s vettem egy mély lélegzetet, mely bezengte a kórtermet – Nem akartam azt hogy ez legyen. Hidd el, én tudtam, hogy mit érzel, tudtam, hogy fájni fog, de ilyenkor van az, hogy azt engeded el, akit szeretsz, vagy azt, aki téged szeret. Jimin mindig győzköd engem, hogy minden rendben lesz, de én tudom, hogy nem. Tudom, hogy örök életre megvetsz, és gyűlölsz. De ezt teszi az emberrel a szerelem. Őrültségekbe taszítja az embert, és egyre rosszabb lesz minden körülötte. Ha nem teszel ellene, talán az őrület szélére fogsz sodródni. A mai nap folyamán, hogy a srácokkal ünnepeltem, mindent megtettek azért, hogy a karácsonyommal egybekötött születésnapom jó legyen. De hiányoltalak. Nem mutatom ki senkinek sem, hogy mennyire fáj, csak Jiminnek. Értsd meg, hogy ezzel nem teszel semmi jót. – álltam meg az ajtó előtt, s néztem a nővéreket, akik a pultok mögött szorgosan dolgoztak.
- Mina, én... – hallottam, ahogy újra sírni kezd – Én meg akarok halni. – tört ki sírásba.
Sosem fogsz megváltozni.
- Ilyenről nem akarok hallani! – határozottan kijelentettem, s rá sem nézve, el sem búcsúzva távoztam a szobájából.
A nővéreknek köszöntem, ahogy az orvosoknak is, s lassú, ballagó léptekkel indultam haza.
Az utcán minden üzlet, butik, étterem és mozi, illetve színház ki volt világítva. A fák csak ragyogtak a rajtuk lévő díszek miatt, s a hó, ahogy egyre gyorsabban lépkedtem, kezdett el esni. Esett, esett, s esett, mintha még egyszer sem esett volna Szöul ezen részén a hó. Minden lépéssel egyre több gyűlt a járdán, s letaposva azokat, hagytak maguk után egy kis nyomot. Ám ez még nem az a szöuli hó volt, ami ellepte az utcákat. Ez még csak a kezdete volt.

42. Közös karácsony

Pár hete már, hogy Hei kiborulva futott ki az osztályból, de nem nagyon foglalkozott vele senki napokig. Sírva jött, és sírva ment haza. Ha rám nézett könnyek árasztották el az arcát. Az idegességbe ráncigált engem. Viszont az egyik nap, mindenki nagyon nézte a karját. Mindenhol vágások voltak rajta, de mindenki azt hitte, hogy az otthoni dolgok miatt teszi ezt az ostobaságot magával. De nem. Egyik nap, ahogy két óra között elmentem mosdóba, hallottam ahogy bőgve meséli Iseulnak azt, hogy Jimin miatt vagdossa magát és az én kezem is benne van a dologba, hogy tönkretettem, de nem akar rosszban lenni velem, csak Jimin az oka mindennek. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, de így, hogy újabb szünetünk van, egy kicsit másabb lett a dolog.
Karácsony előtti napunkon a srácokkal elmentünk a városba kajálni, ahol egy kisebb üzenet zuhatagot kaptam, mindet Heitől. Meglepetten néztem a telefonom képernyőjét, minden egyes rezzenést követően. Üzenetek sorai, hívások megszámlálhatatlan mennyiségű hadai fogadtak, de nem törődtem vele.
Megvetően nézett rám mindenki, s minden szempár meglepődött, mintha semmiről sem tudnának. Akármi volt ebben a pár hónapban, minden megváltozott.
Egész napomat a fiúkkal töltöttem és már a dormban is hatalmas nagy készülődésben van mindenki. Jin főzi az egyre finomabb ételeket, míg HoSeok, Tae és Suga a hülyeségeikkel vannak elfoglalva, míg én és Seo a fát díszítjük, addig NamJoon, Jimin és JungKook bezárkóztak a szobájukba.
- Seo, add már ide a csúcsdíszt! – nyúlok le s a létra ingása miatt majdnem pofára estem – Uhm.... köszönöm – pillantottam le az illetőre, aki a létrát erősen fogta.
- Csak ne akarj leesni. – szúrós tekintettel dobta felém a kérését HoSeok.
- Nem fogok. – vigyorogtam – De valaki ideadná végre a díszt? Nem akarok órákig itt szobrozni. – akadékoskodtam.
- Tessék. – nyújtotta fel nekem HoSeok, s addig várt, míg felraktam, s le nem másztam a létráról.
- Köszönöm a segítséget. – hajoltam meg, majd távoztam mellőle.

Gyors léptekkel haladtam a konyhába, ahol Jin csinálta a vacsorát, de a látóterembe téved Seo és Suga, akik éppen egymást falták. Nem zavart az amit csinálnak, de az, hogy Seo ott hagyott engem a létra tetején ácsorogni, az kicsit zavart már.
- Suga, Seo, kiszállnátok egymásnak a szájából? – léptem hozzájuk a kanapéhoz.
- Ohh... izéé... Bocsánat. – bűnbánó tekintettel figyelték az arcomat, aminek a hatására elnevettem magam.
- Mina, jönnél segíteni? – kiabált nekem Jin.
- Mit kell? – sétáltam be a nyitott ajtón.
- Megterítenél, kérlek? – csak bólintottam s elindultam.
A tányérokat kivettem a különböző szekrényekből, hozzájuk megfelelő mennyiségű kanalat, villát és kést vettem ki. Ezeket összepárosítottam az asztalnál, s a poharakért indultam. Összeszedtem annyi poharat, amennyit kellett, s elhelyeztem azokat is a már megterített asztalon. Egy apró jelzést küldve Jinnek, hogy megterítettem vonultam be Jimin szobájába, s az ajándékokat kezdtem el csomagolni.
Már majdnem kész voltam az utolsó ajándék csomagolásával, mikor Jimin berontott. Szerencsémre nem látta a kezemben lévő dobozt, de pattogott bennem a szikra, amivel elküldtem volna valahová, hiszen az övé volt a kezemben. Néha már szidni tudom az egész lakást, hogy pont ahhoz a szobához nincs kulcs, ahova kéne. De mit tehetnék? Semmit. Érjem be azzal ami van, és reménykedjek mindig mikor itt vagyok, hogy nem nyitnak rám, vagy éppen ránk.
- Mi a baj kicsim? – jött közelebb hozzám Jimin, s átölelt.
- Semmi, csak Hei... – szedtem le magamról karjait – Megint írt és teljesen ki van bukva... – fordultam a fal felé kínomban.
- Biztos minden rendben lesz, csak ne gondolj rá. Mindig elveszi a kedvedet, és azt a gyönyörű mosolyt is lefagyasztja az arcodról. – csúszott hozzám közelebb, s hátulról átölelt, így mellkasa a hátamhoz simult.
- De még így is bánt. Mesélte Seo neked, hogy mennyire jóban voltunk. Imádtam Heit. A világon ő volt a másik olyan barátom, akivel mindig jóban voltam. Seo volt az első és egyetlen ember, aki végig mellettem volt, és egyszer sem hagyott el, semmiért sem, de Hei... – hajtottam le a fejemet.
Jimin csak hallgatott. Forró lélegzetvétele végig perzselte a nyakam összes kis zugát, amivel érintkezett. Hiába voltam sokszor rosszkedvű, mindig fel bír vidítani. Akár egy szó, vagy egy mosoly, ölelés vagy csók. Mellette az lehetek aki lenni akarok. Nem kell álarcot húznom mellette, még akkor is látja, ha nem vagyok jól, ha mosolygok.
- Hei talán egyszer megérti, hogy szeretlek, és nem fog több hülyeséget csinálni. – mosolygott rám – Gyere, van egy kis ajándékom neked. – állt fel, s felsegített.
Ahogy megfogtam Jimin kezét, s kivezetett a szobájából a lélegzetem is megállt. Az asztalon rajta voltak a finomabbnál finomabb ételek és egy torta. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi is történik, de rájöttem, hogy születésnapom van. A szemem kitágult, ahogy a srácok vigyora egyre szélesebb lett. Maga a tény, hogy itt ünneplek, nem a családommal, más. Sok más lány a helyemben lenne, és töltenék velük a karácsonyt.
- Srácok... – alig hallhatóan böktem ki rájuk egy jelzőt.
- Seo nagyon sokat nyaggatott minket JungKookkal és Jiminnel egyetemben, hogy közös karácsonyt tartsunk, illetve megkértek, hogy ha már szülinapod is van ezen a csodás napon, akkor azt is ünnepeljük meg. – hadarta el gyorsan NamJoon a dolgokat.
- Köszönöm. – öleltem meg mindenkit sorjában.
- Együnk. Éhen döglök! – nyafogva jelentette ki YoonGi, majd az asztalhoz ültünk, s elkezdtünk enni.
Mindenki boldogan beszélgetett, csak én voltam egy kicsit magamba fordulva. Boldog voltam, mert a barátaimmal és a kedvesemmel tölthettem ezt a csodás napot, de Hei továbbra is nyomasztott. Nem tudtam egyik üzenetét sem kiverni a fejemből, amiben közölte, hogy öngyilkos akar lenni, ha Jimin nem lehet az övé. Hiába akartam válaszolni rájuk, nem tudtam mit. Ilyenkor mégis az ember mit tudna válaszolni? Semmit. Csak ültem a seggemen, ettem Jin főztjét, s kizárva a srácok szavait gondolkoztam az egészről.
Mond Hei, miért nem tudod elfogadni? Azzal, ha fenyegetsz, engem is megölsz. Egy részem tűnne el veled, ha odavesznél. Ha gondolkoznál, és megértenéd, hogy nekem Jimin az, akivel lenni akarok, aki végre megért és akit én elmondhatatlanul szeretek? Miért nem értesz? Miért nem örülsz annak, hogy végre megenyhült a bennem lévő gyűlölet?
- Mina, jól vagy? – rázott vissza a valóságba JungKook.
- Mi? – néztem aggódóan a srácokra.
- Elbambultál. – mentett ki a borzalmas helyzetből Jimin.
- Ohh. – sütöttem le a tekintetemet, s ettem tovább.
A kedvem is elment a gondolataim miatt, de J-Hope nagyon hamar felvidított a hülyeségeivel, így már minden sikerült elfelejtenem. Csak ültem az asztalnál és a béna sztorijaikat hallgattam, míg nem Jimin egy mikulás sapkában tért vissza azzal a tortával, amit még a vacsora előtt láthattam az asztalom. Hatalmas nagy vigyor terült el az arcán, ahogy engem figyelt, s a többiek, legfőbbképpen Seo, Jimin mellett kötöttek ki, s elkezdtek énekelni. Az a boldogság ami rajtuk volt, átragadt rám is. Ahogy az ének abbamaradt, köszönteni kezdtek, s a tortát a kezembe nyomva fújtam el a gyertyát.
Azt kívánom, bárcsak minden egyes napom ilyen szép lenne, és minden nappal egyre jobban szerethetem Jimint. Azt kívánom, hogy ez a kis család sokáig boldogságban együtt maradjon.
Vigyorogva távolítottam el a számat a gyertyák közelségétől, s leraktam az asztalra a tálcát amin az édesség foglalt helyett. Mindenki hatalmas nagy csomagokkal tértek elém, én pedig azt sem tudtam, hogy mi van. A testem megbénult, mikor Jimin az ajándékát a kezembe nyomta. Egy plüssmaci volt, és az azon található szívre a legelső találkozásunk dátuma volt írva. A szívem hirtelen megállt, mintha egy hasító, ám mégis boldog érzés ütötte meg magát a szívemben.
- Köszönöm. – öleltem át, s a többiekre néztem, akik boldog pillantásokat vetettek felém.
- Kicsi Mina, köszönjük, hogy itt vagy nekünk, és ezt a félnótást végre a normális útra terelted! – ölelt át még egyszer Tae, majd a karácsonyi ajándéknak szánt kis dobozkáját a kezembe nyomta.
- Tudod, hogy ki itt a félnótás! – vágta tarkón V-t az említett.
Nem tudtam mit tenni, csak nevetni. Ahogy gyerekesen viaskodtak különböző dolgokért, én addig Jimin szobájába bevonultam, s az ajándékokat szedtem elő. Az utolsót becsomagoltam, majd egy hatalmas szatyorral a kezemben távoztam a szobából. Minden szem rám szegeződött, s a szatyor tartalmát próbálták vizsgálgatni, ám a jól becsomagolt ajándékok kivehetetlenek voltak.
A fa mellé álltam, s úgy osztottam szét mindenkinek a megfelelő ajándékot. Volt, aki nevetett a tréfás kis trükkömön, volt aki idegesen tépte szét az egészet, hogy megleshesse azt, amit választottam neki.
Jimin ajándéka volt az utolsó, hiszen egy kisebb monológot is szántam az átadás mellé, így nem akartam az elején elmondani.
- Akkor, ez lenne a te ajándékod. – nyújtottam át Jiminnek egy képkeretet, benne elhelyezve egy képpel, ami a legelső közös képünk volt – Köszönöm, hogy itt vagy nekem, és köszönöm, hogy szebbé varázsoltad az életemet. Ha te most nem lennél itt nekem, akkor még mindig szomorkodnék annak ellenére, hogy Seo mindig megvigasztal. Megváltoztattál, és már mindent másképpen látok neked köszönhetően. Te vagy a mindenem, és tudom, hogy eleinte, mikor még nem voltunk együtt, borzalmas ember voltam, mert csak tagadni akartam. Szeretlek Jimin, és sosem foglak elhagyni. Bármi legyen, örökké melletted maradok. Nélküled egy kis hisztis csaj vagyok, de melletted... – hirtelen megcsókolt – Melletted igazi nőnek érezhetem magam, akit megbecsülnek és akit szeretnek. Köszönöm, hogy az elmúlt hónapokban megóvtál a sok bajtól, és még ha sebeid is voltak miattam, nem hagytál magamra. Veled vagyok boldog, és veled akarok mindig boldog lenni. Tudom, hogy most hülyeség ezt így mondanom, de te vagy nekem a fény, az alagút végén. Szeretlek. – s ajkaimat rátapasztottam az ajkaira.
A srácok őrült kiabálásokba kezdtek, mintha most láttak volna minket először csókolózni. Nem hittem volna, hogy most az egyszer örömmel várom most már ezeket a napokat. Mindenki csak viháncolt, vigyorgott.
- Köszönöm, hogy megváltoztattad az életemet, és azt is köszönöm, hogy szeretsz. Nagyon szeretlek, Mina. – s átölelt.
Meghitt pillanataink voltak. Mindenki elfoglalta magát azzal, hogy felfedezze a neki szánt ajándékot, én pedig a tortát vágtam szét, amit Jin készített nekem. Az egyik legfinomabb édessége volt az, amit ő készített, mert mindig tudta, hogy mennyit kell csinálnia, hogy mindenkinek megfeleljen.
- Mina, csörög a telefonod. – futott hozzám a készülékkel Kook, s ahogy ránéztem a képernyőre a telefonszám felismerése belém csapta azt a bizonyos rossz érzésű villámot.
- Igen? – szóltam bele ijedten.
- Miért tetted ezt? – ijedt hangja vegyült sírással és dühvel.
Most, mit tegyek?

