23. Szerelmes vagyok

Az agyam már teljesen átállt arra, hogy holnapután koncert, és arra is, hogy holnap egy korai járattal utazok haza. Az erkélyen ülve egy pulóvert a hátamra terítve figyeltem a sötétbe burkolózó várost, amit csak az éjszakai fényként szolgáló utcai lámpák világítottak meg. Az utcát bámulva a telefonom idegesítő már-már monoton csengése kényszerített tökéletes pózomból való felállásra. A képernyőre nézve, Seo idióta képével találtam szembe magam, ami azt jelenti, hogy ő hív.
- Szia! – köszöntem bele elmélázva a készülékbe.
- Na végre, hogy felvetted! – kezdett bele idegesen – Hol a fenében voltál, hogy most tudtad felvenni ezt a rohadt telefont? – unott képemmel sétáltam vissza az erkélyre, s elfoglaltam az előzőleg is használt helyemet.
- Az erkélyen voltam, aztán mikor hallottam, hogy csörög a mobilom, akkor szépen bevonultam és tessék, felvettem. – válaszoltam unottan – De ne kiabáljál már, mégis mi a franc bajod van? – csodálkoztam.
- Semmi. – durcázot be.
- Te már megint ittál? – csodálkozva merengtem.
- Aha. – halkult el a hangja.
- Ohh. Ne haragudj Seo, de mennem kell! Szia, és aludj jól, holnapra pedig józanodj ki! – utasítottam, majd kinyomtam.

YunSeo szemszöge:
Mina elmenetele után, úgy döntöttem, hogy kihasználom a lehetőséget és náluk leszek egy darabig. Minden egyes napom unalommal telien telt. Hiába volt az, hogy hívtak bulizni, piálni, minden estémet YoonGival töltöttem. Semmi komoly nem történt köztünk, aminek még hálás vagyok.