41. Cikk

Ahogy a szavak elhagyták a számat, millió villogás kerített körbe, s a felismerés, hogy fotósok tömkelege volt körülöttünk, beijedtem.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj, mindenre felkészültem. – húzott még közelebb magához, és karjaiba zárt még erősebben.
- Jimin, Jimin, ő a barátnőd? – tolt elénk egy mikrofont az egyik újságírónő.
- Elnézést, de ilyenről nem nyilatkozhatok, de ha tudni akarják elárulom, hogy nekem ez a lány, kicsodám. – vetett felém egy apró mosolyt, ezzel biztatva, hogy még ha kitálal, ne aggódjak – Ő a barátnőm! – jelentette ki, s hirtelen megcsókolt.
Zavartan ültem mellette, s a csókjába is belezavarodtam. Mintha most tette volna először. Úgy viselkedtem, mint egy ártatlan kislány, aki még sosem csókolózott. De ez mégis másmilyen volt. Gyengédebb volt, mint mikor legelőször csókolt meg, s nem siettetett semmit sem. Az eltávolodásunkat követően újra az újságírók jöttek sorban, és kérdésekkel bombáztak minket, de ezeket Jimin mind megoldotta. Felállt, majd felsegített, de volt még egy kérdés, amit megvártunk.
- Jimin, mióta van együtt ezzel a szép lánnyal? – vártam, hogy válaszoljon, de semmi.
- Pár hónapja, és szeretem. Nem érdekel sem a pocskondiázás, sem az, hogy most itt fognak körülöttünk járkálni. Csodálatos lány, így kérem, ne kérdezzenek többet, sem tőlem, sem pedig tőle. De őt különösen hagyják békén! – utasította az írókat, akiknek nem tetszett Jimin hozzáállása.
Őrült rohanásba kezdtünk, s nem érdekelt egyikünket sem az, ha esetleg követnek minket. Az sem tudta a figyelmünket lekötni, hogy most mind a kettőnket bunkónak tartanak-e. Futottunk, s gyorsan betértünk a dorm kapuja mögé, így már nem tudták, hogy hol vagyunk. A hátsó ajtón keresztül egészen az emeletig rohantunk, és berontottunk.
- Veletek meg mi történt? – nézett velünk farkasszemet az egész csapat, s kórusban tették fel kérdésüket.
- Semmi. Csak már megint az újságírók járkálnak utánunk. – nyögte be Jimin nemes egyszerűséggel, mintha semmi baj sem lenne.
- Legalább elmondtad az újságírónak, hogy együtt vagytok? – vágta hozzá Jiminhez JungKook a kérdését közömbösen.
- Igen. – huppant le a kanapéra, ahova magával rántott, így az ölében kötöttem ki – Bár nagyon nem akarták elhinni. – nézett rám – De nagyon remélem, hogy nem haragszol rám ezért, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak. – hajtotta le a fejét, s a vállamra helyezte.
- Jimin... – simogattam meg fejét – Nem haragszom rád. Tudod, hogy már számtalanszor elmondtam, hogy tudom, hogy mit csinálsz, és miért. Nem kell folyton elnézést kérned, vagy így elszomorodnod. – kerestem meg állát a szabad kezemmel, s felemeltem a vállamról a fejét – Nem szeretem azt, ha így látlak. Érted? – egy aprócska puszit nyomtam az arcára – Gyere, menjünk inkább aludni. – álltam fel az öléből, és felhúztam.
- De mi lesz az egyetemmel? – kérdezte meg alig hallhatóan Jin.
- Innen megyek! – mosolyogtam rá.
Lassan felsétáltunk az emeletre, majd Jimin szobájába tipegtünk. Sötét volt így felkapcsoltuk az éjjeli szekrényen lévő lámpát, és bebújtunk az ágyba. Egyikünket sem izgatta, hogy nem fürödtünk, csak aludni akartunk, ám én nem bírtam ki. Kerestem Jimin szekrényében egy pár számmal nagyobb pólót és a saját ruháim közül, amiket pár hete, hogy sikerült áthoznom a dormba, előkotortam egy bugyit, és a fürdőszobába rohantam.
A zuhanykabinban álltam, s a forró, de mégis annál kellemesebb vizet magamra engedtem, s álltam mint egy cövek.
Az újságírók szívni fogják a véremet.
A néma perceket, csak a víz zavarta meg, mely a testemre zuhant, majd a zuhanytálcára. A kamillás tusfürdőmből öntöttem magamnak egy keveset, és szétkentem a testemen. Jó eső érzéssel mostam le magamról a habot, és léptem ki a zuhanyzóból. A törölközőmet magam köré csavartam, s a hajszárító kutatása közben meg is száradtam. A pizsamámnak nevezett pólót magamra kaptam, és a már megtalált hajszárítót a konnektorba dugtam, és a legmagasabb, azaz a legforróbb hőmérsékleten izzó fokozat segítségével pár perc alatt sikerült megszárítanom a hajamat.
Előkerestem a fogkefémet, és a fogmosópoharamat, majd megmostam a fogamat. Ezután már csak vissza kellett mennem Jimin szobájába, és jöhetett az alvás.
- Mit olvasol? – néztem rá tág szemekkel.
- Máris hírek kerültek fel rólunk. – nyomta az orrom alá a laptopját.
- Mi a... – kezdtem el olvasni.
'Minap lencsevégre kaptuk a BTS macsóját, Park Jimint egy lánnyal, a parton. Mint kiderült egy ideje már találkozgattak, és volt köztük valami, és az állításuk szerint, együtt vannak. A hírek szerint, vannak olyanok, akik hazugságnak állítják be, és ez csak átverés, hogy békén hagyják őket, de az ifjú pár férfi tagja beismerte, hogy igazak a hírek, hogy boldog párkapcsolatban van, egy Lee Mina nevű lánnyal. Mina ugyan nem felelt a kérdéseinkre, de a tekintetéből lerítt, hogy igazak az állítások. Reménykedünk benne, hogy hamarosan közzé teszik, és a rajongók tudtára adják a kapcsolatukat.'
Csak ültem az ölemben a laptoppal, és újra átfuttattam a szememet a cikken. Máris kikerült a hír. Ebből semmi jó nem lesz. Menekülni nem menekülünk, hisz értelmetlen dolog lenne. Titkolni pedig sokáig fogjuk még.
- Menjünk aludni. – raktam át az éjjeli szekrényre a gépet, majd bebújtam a meleget adó takaró alá.
- Rendben. – ült egy kicsit, majd ő is a takaró alá feküdt.
Ahogy megéreztem a kezét a derekamon, átfordultam a hasamra s a fejemet a mellkasán kezdtem el pihentetni. Egyik kezem a feje mellett volt, míg a másik a hasán, s úgy próbáltam aludni. A kezét lassan húzta végig a hátamon, ezzel elérve azt, hogy hamar álomba merülhessek.
Reggel korán keltem, így halkan és óvatosan másztam ki Jimin ágyából, és a fürdőbe sétáltam. Gyors tusolás után felöltöztem és az egyetemi cuccaimért bementem Jimin szobájába. Édesdeden aludt, s csak a szuszogását lehetett hallani az egész szobában. Lassan minden cuccomat összeszedtem és lementem a földszintre, ahol Jin már nagyon főzős hangulatban volt.
- Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva Jinnek, és leültem az asztalhoz, amihez invitált.
- Neked is. – mosolyodott el – Tessék, csak, hogy ne üres gyomorral menj az egyetemre. – tette le elém a szendvicsemet.
- Nagyon szépen köszönöm! – mosolyogtam vissza rá, s elkezdtem falni a szendvicset.
Amikor befejeztem a reggelimet, megköszöntem Jinnek a reggelit és kisétáltam a dormból. Miközben haladtam le a lépcsőn, hívtam magamnak egy taxit. Kiértem az utcára, s megcsapott az ősz illata, és a taxi dudálása. Beszálltam a taxiba és megadtam az egyetem címét. A rövid útszakasz, hosszúnak tűnt, hiszen végig piros lámpát kaptunk. Az egyetemhez érve kifizettem a taxit, és besétáltam lomha léptekkel az épületbe. Az első emeleten lévő előadóteremig csoszogtam, és amikor benyitottam, a szokásos szempárok vizsgáltak, de YunSeo hülyesége azonnal elfeledtette velem, hogy mindenki bámul.
- Miért nem tudtok vigyázni? – förmedt rám, majd beljebb húzott.
- Vigyáztunk, csak akkor egyikünket sem érdekelt a dolog, és elmondta. – hajtottam le a fejemet, és kihúztam a kezemet Seo szorításából.
- Értem. – nézett Hei felé, aki sírva bámult rám.
Miért kell engem hibáztatnia? Én tehetek róla, hogy Jimin engem szúrt ki? Én tehetek arról, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, és arról is én tehetek, hogy nem tudjuk elengedni egymást?
- Hei... – szólaltam meg halkan, mire rám kapta kisírt szemeit – Ne nézz így... Sajnálom. – sétálni kezdtem felé – Tudom, hogy haragszol rám, és azóta megvetsz, hogy mindenki engem mondott akkoriban. De az nem az én hibám volt. Nem voltam ott aznap, mikor te és Seo. Nem láttam, csak gépen, mikor Seo ecsetelte, hogy milyen menők. Tudod, hogy engem nem érdekelt, de az, hogy nem hagyott békén, hogy mindig összefutottunk, és az is, hogy minden pillanatban egyre jobban kezdtem hozzá kötődni, más. Tudod, hogy mennyire fájt, mikor elveszítettelek egy hülyeség miatt? Hogy Jimin miatt már akkor elveszítettelek? Nem az én hibám volt, és ezt beláthatnád.
- Ne haragudj. – futott ki az említett a tanteremből.
Hei, ez a cikk, az igazság. Ha nem látod be, hogy a viaskodásoddal nem mész semmire, örökké háborúzni fogunk.

40. Part

Csak álltam a lépcső legalján és bámultam az előttem állót. Nem tudtam elhinni, hogy azonnal iderohant, pedig nem is szólt neki senki. Bámultam gyönyörű szemeibe, melyek elfeledtették velem, hogy baj történt. Hogy az egész ház fel van durva és én sem bírom már sokáig az egy helyben való állást. Egész nap egy falatot sem ettem így a szervezetem teljesen legyengült. Dülöngélni kezdtem a lépcsőt, és egy csattanást hallottam, de előttem már minden sötétségbe boruló volt. A testem elgyengült, az érzékszerveim tompulni kezdtek. Elájultam.
Karokat éreztem, amik tartottak és vittek valahová. Egyik kéz, a térdhajlatomnál volt, míg a másik a hátamat tartotta. Egy hirtelen mozdulat miatt, mintha borultam volna, de valami puha volt alattam. Jobban érezve a tapintást egy puha takaró volt alattam és valaki, a puha kezével simogatta az arcomat. Lassan nyitottam ki a szememet, de minden homályos volt. A hangok még így sem voltak számomra rendesen halhatók és tiszták, csak tompán zúgtak, mintha méhecskék énekeltek volna körülöttem. A látásom tisztult, a hallásom kezdett a régi lenni, s a pulzusom és vérnyomásom is kezdett a normálisba visszaállni.
Lassan felültem az ágyon, és körbenéztem. A saját szobámban voltam, de nem egyedül. Jimin ült mellettem és pihent az íróasztalomnál elhelyezett székben. Ahogy ott ült csukott szemmel, szinte elvarázsolt. Az ajka résnyire nyitva volt, keze magam előtt keresztben volt, s lélegzetvétele nyugodtnak bizonyult. Lassan felálltam és a takarómat ráterítettem, ám ekkor a szemeit kinyitotta és megragadta a csuklómat.
- Jobban vagy már? – nyitotta ki szemét, és engem kezdett el nézni.
- Mi történt? – érdeklődtem, s a csuklómat elengedte.
- Nem ettél egész nap, és elájultál. – válaszolta egyszerűen a tényt, amivel már én is tisztában voltam – Seo hívott vagy hatszázmilliószor, hogy Jackson felébredt, és, hogy bent vagy nála. De mikor odaértem a kórházba, mondták a nővérek, hogy már nem vagy ott. Így gondoltam, hogy itthon lehetsz. De mikor ideértem azt láttam, hogy minden szét van rámolva, te pedig a lépcső legalsó fokán álltál sápadtan, és már azt sem hallottam, hogy szólongattalak. A karomba zuhantál, így felhoztalak a szobádba. – fürkészte sápadt arcomat.
Ha egyedül lettem volna, biztos még a lépcsőnél feküdnék, erőtlenül.
- Ne haragudj, hogy ennyi gondot okozok neked. – hajtottam le fejemet, miközben visszasétáltam az ágyamhoz, és leültem.
- Gyere, menjünk le a partra, úgyis itt van fél órás sétálásra. – mosolyodott rám, s felém nyújtotta kezét.
Bólintottam, s megfogtam a kezét. Felhúzott az ágyról, és összefűzte az ujjainkat. A szobámból, mikor kiléptünk, felkapott és a kezében vitt le a lépcsőn. Az étkezőasztalnál lévő egyik székre lerakott és a hűtőből kivett két tojást, és megsütötte. A forró ételt elém rakta és addig állt mellettem, míg meg nem ettem az egészet. Nagy nehezen lenyomva az utolsó falatot a torkomon büszkén és erősen álltam fel az asztaltól.
A kuplerájt ott hagytuk, és elindultunk sétálni. Sem sapka, sem maszk, sem pedig szemüveg nem volt rajta, így mindenki számára látható volt, hogy egy lánnyal, összefűzött ujjakkal sétál a városban Park Jimin. Minden szem ránk szegeződött, ahogy sétáltunk szó nélkül egymás mellett a városban, s sokan utánunk visítozva futottak. Sikítozó lányok, visongó üvöltések hallatszottak mögöttünk, de egyikünk sem foglalkozott vele. Hiába volt az, hogy tudtuk, ebből baj is származhat, nem törődtünk vele, csak magunkkal és egymással. Alig pát méterre a parttól álltunk és néztük az eget. Lassan a homokban sétálva a lábnyomainkat magunk mögött hagyva terült el,s a csillagokat kezdtük fürkészni.
- Ma voltam Marknál a börtönben. – törte meg a csendet Jimin – És mindent elmondott. – nézett rám, félmosolyt húzva az arcára.
- Mindent? – tágultak ki szemeim, s hirtelen már azt sem tudtam, hogy miről van szó.
- Igen. – bólintott – Kérdeztem tőle, hogy mégis miért tette ezt az egészet, de csak a bosszúra tudott hivatkozni. Bár ezután kezdett érdekessé válni a mondandója.
Érdekessé?
- Elkezdte regélni, hogy igazából már rég fel akart volna szedni téged. De neked ott volt a sok tanulás meg minden egyéb. Valami olyasmit makogott a telefonba, hogy ösztöndíjas voltál akkor, mikor próbálkozni akart volna nálad, de aztán meg jött ez a Tom, vagy kicsoda... – s újra az eget kezdte el figyelni – És Tom volt az, aki beleköpött a levesébe, de még valami más is volt. A szüleid. Nem bírták elviselni Markot, és ez is rátett neki egy lapáttal, elvileg. Amikor régen ecsetelgette nekem a dolgokat, hogy az utcán látott egy lányt, aki éppen kutyát sétáltatott, hát nagyon megfogta. Engem nemigazán érdekelt az, hogy ki volt az a lány, de mindig mondta, hogy nem mer ahhoz a csajhoz hozzászólni. Mindig kinevettem. – emlékezett vissza mosolyogva – Sosem láttam még olyan nyápicnak, pedig nagyon sok lánynak a kedvében járt. De valahogy te voltál neki az, akit megközelíthetetlennek látott. De valahogy így sem tudom megérteni, hogy mégis, ezek a bosszúk miért vannak. – dőlt hátra a homokba, így én is követtem tettét – Elviekben öt év múlva engedik szabadlábra, de akkor is határozott időre. Ha kapnak a rendőrségen feljelentést, amiben indokkal szerepel a neve, akkor életfogytiglant kap. – fordította felém fejét, így egymás szemébe tudtunk nézni.
- Semmit sem tettem, ami miatt bosszút kéne állnia. Megbántam, hogy leálltam vele. – ültem fel – Remélem, hogy kicsinálják a börtönben. Nem szívesen látom.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Ígérem. – húzott mosolyt az arcomra selymes ujjaival Jimin.
A mosoly az arcomon a ragadt, és a kedvem is egyre jobb lett. Jimin társasága minden gondomat elfeledteti velem. Ha mellettem van, az életem, mintha könnyebb lenne. A jelenléte számomra egy csodás dolog, ha ő nincs, én már rég a pokolban égnék.
- Kicsim, jól vagy? – fogta meg a kezem – Elbambultál. – pillantott rám aggódóan.
- Persze, csak Jackson jutott az eszembe. – szorítottam meg az előttem ülő kezét – A szavain gondolkozom, és azon, hogy milyen szomorúan nézett rám. Jimin, beszéltél vele, amikor a kórházban voltál?
- Igen. – aggodalma alábbhagyott – És bocsánatot kért tőlem, amiért elsőre elítélt. Nem voltam rá dühös, és haragudni sem haragudtam rá, de kicsit fájt, hogy elítélt. Látszik, hogy testvérek vagytok. – nevetett fel halkan – Te is ugyanezt csináltad a rajongó találkozón és még aznap is este. – nevetése egyre hangosabbá vált, amihez én is vigyorogva csatlakoztam.
- Úgy hittem, hogy egy olyan ember vagy, akit senki sem érdekel, csak magával törődik. Hogy egy olyan ember vagy, akinek egy éjszakára kell egy csaj, utána eldobja, mert ez csak létszükséglet, hogy több nem is kell. Hogy a szerelem nálad nem játszik, csak az, hogy elcsábíts más lányokat, és bevidd az ágyadba. – húzódtam el tőle ijedten.
- Ha te nem lennél, még mindig egy olyan ember lennék. – csúszott közelebb hozzám, s magához vont – Hazaviszlek, és holnap segítek kitakarítani.
- Inkább aludhatnék nálad? – ez a mondat volt, ami kicsapta a biztosítékot.

39. Kínzó hetek

Kínzó heteken vagyunk túl, s már az életem is kezdem megunni. Minden napomat Jiminékkel töltöttem és náluk aludtam, vagy Seonál, és úgy próbáltam mindent átvészelni. Úgy éreztem magam, mint egy szökött rab, aki menekülni próbál, s közben új életet kezdeni. Mindennap a pokol tüze éget a lábam alatt, és minden egyes nap a kórházban voltam, és vártam. Vártam hátha Jackson végre magához tér, s magamhoz szoríthatom, de nem. Minden szó, keze szorítása hiábavaló volt. Ez az érzés, ami az utóbbi időben kialakult bennem, szörnyen bosszantó volt. A másik felemet, az öcsémet elveszítettem. Ha nem lettem volna ilyen hülye, ha figyeltem volna rá, talán ezt mind megúszhattuk volna.
Utolsó nap a nyári szünetemből kész agyrém, s holnap kezdődhet az újabb félév az egyetemen. Öntudatlanul feküdtem bele az ágyamba, majd másnap a telefonom ébresztőjére keltem. Kikapcsoltam, s elkezdtem készülődni.
Egyedül voltam otthon, így semmi sem bánthatott, de mindig féltem.
Nagy nehezen felöltöztem és fogat mostam, majd elindultam az iskolába. Útközben felvett YoonGi, így biztonságosan beértem az iskolába YunSeoval.
A küszöböt átlépve, minden szempár rám szegeződött, de nem érdekelt. A megvető pillantások, szánalmas szavak ellenére boldogan sétáltam végig a folyosón, egészen addig az előadóteremig, ahol órám lesz.
- Egy újabb félév. – nyögdécseltem miután beléptünk az előadóiba.
Szavaimat meghallva a csoporttársaim rám pillantottak, s Hei és Iseul vezetésével mindenki le akart támadni, de mégis Hei szavai voltak azok, amik eljutottak hozzám.
- Tudod, hogy odavagyok Jiminért, mégis miért tetted ezt velem? – indult felém, s indulatos mozdulatai egyre lomhábbak lettek, s könnyei egyre jobban kezdtek kihullani szeméből.
- Szeretem Jimint. – álltam ki magamért, amire mindenki felkapta a tekintetét – Nem érdekel, hogy ki, vagy mi akar megakadályozni abban, hogy együtt legyünk. Sőt, még az sem, hogy most mindenki úgy néz rám, ahogyan. Nem érdekel, hogy fújtok rám, hogy esetleg megvetően gondoltok a helyzetre, hogy kirúgnátok a lábamat. Azt csináltok amit akartok. Szeretem Jimint, és ez nem fog megváltozni! – jelentettem ki, mire mindenki felém kezdett el sétálni.
Mit akarnak tőlem?
Ahogy a vigyorgó tömeg felém haladt, én úgy estem seggre, és ültem a hideg talajon,és vártam. Vártam, hogy ostorozzanak a szavaikkal.
- Te tényleg szereted Jimin? – állított fel az egyik lány.
- Igen. Őszintén szeretem. – bólintottam.
- Gratulálunk ahhoz, hogy összejöttél vele, és ahhoz is, hogy ilyen erős az idegrendszered.
- Jimin próbálkozásai alatt megtanultam. – mosolyodtam el – És az engem ért fájdalmak következtében pedig erősnek kellett lennem. – tapadt a szemem a kijárat irányába – És lányok... – fordultam vissza feléjük – Tudom, hogy sokan szeretitek Jimint, de az ő érdekeit kell néznetek, és nem a sajátotokat. Ugyanolyan ember, mint bárki más. Ha túlságosan is nyomultok rá, mint Hei – mutattam rá – nem lesz szerencsétek abban, hogy esetleg összejöjjetek azzal, akit szerettek. Ha erősködtök, és nem hagyjátok a másikat levegőhöz jutni, szakadékba estek.
Ahogy rájuk néztem, mintha magamat láttam volna. Elképedt, de mégis vigyorgó arcok fürkésztek, s hallgatták szavaimat, amiket eddig szó nélkül a kukába dobtak volna.
- Hogy szerettél bele Jiminbe? – jött velem szembe egy meglepő kérdés, s leültem Seo mellé, majd válaszolni kezdtem erre az igen egyszerű kérdésre.
- Ha ez az idióta nem segít, akkor nem lennék vele együtt. – nevettem fel, majd meglöktem gyengéden Seot – Amúgy meg iszonyatosan sokat próbálkozott Jimin a rajongótalálkozó óta, és beletörődtem abba a ténybe, hogy szerelmes lettem belé. Hogy is mondjam... – néztem a telefonomra – Igazából amikor volt az új daluknak a debütálása volt akkor ott kezdtem el komolyabb érzéseket táplálni iránta. És amikor hazautaztam jöttem rá, hogy hiányzik, hogy minden egyes pillanat amit együtt töltöttünk, a fogadásunk, a koncert... Minden nappal egyre jobban kezdtem szeretni. – vigyorodtam el, ahogy belegondoltam.
- Ez de aranyos! – csillogott fel Iseul szeme.
- Hát aztán meg végre képes voltam kimondani. Ahogyan elnéztem a dolgokat, romantikus filmbe illő lett volna az egész. – tapasztottam rá megint a telefonomra a szememet.
- Mi a baj? – tette kezemre kezét Seo.
- Nem hívtak még.... – szomorodtam el – Már ébren akarom látni. Nem akarom gépre kötve látni. – öleltem át szomorúságomba.
- Fognak hívni. – biztatott, s erre a telefonom rezegni kezdett.
- Igen? Lee Mina vagyok. – szóltam bele a telefonomba miután felvettem a kórházból hívó fél számát.
- Az öccse, Lee Jackson, felébredt! – megnyugtatón szólt bele az orvos, aki hetekig ápolta az öcsémet.
Egy kanyik választ sem adva az orvosnak nyomtam ki a telefonomat és indultam is a kórházba.
- Seo, este gyere át és hozd a mai tananyagot. Jackson felébredt! – boldogan kértem, s elhagytam a termet.
Az egyetem épületéből kirohantam, s egy taxit hívtam. Pár percnyi várakozás után megérkezett a taxi, s a kórház címét megadva taposott a gázra a sofőr és egyenesen a kórházig fuvarozott. Kifizettem a fuvart és máris rohantam Jackson kórterméig, ahol már mosolyogva ült az ágyon, a falnak támasztva.
- Jackson. – futottam az ágya széléig, majd az infúzióval nem is törődve szorítottam magamhoz sírva – Már azt hittem, hogy soha sem foglak visszakapni. Ne haragudj.
- Mina... – távolította le hátáról karjaimat – Nem a te hibád. Én voltam a hülye, aki hagyta magát. – nézett a takarójára – Elnézést, hogy Jimint elhordtam mindennek, de jó fej srác.
- Jackson, most ne beszélj. – távolodtam el az ágyától – Pihenj.
- Ön a nővére aki behozta? – jött be az egyik nővér.
- Igen. – bólintottam.
- Jó hírrel jöttem a fiatalember szobájába. – mosolygott rám kedvesen a nővér – Teljesen jól van, a holnapi nap folyamán még reggel kivizsgáljuk, és utána hazavihetik. – s kiviharzott.
Alig bírtam elhagyni a kórtermet, s amint sikerült indultam haza. Habár már az esti órák voltak, képtelen voltam csak úgy hazamenni. Betértem egy kis étterembe, ahol megvacsoráztam, majd újra útnak eredtem. Sétálgattam, majd mikor hazaértem, csak annyit vettem észre, hogy az ajtó tárva nyitva volt, és minden szét volt rámolva.
Telefonomat előkaptam a zsebemből, s hívtam a rendőrséget, és a szüleimet. A szüleim a kórházban voltak Jacksonnal, a rendőrség pedig hamar kijött. A vallomásomat leadtam, és körbenéztem a házunkba. Semmit sem vittek el. Semmi sem hiányzott. Mintha csak ránk akartak volna ijeszteni.
Lerohantam a lépcsőn a telefonomat szorongatva az egyik kezemben, a másikban a lakáskulcsunk volt, s be akartam zárni, de képtelen voltam rá akkor, mikor valaki megjelent a bejárati ajtón belül.

38. Drog

A telefon képernyőjén lévő zöld jelzést elhúztam és a készüléket a fülemhez érintettem.
- Jackson, mit akarsz? – förmedtem rá.
- Ohh nyuszi, végre, hogy felvetted, azt hittem, hogy már sosem fogod felvenni. – hallottam meg Mark hangja a túlsó végéről a telefonnak.
Mit keres Jackson telefonja ennél a seggfejnél?
- Mit akarsz? – puffogtam egyre idegesebben.
- Hmm... Gyere le a partra. Majd ott beszélgetünk. – majd kinyomta a telefont.
Amint minden szó, és fenyegetés a tudatomat elérte azonnal tárcsáztam Kookiet.
- Kookie, segíts! – kérleltem, mint egy idióta.
- Mi az? – válaszolt úgy, mintha kómás lenne.
- Jackson... – haraptam el szavaimat – Markkal van, és valamit csinált vele! – aggodalmaskodtam.
- 10 perc és ott vagyok!
Ketyegett az óra, és az én elmém egyre borúsabbá vált.
Mit akar tőlem? Mit akar az öcsémtől?
A nappaliban jobbra-balra sétáltam egyre bizonytalanul álltam meg, majd újra sétálni kezdtem. Ide-oda ingáztam, az ajtó kilincsét szorongattam, s a dühtől fortyogó testem már olyannyira érezte a fájdalmat, hogy legszívesebben, már saját magamat tudtam volna bántani. Jackson hiába hülye, hiába veszekszünk egymással, hiába vannak nézeteltéréseink, és különböző társaságaink, szeretem. A világ legidiótább testvére, de ezért szereti az egész család.
A bejárati ajtónk kivágódott, és egy idegesen toporgó fiúval találtam szembe magam. Roham léptekkel vágódtam mellé, s azonnal indultunk a partra.
A levegő hűvös volt, s a szél csak szakította le a fákról a levelet. A pánik bennem erősödött, ahogy a szél egyre fortyogóbbá vált számomra, s immár vagy ezerszer átgondoltam azt, hogy mi fog várni a parton.
Egy ismerős kocsi parkolt a házunk előtt, és egy sofőr olt benne. Közelebb haladva pillantottam meg Jimin a kocsiban, ahogy a kormány mögött ült, és idegesen nézett maga elé. Bepattanva mellé, indultunk feszülten a partra. A légkör feszült volt, a hangulat nyugtalan. Tudtuk, hogy mi várhat, de én mégsem tudtam elhinni.
Az utolsó közlekedő lámpánál lefordulva, a part szélén kocsikáztunk, s elértük azt a helyet, ahol a távolban ismerős alakokat fedeztünk fel. Leparkoltunk, és kimásztunk a kocsiból.
- Ha jöttök, akkor jöttök. – veszett rohanásba kezdtem, de Jimin megállított.
- Egyedül nem mész oda. – húzott vissza – Mi Markot elintézzük, te addig Jacksont hozd a kocsihoz, és hazaviszünk titeket! – engedett el.
- Rendben. – erőltettem egy vigyort a képemre, majd elindultunk.
A homokban csoszogva indultunk el abba az irányba, ahol mozgásban lévő embereket láttunk. Egyre közelebb haladva, figyeltem meg, hogy valaki fekszik a homokban, valaki meg felette áll. Futásnak eredtem, és meg sem álltam addig, amíg az illetőkhöz nem értem. Megállva tapasztaltam meg azt, hogy az öcsém feküdt sápadtan a homokban, Mark pedig vigyorogva, sebes testtel fürkészett.
- Mit tettél az öcsémmel? – üvöltöttem rá, miközben próbáltam eszméleténél tartani az öcsémet.
- Nyuszikám, csak nem hitted azt, hogy beérem ennyivel? – fogta meg hajamat, s megrángatott.
- Ereszd el! – kiáltottak rá a fiúk kórusban, de ez sem volt elég.
- Mert ha nem? – nyomott magához – Hadd élvezzem már ki a társaságát. – vigyorodott el undorítóan.
- Hagyd békén a barátnőmet! – esett neki Jimin, és püfölni kezdte.
Ahol érte, ott ütötte, rúgta, rángatta. Minden egyes porcikáját elintézte, így a földön kötött ki.
Ahogy Jacksont néztem az arca sápadt volt, a pupillái kitágultak, a légzése ingatag volt.
- JungKook! – kiáltottam neki – Segíts elvinni a kocsiig! – rángattam.
Nagy nehezen két lábra állítottuk, majd karjait átdobtuk az én vállamon, és JungKookén is. Húztuk a testét végig a parton, s a kocsi hátsó ülésére befektettük. JungKook mellé ült, és a fejét a combjára helyezte. Jimin utánunk szaladt, és beült mellém a kormány mögé.
- Kórházba kell vinnünk. – sírtam el magam.
Hogy lehetek ilyen rossz testvér? Hogy hagyhattam ezt? Hogy lehet ez?
Egy szót sem szólva, Jimin elindította a motort, és mint az őrült, kezdett el vezetni.
Amint megpillantottuk a kórház feliratát, azonnal a gázra lépett Jimin, és vezetett tovább mint az őrült. Gyorsan beparkoltunk és bevittük Jacksont.
- Valaki segítsen! – kiáltottam el magam, amint átléptük a küszöböt.
- Fektessék le ide! – utasított minket egy nővér, majd ráfektettük az öcsémet egy hordágyra.
- Rendbe jön? – érdeklődtem miközben vitték egy terembe.
- Mi történt? – maradt kint velünk egy nővér, s felvette a történtekről való események sorozatát.
- Kimentünk a partra, mert hívott engem az öcsém telefonjáról egy ismerősöm, és már így volt ott. Kérem, mentsék meg az életét! – kérleltem.
- Mindent megteszünk, de most megyek, és ellenőrzök mindent. – s eltűnt.
Órákig csak ültünk és vártunk. Vagy három kávét is megittunk, és vártunk. A feszültség csak úgy gyűlt bennünk, és az életemet láttam leperegni magam előtt.
Minden az én hibám. Miattam van élet és halál között az öcsém.
- Édesanya, édesapa! – rohantam hozzájuk.
- Hogy van Jackson? – tolt el édesapám.
- Nem tudom. – hajtottam le a fejemet – Nem mondtak még semmit.
- Önök Lee Jackson szülei? – jött ki gy orvos, abból a kórteremből, ahova először vitték az öcsémet – Lélegeztető gépre kellett kötnünk a fiukat. Összeomlott a szervezete. Nagy adagban kapott a legerősebb drogból, és éppen, hogy időben hozták be a kórházba. Stabil az állapota, de addig altatásban kell tartanunk, míg el nem távolodik a szervezetéből. – ismertette velünk az öcsém állapotát az orvosa.
- Köszönjük. – hajoltak meg szüleim.
Én csak bambultam, mint egy idióta. Lassan araszoltam Jackson szobája irányába, s az ablakon keresztül figyelhettem gyenge, de mégis stabilizált légzésének folyamatát, amit a gép közvetített. Szörnyű volt úgy látnom, de az érzés, hogy jobban van, megkönnyebbülté tett.
Köszönöm, hogy jobban vagy, és nem kell komolyabb bajra gondolnunk.- Menjetek haza srácok, mi bent maradunk, és még beszélünk az orvossal. – szegezte Jiminnek és JungKooknak a kérését anyukám, s rám nézett – Te is menj haza. Aludj Jiminéknél. Rendben? – mosolygott rám.

- De hát.. – szólt közbe apukám.

- Nincs semmi de hát Mina. – lépett közelebb – Aludj nálunk, nyugodtabb leszel, ha most nem egyedül leszel otthon. – simított végig karomon – Menjetek, majd holnap beszélünk. – küldtek el minket a kórházból.

Lomha léptekkel sétáltunk ki az épületből, de a telefonom megint bezavart minden mozdulatunkba.
- Remélem Jackson jobban van már! – vihogott bele Mark a telefonba – Szerencséd volt kicsi szívem, de még így sem úszol meg semmit. – vihorászott egyre idegesítőbben – De addig örülj, míg börtönben leszek. – vette nekem szavait hatalmas komolysággal – Egy ideig bevonulok az öcséd miatt, de hidd el, megfogsz mindent bánni miután kijövök onnan. – majd kinyomta a telefont.

- Ki volt az? – fürkészték arcomat a fiúk, de a válaszom egyértelművé vált, miután egy rendőrautót fedeztünk fel, ami elhaladt előttünk, és onnan valaki nagyon vigyorogva bámult minket.

37. Düh

Magam mögé pillantottam, s Jimin alvó testét fedeztem fel, így a nevetésemet próbáltam halkra venni, de mikor úgy éreztem, hogy nem megy, kirohantam a szobámból.
- YunSeo, kinek a telefonjáról hívsz? És mégis, mi ez a kéjes hang imitálása? – törtem ki hatalmas nevetésbe, ahogy megtámaszkodtam a korlátnál.
- Bocsi, de olyan gyászos a hangulat az utóbbi időben, így gondoltam, feldobom a hangulatodat. YoonGi telefonjáról hívlak, mert az enyémnek nem jó az aksija, így újat kell vennem. De abból új telefon is lehet. – elmélkedett – Azért hívtalak igazából, hogy érdeklődjek Jimin felől. Hallottam, hogy Mark elintézte, de Jimin nagyobban adott neki.
- JungKook mesélte el? – válaszul csak hümmögött, amihez biztosan társult egy heves bólintás – Amíg nem lesz jobban, addig nálunk lesz. Bár... – torzult el arcom, ahogy a földszintet kezdtem el bámulni – NamJoon tuti ki van borulva amiatt, hogy nincs otthon. Igazam van? – szintén csak hümmögött.
- Gyógyuljon meg hamar! – bökte ki Seo, s mielőtt szétkapcsoltuk volna a vonalat, elmeséltem neki pár dolgot.
-Úgy lesz. – mosolyodtam el, ahogy a szobám ajtaja felé néztem – Tudod, hogy ki látogatott meg?
- Na? Ki volt az? – érdeklődött hevesen.
- Tom. – nyúzottan válaszoltam – Jött azzal, hogy az apja neki adta a cégét és fel akar venni. És mikor meglátta azt, hogy Jiminnel fogjuk egymás kezét.... Hogy is mondjam.. Ki volt akadva. Én meg közöltem vele, hogy még átgondolom az ajánlatát, és elküldtem. De már megint itt van. – néztem újra le a földszintre, ahol pont rám nézet – Nagyon idegesít. Tuti, hogy Mark keze van a dologban. Érzem. – fújtam ki a mérgemből magamban tartott levegőmet.
- Mond meg neki, hogy nem bírod a képét, és Jiminnel boldog vagy. – tanácsolta.
- Úgy lesz. De megyek, mert már kezd felforrni az agyvizem. – indultam a szobám irányába, ám egy vérszomjasan idegtépő hang megállított.
- Mina.... – szólított meg Tom, s várta, hogy hátraforduljak.
- Akár haza is mehetnél. – megfordulva dobtam rá a képére gúnyos szavaimat, majd a kilincset keresve nyitottam be a szobámba, ám visszarántott, így szó szerint rácsaptam a szobám ajtaját, az alvó Jiminre.
- Nem megyek innen sehová. – passzírozott a korlátnak.
- Persze. – köptem le – Nem fogod fel, hogy boldog vagyok Jiminnel? Mark meg menjen Heihez. Hagyjatok! – újra leköptem – Tudom, hogy Mark volt az, aki ideküldött. Mi van? Megnőtt a képed, hogy apádat megfenyegetted, hogy a cége a tied legen, és Amerikába toloncolj Jimintől távol? Vagy esetleg az anyáddal fenyegetted meg apudat, mint mikor én is ott voltam, és fenyegetted, hogy dutyiba dugatod, ha nem csinálja azt, amit te mondasz neki? – nevettem fel cinikusan.
- Te ezeket honnan tudod? – képedt el, s elengedett, hogy letörölhesse a mocskos képét.
- Hogy honnan? Tudom, hogy jóban vagy Markkal, és azt is, hogy belerángatott téged a sok hülyeségébe, hogy engem tönkretegyen, és elválasszon azoktól, akiket szeretek. Ennyire vak vagy, vagy ennyire néma és süket? – húzódtam el tőle, majd az ajtó csapódására lettem figyelmes.
- Neked mégis mi a bajod? Hm? Nem bírod elviselni, hogy olyannal van együtt, aki tényleg küzdött érte? Aki őszintén szereti, és képes elviselni a sérelmeket? Te kiállnál érte? Ott lennél mellette bármilyen bajban? Ölelnéd és csókolnád őszintén? Mert szerintem nem. – indult felé – Mit ártott neked? Mit vétett, hogy te is pokollá akarod tenni az életét? Mi köze van Marknak ahhoz, hogy együtt vagyunk? Neked mégis mi közöd van ahhoz, hogy milyen élete van?
- Jimin... – fogtam le kezét, ám kirángatta gyenge fogásomból, és Tomot ököllel arcon ütötte.
- Miért fáj nektek az, hogy boldog? Miért kell olyanba rángatni, amit nem akar? – borult ki még jobban.
- ELÉG! – fakadtam ki – Jimin, kérlek... – néztem rá kiskutya szemekkel – Nem akarom, hogy bajod essen, és azt sem, hogy miattam legyenek komolyabb sérüléseid! – öleltem át szorosan, így nyugodtságra kényszerítve teste összes mozdulatát és porcikáját.
- Mina, te tényleg szereted ezt az állatott? – képedten állt fel Tom, s megtörölte ajkát, amiből ömlött a vér.
- Szeretem. És soha, ismétlem SOHA nem akarom elhagyni. – álltam ki a kedvesem mellett – Sokat jelent nekem, és ő tette boldoggá az életemet. Még ha meg is nehezítette néha, amíg nem voltunk együtt, tett hülyeségeket, amiken már csak mosolyogni tudok.. Büszkén kijelentem, hogy szeretem. Szerelmes vagyok Park Jiminbe, és senki nem szedhet szét minket. Sem te. Sem Mark. Sem pedig Hei. – néztem rá Jiminre, aki enyhe mosollyal jutalmazta a kijelentésemet – Nem érdekelnek az utálók. Még az sem, hogy az emberek hülyének tartanak, hogy egy kpop ellenes, hogy lehet egy Idolba szerelmes. Hát így. – csókoltam meg – Küzdött azért, tett azért, hogy együtt legyünk. Bármi volt, a szívem mélyén mindig megmosolyogtatott, csak nem mutattam ki. Nem érdekelsz sem te, sem pedig apád cége. Itt maradok, mert itt van a szerelmem, a kedvesem. És ezzel együtt, te pedig mehetsz vissza Amerikába! – kezdtem el lökdösni a lépcső irányába.
- Nem hittem volna, hogy ilyen mélyre süllyedsz. – hajtotta le fejét Tom, s leballagott a lépcsőn – Azt hittem, hogy jobb az ízlésed, és nem egy ilyen nyomorultba fogsz beleszeretni. – nevetett gúnyosan, majd a kijárat felé araszolt.
- A nyomorult te vagy, drága Tom. – szóltam utána – Nem tudsz karriert építeni, másét kell elvenned. – nevettem fel gúnyosan, s bosszús tekintetével szembe találkozva elvigyorodtam, aminek hatására a bejárati ajtót becsapta.
Vigyorogva levágtattam a lépcsőn, s az étkezőbe siettem enni. Jimin nagy nehezen, de le tudott mászni az emeletről, már a fájdalmaitól eltekintve, jobban volt. Hatalmas vigyorral a képemen kezdtem zabálni a palacsinta halmokat így mintha nem is történt volna hörpintettem bele a poharamban lévő vízbe, s ettem tovább.
- Remélem, hogy többé nem látom. – ült le mellém, s enni kezdett.
- Én is remélem. Bár kitudja.... Ahogy ismerem, nem fogja annyiban hagyni, és Colorádóba fog rángatni. – sóhajtottam, majd fejemet Jimin vállára helyeztem.

Egy hete, hogy Jimin nálunk van, és a szüleim már családtagként kezelik. Apu sokkal jobban kijön Jiminnel, mint a saját fiával, így Jackson nem is törődik azzal, hogy mi van otthon. Anyu mindig finomakat főz nekünk, így próbálja Jiminben tartani a lelket, hogy már teljes mértékben be van fogadva. Jackson meg... Minden nap Markkal van valahol, így van, hogy haza sem jön, de anyuékat ez nem is zavarja.
- Hát akkor ideje hazamennem. – ölelt magához Jimin, a már zúzódás mentes testével.
- Holnap bemenjek hozzátok? – érdeklődtem, kicsit szomorúan, hiszen hiányozni fog nekem az együtt alvásunk.
- Hétvégén gyere, mert koncertünk lesz, utána aludj velem a dormban. – tartotta bennem a lelket a szavaival, s beleegyezően bólintottam, aminek a válasza egy búcsúcsók volt.
Ahogy Jimin elhagyta a házunkat, csak egyedül voltam otthon. Felcaplatva a szobámba zártam magamra az ajtót, s a telefonom rezgése keltette fel a figyelmemet. Hosszas motoszkálás után előkotortam az ágyam alól a telefonomat, de ahogy a telefonszámot megláttam, tudtam, hogy valami baj van, éreztem.
Mégis mit tettél Jackson? Miért kell most hívnod?

36. Ajánlat

Az illetőt, mikor sikerült betájolnom, alig hittem a szememnek.
- Tom? – néztem rá, mint egy hülye – Mit keresel itt? – makogtam hitetlenkedve.
- Mina én csak.... – s kezünkre pillantott – Ő a barátod? – kitágult szemekkel meredt ránk.
- Igen. De miért jöttél? – sürgettem – Amerikából képes voltál ide eljönni? – bambultam rá – Mégis minek?
- Megkaptam az engedélyt, hogy a cégemet beindítsam, így gondoltam, hozok neked tájékoztatót és ha úgy gondolod és végzel az egyetemen, jöhetnél Coloradóba dolgozni a cégemhez. – vigyorodott el, s tekintetemet azonnal Jimin arcába fúrtam ahogy megláttam azt az undorító vigyort a képén.
- Még átgondolom. De úgy gondolom, hogy neked most azonnal menned kéne. – indultam az étkezőbe Jimint magam után húzva.
Mégis minek jött ide? Felidegesít.
- Elengedhetsz. – mosolygott rám Jimin, majd ráültetett az egyik székre, s mellém ült – Mi a baj? – fürkészte eltorzult arcomat.
-Semmi, csak az aki itt volt... – emlékeztem vissza – Mikor cserediákként Amerikában tanultam, akkor az ő családjánál volt a szállásom, és nyomult. Megmondtam neki, hogy felejtsen el, de ezek szerint nem fogta fel még mindig. – fújtam ki a levegőt – Nem értem, hogy miért hiszi, hogy visszamegyek. Nem akarok visszamenni.
- De hát miért? Ez egy hatalmas lehetőség lenne neked. – fogta meg az asztalon pihenő kezemet.
- Miattad nem akarok. Nem akarlak elhagyni. – szorítottam össze szemeimet, s éreztem ahogy egy könnycsepp kigördül szememből.

JungKook szemszöge:
Jimin randizgatása Minával, nem is volt annyira rossz mint hittem, de az, amikor Mina szépen csendesen felhívott és mondta, hogy Mark és Jimin összebalhéztak, berezeltem. Mintha mindenkin bosszút akarna állni, akinek hozzá is, és Minához is köze van. Bekattant. Jiminnek zúzódásai vannak, így egy ideig Mináéknál tölti a gyógyulásának az idejét, de mégis féltem attól, hogy valamelyiküknek baja lesz. Főleg, hogy Mark még nekem is jó barátom volt, Mina volt barátja volt és Jiminnel is nagyon jó kapcsolatot ápolt, de ez azonnal tönkre is ment.
- HOL A JÓ ÉLETBEN VAN JIMIN?! – törte be a szobám ajtaját RapMon.
- Mináéknál van. – válaszoltam egyszerűen.
- Mégis minek? – halkult le, s meglepetten kezdte el vizsgálni a kezemben lévő telefonomat.
- Azért drága barátom, mert együtt vannak. És Jimint az a barom Mark meg összeverte, ezért Mináéknál heveri ki a zúzódásait. Ne hidd, hogy Jimin hagyta magát. A földbe verte Markot, Mina állítása szerint.
- Ohh, akkor így már minden világos. – sóhajtott – MI VAN? – tágultak ki szemei – Jimin összejött Minával? – kapkodta fel a padlóról az állát.
- Aha. Aranyosak együtt. Úgy gondolom, hogy megérdemlik a boldogságot, de ha már kapcsolatról beszélünk, szerintem fordulj meg, és nézd meg Sugát. – röhögtem fel, s az említett felé mutattam.
- Most mit kell így bámulni? – nyöszörgött.
- Nem tennéd le Seot? Szerintem összeesel miatta. – csapott röhögésbe HoSeok ahogy a kis gerlepárra nézett és a szavait újra átgondolta.
- Mondod te, aki még egy lányt sem tud felemelni? – tette le a kanapéra mellém YunSeot.
- Elég legyen! – szóltam közbe – Seo, tudsz arról, ami történt Jiminnel? – érdeklődtem, s a rezgő telefonomra pillantottam.
- Nem. – rázta meg fejét – De mi a baj? – nézett rám, mintha érezné azt, hogy legbelül valami idegtépő érzést kezdtem el érezni.
- Négy szem közt beszélni akarok veled, de nem most. – álltam fel a kanapéról.

Ahogy haladtam a szobám irányába, a telefonom rezgése egyre sűrűsödni, majd idegesítőbbé kezdett vágni, de mikor a kijelzőre néztem, csak annyit jelzett, hogy 'Ismeretlen' a hívófél. Behuppanva az ágyamba figyeltem, ahogy a mobilom kijelzője egyre jobban égette retinámat, de tudtam, hogy ki hív. Ki zaklathat ilyenkor. A zöld jelzést elhúzva a képernyőn raktam a fülemhez, s hallgattam minden egyes szót.
- JungKook? – gyenge, sírós és halk hang csapta meg hallójáratomat, de még így is tudtam, hogy Honey az, Seo húga.
- Mit akarsz? – förmedtem rá, s idegességemben le akartam csapni a telefont, ám mégsem tudtam.
Miért kell zaklatnod? Elmondtam már, hogy nem akarok tőled semmit, mégis miért? Hagyj.
- Én.... – tört ki sírásban.
- Ahj... – fújtam ki idegesen a bennem maradt levegőt – Átmegyek hozzátok, aztán bökd ki, hogy mit akarsz. – jelentettem ki, s válaszul egy halk reszkető nyöszörgést kaptam.
Telefonomat az ágyamra dobtam, s a szekrényemhez sétáltam, ahol kivettem valamiféle az utcára való ruházatot, a magamra öltve azokat, a telefonomat a nadrágom zsebébe nyomtam. Átlépve a szobám küszöbén a nappaliban enyelgő YoonGit láttam, az alatta nyomorgó YunSeoval. Ahogy észrevettek, hogy ott állok mellettük, ijedten húzódtak el egymástól. A kanapé egyik végén Seo kuporgott, míg a másik végében Suga helyezkedett el.
- Nektek mégis mi a bajotok? – nevettem fel, ahogy megláttam a zavart arcukat.
- Semmi. – durcásan fordította az étkező felé a fejét YoonGi barátom.
- Seo, elkérhetem a lakás kulcsod. Átmegyek hozzátok, mert Honey már megint akar valamit. – nyúzogattam.
- Rendben van, tessék. – nyomta a kezembe a kért bejárat nyitó eszközt – De azért ne bántsd meg. Így is sokszor bőg miattad.
- Csodás. – forgattam meg szemeimet – Megpróbálok nem ideges lenni, és nem lekiabálni. – puffogtam.
- Ajánlom is! – nevetve borzolta össze a már így is borzos állapotban lévő hajamat.
-Na hadd menjek már, különben megint valami hülyeséget fog küldeni üzenetben. Nem kell nekem több idiótaság tőle. – imitáltam rosszullétet.
Egy apró tarkón vágás után, lomha léptekkel léptem ki a dormból, s a földszintig mintha ágyúból lőttek volna ki, rohantam le. Az utcára kiérve a maszkomat számra helyeztem, fülesemet a fülembe dugtam, s halk, lágy zenét hallgatva haladtam egészem Seoék házáig.
A főutcán sétálva éreztem több száz szempárt égni a testem bármely pontján, de nem tudott lekötni. Csak haladtam egyenesen, s a megfelelő után lefordulva araszoltam egészen a 22-es számú házig. A kulcsot a zárba helyeztem, s kattanással jelezve, hogy kinyitottam az ajtót, apró léptekkel ballagtam beljebb.
Ledobva a cipőmet a bejárati ajtóban, lassan haladtam fel az emeletre. Ahogy sétáltam, egy zokogó lány hangját hallottam meg aki a mi számainkat hallgatta.
Most miért teszed ezt?
Be sem kopogtatva a szobája ajtaján, nyitottam be s ijedt tekintetét rám szegezve kezdett jobban zokogni.
- Honey shhhh... – rohantam hozzá, s átölelve kezdtem el nyugtatgatni.

Mina szemszöge:
A szavaim hallatán, hogy pár könnycsepp hagyta el szememet, Jimin azonnal reagált, s magához vont. Ölelése megnyugtatott, így éreztem, hogy a kisebb idegtépő sírásom alább hagyott.
- Én támogatom azt, amit csinálni akarsz. Nem maradhatsz itt miattam, hisze van életed. De még akkor is melletted lennék, bármi lenne. – erősített szorításán.
- Szeretlek. Mindennél jobban. – bújtam hozzá.
A palacsinta evészet elmaradt, így inkább visszamentünk a szobámba, s beszélgettünk.
Órákon keresztül élveztük egymás társaságát, de a telefonom iszonyatos csengetése miatt meg kellett szakítanunk az éppen folytatott beszélgetésünket.
- Igen? Lee Mina? – mutatkoztam be a telefonomba, hiszen ismeretlen számot jelzett.
- Szia cica. Rég beszéltünk. – amint ez a kéjes hang eljutott a tudatomig, azonnal tudtam, hogy ki volt az.

35. Lángok (+18)

Mina szemszöge:
A csókja, mint a perzselő tűz égette ajkamat, s minden érintése testem bármely pontján, akár a víz lágy érintése, simított végig.
Kezét tarkómról egészen a derekamig csúsztatta, s felsőmbe belemarkolt, hogy feljebb tudja húzni a vékony anyagot, így hátam könnyedén végig simíthatja. Testünk összeforrt, így a fájdalmával küszködő Jimint sem érdekelte az, hogy mi lesz.
- Mina, biztos, hogy.... – nem hagytam, hogy folytassa.
- Igen, biztos vagyok abban még mindig, hogy akarom. – jelent meg az arcomon egy kis mosoly, s újra megcsókoltam.

Csókunk elmélyült, úgy, ahogy a tetteink is. Nagyon nehezen, de végül sikerült leszednie rólam a felsőmet, majd melltartóm kapcsához nyúlt, s kikapcsolta azt. Ügyelve mindenre, hogy ne okozzak neki fájdalmat, óvatos mozdulatokkal, s puha ajkait harapdálva vettem le róla a nadrágját. Óvatosan visszahelyezkedtem felé, s kulcscsontjára kezdtem apró csókokat hinteni. Apró, halk nyögésekkel jelezte, hogy tetszik neki. Ám számára ennyi nem volt elég. Fordított az állásponton, s teste teljes súlyával rám nehezedett. Ezt kihasználva rátapadt a nyakamra, s szívni kezdte a vékony bőrt. Hangot adva az érzésnek, felnyögtem. A bőrömet csak úgy szívta, mintha az élete múlt volna rajta, s ezzel együtt kényeztetett. Kezét végig húzta testem vonalán egészen a fenekemig, s ott megállt belemarkolva fenekembe. Felnyögve, szinte már szenvedve tűrtem el, ahogy testem minden porcikája beleremeg érintéseibe, s ezzel együtt azt is, ahogy a bugyimba belekapaszkodott, s a csipkés anyaggal kezdett el játszadozni. Nyakamról egyszer csak csókokkal megfűszerezve tért a kulcscsontomra, majd lassan puszikat nyomva testemre egyre lejjebb haladt. Bugyimat el nem engedve haladt egyre lejjebb, s hasamra özönnyi csókot adva húzta le rólam a maradék anyagot, ami fedte testem azon részét mely a legérzékenyebb pontom. Bizsergő érzést biztosítva kezdett el izgatni, s addig csinálta, míg óvatosan és lassan nyílásomba helyezte merevedő végtagját. Kisebb feszítő érzést keltett, de egy idő után, már ahogy mozogni kezdett, a fájdalom enyhülni kezdett. Mozgása tempóján váltani kezdett, s gyorsabban mozgott, melynek hatására hangosakat felnyögtem, míg ő morogni tudott. Percekig megállás nélkül növelte a tempóját, s erejét melynek köszönhetően majdnem elmentem, ám nem történt meg. Tempóján lassított, így mind a ketten viszonylag pihenhettünk. Nem sok híja volt már a dolognak, hiszen éreztem.
- Jihmihn. – nyögtem fel.
- Mégh egyh kicshith. – lökött párat.
Testem megfeszült, és éreztem, hogy elmegyek. Jimin lökött párat erősen, s ő is.
Óvatosan kihúzódott belőlem, s mellém feküdt az ágyamra. Betakaróztunk, s átölelve egymást pihentünk egy kicsit.
Pár órával később dörömbölésre keltem, amit nem tudtam mire vélni, így gyorsan kiszedve valami használható göncöt a szekrényemből nyitottam ki a kulcsra zárt ajtót.
- Miért kellett bezárkóznotok? – édesanyám lágy hangja megcsapta a fülemet.
- Pihentünk egy kicsit. – hazudtam – Mennyi az idő? – érdeklődtem, közben anyu válla mögött megnéztem a faliórát.
- Délután öt óra van. Nem jöttök enni? Csináltam finom palacsintát. – mosolyodott el.
- Megyünk máris! – válaszoltam, s visszacsuktam a szobám ajtaját.
Visszasétáltam az ágyamhoz, s elterültem rajta, így sikerült Jimint felkeltenem a mély álmából.
- Ne haragudj. – csókoltam meg – Anyu csinált palacsintát, hozzak fel? – mosolyogtam rá.
- Lemegyek veled. Nem akarom, hogy miattam lépcsőzz. – húzott magára – Meg amúgy is fel kell épülnöm ezekből a fránya zúzódásokból. Nem maradhatok folyton az ágyadban. Máskülönben azt hiszik, hogy megettél, hogy nem lehet látni. – nevetett fel.
- Megennélek, de az nem lenne fair. – nevettem fel már én is – Na de akkor gyere, ha már nem akarsz itt kuksolni. – álltam fel, s kezemet nyújtva neki, segítettem felállni.
Jimin testére aggattam a ruhákat, a lassan botorkáltunk ki a szobámba, amit miután kiléptünk onnan be is zártam. Óvatos léptekkel haladtunk a lépcső irányába, majd félve, de mégis magabiztosan lépdeltünk le, s minden fokot jól megvizsgálva haladtunk egyre lejjebb.
A nappaliban egy barna hajú embert láttam, aki az öcsémmel volt, de még így sem tudtam betájolni az illetőt, csak akkor, mikor már az arca egyik oldalát pillantottam meg.

34. Sohasem hagylak el

Mina szemszöge:
A testem, mint egy cövek borult mellé, s testem egyik fele az ő testére borult, így hangot adva a súlynak, ami a zúzódott testén telepedett le, felnyikkant. Lemászva róla, mellé feküdtem és csak bámultam. Úgy, mintha még eddig olyan közelről nem is láthattam volna, mint amilyen közelről akkor láthattam arcát, s minden egyes vonását.
Közelebb húzódva hozzá nyakába fúrtam arcomat, s úgy próbáltam pihenni. Ám ez nem sokáig sikerült, mert Jimin az oldalamat kezdte el bökdösni.
- Mi az? – érdeklődtem, miközben az arcom még mindig a nyakába volt fúrva.
Nem válaszolt semmit, csak felém helyezkedett el. Tudtam, hogy mit akart, és nem is ellenkeztem volna. Akartam. Mindenét akartam abban a szent pillanatban.
- Mit csinálsz? – vizsgáltam barna szemeit.
- Mina én... akarlak. – csukta le pilláit, majd kinyitotta, s mélyen a szemembe nézett – De nem tehetem. Ha igazán szeretlek, akkor nem tehetem ezt meg veled. És szeretlek. Mindennél jobban. – csókolta meg ajkam.
- De megtehetnénk. – néztem rá szomorúan.
- Ne haragudj, de megfogadtam magamnak, hogy várok. – simított végig arcomon – Nem akarok semmit sem tönkretenni, és azt sem akarom, hogy olyannak nézz, aki voltam. Megváltoztattál. – mélyesztette bele szemeit az enyémbe.
- Én nem hittem volna, hogy ilyen hatással vagyok rád. Vagyis, hogy ilyenekre vetemedsz, miattam. – fúrtam fejem útja nyakába, de már óvatosabban.
Semmit sem válaszolt, csak magához vont. Ezzel a mozdulatával elérte azt, hogy álomba merülhessek. Karomat mellkasára téve közelebb húzódva pihentem, s csak reggel sikerült felkelnem. Magára hagyva Jimint, hogy pihenjen indultam a szüleimhez.
- Reggelt, család. – ásítozva sétáltam le a lépcsőn.
- Fujj, hogy nézel már ki? – szólt be öcsém.
- Befogod, vagy megint le kell neked egyet kevernem? – húztam fel szemöldökömet.
- Húúú de félek tőled. – kezdte húzni az agyamat.
- Gyerekek, elég legyen! – szólt ránk anyu.
- Igaz is. Szeretnék nektek valakit bemutatni. – hadováltam el a szüleimnek a dolgot.
Értetlen szempárok leselkedtek felém, de mit sem törődve velük, siettem fel az emeletre. A folyosón végig sétálva, óvatosan, halkan nyitottam be a szobámba, ahol Jimin már ébren volt, de még mindig a sötétben feküdt a takaróm alatt a telefonját nyomkodva.
- Jól vagy? – feküdtem mellé, s elkezdtem figyelni a telefonját.
- Minden rendben! – mosolygott rám, majd elhúzta fájdalmában a száját.
- Jimin, ne mond, hogy jól vagy. Látom, hogy még mindig fáj. – ijedten meredtem rá.
- Minden rendben van. Nem akarom, hogy aggódj értem. Kibírom, hidd el. – próbált újra mosolyogni, ám, egy fájdalmas vigyor került arcára.
- Gyere le enni. Nem akarom, hogy itt legyél a sötétben, és azt, hogy ne egyél. – próbáltam kisegíteni az ágyból.
- Máris megyek! – nyögdécselt, majd néhol összeesve állt fel.
Óvatosan átdobta egyik kezét a nyakamnál, majd derekánál megtartva sétáltunk ki a szobámból. Lassan és ráérősen araszoltunk a lépcsőig, ahol anyuék igen csak érdekes pillantásokat vetettek ránk. Velük nem törődve sétáltunk le a lépcsőn óvatosan, néhol pedig hangot adva a fájdalomnak, Jimin felszisszent. Sikeresen leérve araszoltunk tovább az étkező asztalhoz, ahol már az emberi seregnek megfelelő tányérok voltak elhelyezve, s az asztal közepén pedig egy csomó szendvics.
- Ülj le ide. – mutattam a mellettem lévő székre, majd óvatosan leült az ülőalkalmatosságra – Kis család, be szeretném nektek mutatni a barátomat. Igaz, hogy most nem fest valami jól, de hamarosan felépül! – mosolyodtam rá a szüleimre, s Jimin mellé sétáltam és hátulról átöleltem – Park Jiminnek hívják. – adtam puszit az arcára.
- Te egy ilyen szerencsétlenre cserélted le Markot? – nevet fel az öcsém.
- Elegem van! – kiabálok, s felpofozom az öcsémet.
- Elnézést, hogy tegnap szó nélkül és bemutatkozás nélkül jöttem be és aludtam itt, de szörnyen pocsékul voltam, és Mina nem akart elengedni. – fogta meg a kezemet.
- Örülök annak, hogy megismerhetlek! – mosolyodott el édesapám – De aztán vigyázz rá. Sokszor szeretném még ilyen boldogan látni! – vetett felém egy kedves mosolyt apukám.
- Úgy lesz, uram! Vigyázni fogok rá. – mélyen a szemembe nézett, s megcsókolt.
- Fujj már! – kiabált Jackson.
- Fogd már be! – kiabáltam rá az öcsémre, majd lenyugodva ültem le a helyemre.
Csendben kezdtünk enni, s az asztal alatt Jiminnel összefűztük az ujjainkat, s pihentettük a combján. Minden apró falatnál a családom igen csak érdeklődő pillantásokat vet ránk, aminek persze hangot is kellett adni.
- És tegnap este, mit csináltatok? – húzta fel szemöldökét anyu.
- Lekezeltem a sebeit, és utána meg mentünk aludni. – kikerekedett szemekkel néztünk egymásra Jiminnel.
- Helyes! – bólogatott apukám.
Lassan befejezve a reggelit, visszamentünk a szobámba. A laptopomhoz sétálva levettem az asztalomról, s az ágyamhoz vittem. Leültem Jimin mellé, majd letettem a laptopomat. Az ágyon térden sétálva, egészen az ablakomig haladtam, majd a redőnyt felhúztam, hogy némi fény kerüljön be a szobámba. Miután ezt elintéztem visszatértem Jimin mellé, s a laptopomon kezdtem el filmeket böngészni. Amikor már megtaláltam a megfelelő filmet, ami mind a kettőnknek megfelelő volt, bebújtam mellé, s a filmet kezdtük el nézni. Alig két óra múlva, hogy vége lett a filmnek, rám jött az álmosság érzése, de ahogy a mellettem lévőre néztem, mélyen aludt. Ajkai résnyire nyitva voltak, szemei csukva voltak, s levegővétele halk szuszogás volt.
Milyen édesen alszik.
Óvatosan felálltam az ágyról, de Jimin visszahúzott magához.
- Hova mész? – csukott szemmel érdeklődött.
- Hozni akartam volna neked egy pólót, meg inni is. Nem akartalak felkelteni. – fordultam felé.
- Maradj. – s magára ránt.
- Jimin... – néztem rá, ahogy testén helyezkedtem el.
- Tudom, hogy megígértem, hogy várok, de nem szeretném azt, hogy most kimenj innen. – ölelt át.
- Én nem akarom azt, hogy várj. Jimin, én akarlak. Nem akarom, hogy várj, nem akarom, hogy azt hidd, hogy nem akarom, hogy nem állok készen. Azt sem akarom, hogy úgy gondold, hogy nem szeretnélek a dolog után. – mondtam az eddigi legőszintébb szavaimat szemébe nézve.
- Szeretlek Mina. Sohasem foglak elhagyni – s megcsókolt.
Csókja mézédes volt, ám mégis tüzes. Mintha még eddig meg sem csókolt volna. Teste forrt, ahogy az enyém is.

YunSeo szemszöge:
YoonGi szavai meghökkentettek. Szeret. Mintha még soha sem hallottam volna ezt a szót. A szívem, mint a mozdony, mikor felgyorsult, kezdett hevesebben verni, s minden pillanatban vártam, hogy végre a szavakat felfoghassam, s válaszolhassak.- Suga... – néztem bele mélyen a szemébe – Én is szeretlek, és... – nem hagyta befejezni a dolog, azonnal megcsókolt.- Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el csak... – nézett el rólam – Nem akartam úgy viselkedni, mint Jimin.

33. Váratlan vallomás

A szemeim kitágultak, a bőrszínem elfehéredett, s a légzésem tempója hol gyorsult, hol pedig lassult. A testem felhagyott a mozgáshoz való idegek irányításával, s a felfogásom mint egy láda, amit lelakatoltak és nem lehet kinyitni, lassult le. Magam elé bámulva, a kérdést feldolgozva pumpáltam az agyamba a vért, ami segített a válasz adásában, ám mintha még sosem hallottam volna azt kérdést, a dermetségem hangot adni sem hagyott. De egy idő után végre utat engedett a gondolataimnak, így a feltett kérdésre, megadhattam a választ.
- Itt aludhatsz nyugodtan! – mosolyodtam rá, majd a zúzódásokat kezdtem el kezelni.
- Ez fájt! – visított fel, majd hátradőlt az ágyamon.
- A kezemre feküdtél! – sipákoltam, mire gyorsan felülve húztam el a kezemet, s lerohantam jégért.
Mina, csak most ne csinálj hülyeséget! Még ha akarsz is, türtőztesd magad!
Visszatérve a jéggel a kezembe, láttam, hogy Jimin az ágyamon begubózva feküdt a takaróm alatt. Halkan és lassan odasétálva hozzá figyeltem meg csukott szemét, ám mielőtt a jeget letehettem volna, hirtelen megfogta a csuklómat, és berántott maga mellé.

YunSeo szemszöge:
A koncert utáni pillanatban, mikor Mina felhozta Jimint, tudtam, hogy min kattog az agya, de nem akartam megijeszteni. Minden pillanatot láttam rajta, hogy mennyire megváltozott azóta, hogy először találkozott Jiminnel személyesen. A szemében láttam, hogy az a gyűlölet, amit próbált felépíteni maga körül, teljesen más volt, mint amit a szakítása végett állított fel magának falat.
Mina makacs viselkedésének köszönhetően lettem jóban YoonGival, s minden apró kis gondolat, mely áthidalta az elmémet, boldogsággal töltött el.
- Szia. – köszöntem bele boldogan a telefonomba.
- Beszéltem Minával. – vinnyogta JungKook a telefonba.
- Na, és mi volt? – érdeklődtem, mintha nem lettem volna tisztában a dolgokkal.
- Eljött az ügynökséghez, és kihívott pár órára. Elmentünk sétálni és feljött ez az egész, ami Jiminnel volt. Hogy volt a parkban Busanban, ahol Markkal volt sokszor. De az meglepett, mikor mesélte, hogy Jiminnel közös emlékeit bírta csak odaképzelni. Igazából örültem neki, de mégis bántott. Mina, olyan mintha a nővérem lenne, és olyan barátja volt, mint Mark. Tudtam, hogy mit fog vele tenni, de nem mondhattam semmit. Bűntudatom volt, de már elmúlt. Furcsamód, Mina viselkedése is szemlátomást megváltozott, aminek köszönhetően már nem bunkóskodik. Bár kitudja. – mesélte hosszasan, mégis tömören a részleteket.
- Ezek szerint belátta, hogy Jimint szereti? – kérdésemre csak hümmögött – Csodálatos! – vigyorodtam el – Remélem, hogy megjön az esze, és nem kell nekem beszélnem vele. Elég volt a múltkori, amikor Jiminnel lelkiztem. Majdnem elbőgtem magam. – vallottam be.
- Jimin ennyire kiöntötte neked a szívét? – csodálkozott el, melyet a hangján nagyon is érezhettem – És veled meg Sugával mi van?
- Nincs semmi. Igazából csak iszogatunk meg ezek. Eddig még semmi komoly sincs, de reménykedek, hogy hamarosan lesz. – vettem egy mély lélegzetet – Tudod, HoSeokot bírtam a legjobban. Azért mert vicces meg kedves, sokat lehet rajta nevetni. Most pedig.... Itt van YoonGi és azt hiszem, hogy a véleményem megváltozott róla.
- Mert? Eddig mi volt róla a véleményed? – akasztotta rám azt a kérdést, amire még eddig senki sem gondolt.
- Semlegesnek gondoltam. Azt hittem, hogy unalmas. De rájöttem, hogy igazából nem is az. – mosolyodtam el – Egészen addig, míg meg nem állított, hogy Jiminnek lekeverjek egyet. Ha nem vonszol ki onnan, talán még mindig Jimint arcát verném.
- Jajj a kis szerelmes! – röhögőgörcsben kitörő JungKook végül a földön kötött ki, egy nagy puffanás kíséretében.
- Befognád?! – kezdtem én is röhögőgörcsben kitörni.
- Bocsi. – nyugodott le.
- Tudod, nem gondoltam volna, hogy pont Suga lesz az, akihez közel kerülök. Mármint, hogy meg fogom szeretni, úgy. De nem tudom, hogy mit csináljak. Megcsókolt, mikor hazakísért, utána találkozgattunk, ittunk együtt, lerészegedtünk, buliztunk. Én meg... Egyre jobban kezdem érezni a kötődést. Persze, tudok várni, várok is, ha kell, de még így sem tudom. – tűnődtem el.
- Ennél nyálasabban nem fogalmazhattál volna, Seo? – röhögött fel ismételten – De amúgy meg, beszélj meg vele mindent, hisz kettőtökről szól a dolog. – nyugtatott meg.
- Igazad lehet. De te most kötözködsz? – esett le a komoly szavai előtt lévő megjegyzése – Menj az északi sarokra!
- Bocsi, nekem jó lesz Los Angeles, de ha akarsz, mehetsz te az északi sarokra. Biztos megszeretnének téged z eszkimó lakosok! – röhögtünk már mind a ketten.
- Olyan izé vagy. – nyávogó hangon húztam el a szó végét.
- Te mondod? Mondjuk még mindig jobb vagy a húgodnál.
- Már megint mi történt? – kezdtem röhögésbe kitörni.
- Idegesítő. Állandóan küldözget képeket, meg nem tudom miket. Meg se nézem. – szörnyülködött.
- És én mit mondjak? – tettem fel röhögve a kérdésemet – Múltkor, mikor itt volt nálunk YoonGi, akkor drága húgocskám berontott a szobámba, utána meg elkezdte kiabálni, hogy itt van a BTS egyik rappere. Hát én azt hittem, hogy leütöm. Annyira felidegesített. Mire sikerült kiterelnem a szobámból már az agyam felét is kiszívta. Aztán meg kénytelen voltam bezárni az ajtómat.

- Szerintem senki sem jön ki jól a tesóddal. – nevettünk fel egyszerre – Ne haragudj, de most le kell tennem. – és máris kinyomta a telefont.

A telefonomat az ágyamra dobva, terültem szét rajta, de ez nem sokáig tarthatott, ugyanis a telefonom monoton rezgése és csörgése késztetett arra, hogy újra ülőhelyzetben legyek.- Halo? – tettem fülemhez újra a készüléket.
- Szia. Későn hívlak? – hallottam meg Suga dallamos hangját a telefon túlsó végéről.
- Dehogy. – mosolyodtam el, ahogy félve tette fel a kérdését.
- Holnap nem lenne gond, ha átmennék? Szeretnék beszélni veled. – húzta el szavait, mintha kétségbeesett lett volna.
- Persze, átjöhetsz nyugodtan! – mosolyodtam el, s kinyomtam a telefont.
Nyugovóra térve, az agyam azon kattogott, hogy mit akarhat Suga.. Másnap reggel az alvás teljesen magába bolondított így a telefonom szörnyű hangjára keltem fel, ami egy hívószámot mutatott ki. Suga. Magamra kapva a köntösömet rohantam le a földszintre a bejárati ajtó kulcsát keresve, amit a zárban hagytam. Elfordítottam a kulcsot a zárban, mely kattogással jelzett, hogy nyitva van, majd a kilincset lenyomva tártam ki az ajtót.
- Felkeltettelek? – aggódóan fürkészte álmost arcomat.
- Uhum, de semmi gond. Úgy is sokat alszok az utóbbi időben. – nyugtattam meg.
Beljebb tessékelve a még mindig az utcán ácsorgó fiút, egészen a nappali kanapéjáig kísértem, majd mellé leülve, vártam, hogy mi is az a fontos dolog, ami miatt, átjött.
- Figyelj Seo, én... – halkult el a hangja – Szeretlek.
Hogy mit mondott?