Ám tegnap este Sugával elmentünk egy bárba, és igen komolyan lerészegedtünk, így a mai napomat ágyban fekvéssel szerettem volna eltölteni a saját kis szobámban, de nem tehettem ezt meg.
A csengő monoton, idegesítő zöreje zengte be a csöndes házunkat, így a fejfájással küzdő létemnek nehéz volt a felkelés. A fejem zúgott, a testem elernyedt állapotban alig élt. Szemeimet, vontatottan nyitottam ki, s bosszúsággal telien trappoltam le a lépcsőn, aminek köszönhetően fejre estem. Idegesen felállva baktattam az ajtóhoz, a kilincset megragadva, szinte kitéptem az ajtót, de a felismerés, hogy Jimin áll az ajtóban még idegesebbé tett.
- Szia! – állt a bejára ajtó előtt vidáman.
- Neked is! – dörzsöltem meg szemeimet – Hány óra van?
- Fél 11. Miért? – tágultak ki szemei.
- Semmi. Gyere be. – álltam el az ajtótól.
Belépve a házba a cipőit ledobva sétált a kanapéhoz majd lehuppant rá.
- Mi szél hozott erre a vízre? – kezdtem cinikusan a kérdezősködést.
- Mináról szeretnék veled beszélni. – tördelte ujjait.
- Aha. Szóval erről lenne szó. – reagáltam szavaira unottan.
- Te ittál? – szagolt bele a hajamba.
- Aha, miért? – húztam az idegeit – Na jó, elmegyek letusolni, te meg menj fel a szobámba. Majd ott beszélgetünk.
Kiadva a parancsot, Jimin szépen lassan az emeletre vonszoltatta magát, míg én a fürdőszobába siettem. Pár percig magamra engedve a jó forró vizet, kezdtem életre kelni. Kimászva a zuhanytálcából magamra csavarva a törölközőmet kerestem meg a hosszú, bő rövid ujjú felsőmet és egy hozzá megfelelő kényelmes fehérneműt. Kisietve a konyhába mentem, ahol egy üveg ásványvizet és két poharat fogtam meg és rohantam fel a szobámba, ahol Jimin az ágyamon feküdt és egy képet bámult.
- Mit nézel? – néztem felé, miközben leraktam az asztalomra a poharakat a vízzel.
- Csak ezt a képet. – fordította felém a fejét, majd a kezében lévő képet.
- Ja, hogy ezt? – nevettem fel – Mináékkal voltam nyaralni és ezt ott készült. Még Busanban éltünk akkoriban, mikor ez készült. Levakarhatatlanok voltunk. Mindig egymás nyakán lógtunk és a szülei sosem tudták, hogy melyik szobában vagyunk a szálláson. Mindig az egyik üres volt, ami vagy az enyém, vagy Mináé volt. – emlékeztem vissza a szép időszakokra – Apropó, a telefonoddal meg mi a helyzet? Számtalanszor hívtalak, de mindig az az idegesítő hang köszönt vissza ami közölte velem, hogy nem létezik a telefonszámod.
- Ennyire összenőttetek gyerekként? – nevetett fel – Lecseréltem. Az a Hei vagy ki a jó ég állandóan zaklatott, így muszáj voltam új számot kérni.
- Hei? – kerekedtek ki a szemeim – Most már tényleg komolyan gondolhatja azt, hogy beléd esett.
- Ezt, hogy érted? – tágultak ki már Jimin szeme is.
- Régen, még mielőtt ti nem jöttetek volna a képbe, Hei és Mina jó barátok voltak. Igazából mi hárman ilyen levakarhatatlan párosként voltunk jelen a suliban. Mindenről ment a téma köztünk. Hei, régebben egy deszka volt, fogszabályzóval. – tűnődtem el Hei mivoltán – És miután ti debütáltatok, teljesen rád volt szállva. De az volt a vicces, hogy mikor a debütös koncerteteken voltunk, első sorban ácsingóztunk. Ott csápoltunk és mikor ti jöttetek, Heinek a lélegzete is elakadt tőled, meg a hasadon ékeskedő kockáktól. – bökdöstem meg hasát az idegesítése kedvéért – Ott visongott a fülembe, hogy milyen jó pasi vagy, meg jó a tested. Csak bambultam rá, hogy most ezt így nyíltan elmondta. Addig még sosem volt olyan megjegyzése, de nálad elszakadt a cérna. – kopogtattam meg államat mutatóujjammal – Folyton rólad beszélt, és mikor felhoztunk titeket a suliban az osztályunkban, hogy melyik lánnyal illenétek össze, téged mindenki Minával párosított. – tekintettem komolyan szemébe – Nála ez volt az, ami kiütötte a biztosítékot Minával kapcsolatban. És igazából, örültem is, hogy vele párosítanak téged össze, mert esküszöm, hogy aranyosak vagytok együtt. – villogtattam ki fehér fogaimat.
- Ohh, szóval ezért nem tud leakadni rólam. – merengett – Van róla képed? Mármint, hogy milyen volt akkoriban.
- Persze. – álltam fel, s elkezdtem kutatni Hei gyerekkori képét – Tessék. – nyomtam kezébe a fotót – Ez volt.
- Jesszusom! – fogta fejét, miközben a szobám másik végére dobta a lapnak tűnő fotópapírt – Ijesztően nézett ki, de most sem szebb. – akadt ki.
- És neked ezek a fajta nőcskék jöttek be. – röhögtem fel hangosan – Istenem Jimin, azt a képet amit vágtál, látnod kellett volna. Irtó vicces volt! – borultam le az ágyról továbbra is nevetve.
- Nagyon vicces vagy Seo, de tényleg. – röhögött fel már Jimin is – De amúgy már szégyellem is magamat, hogy ilyen emberekre vetemedtem, mint amilyen Hei. Nem normális. Sem a zaklatásaival, sem idegesítő nyivákoló hangjával.
- Nekem mondod? Én már 14 éve, hogy ismerem, és még másfél évig el kell viselnem. Amúgy ha több képet szeretnél látni, akkor ott van az ágy alatt vagy hat szép nagy doboz, abban van egy csomó kép. De vigyázz, egyik sincsen tartóba téve, csak egymagában van a dobozban kis fóliába csomagolva. – figyelmeztettem.
- Rendben! – bólintott.
Órákig csak ültünk a több mint tízezer kép felett és nézegettük az én, illetve Mina gyermekkori képeket. Nevetgélve minden képhez hozzáfűztem pár dolgot ami akkoriban történt.
- Kérsz enni? – szólaltam meg egy kis idő elteltével.
- Hát ha adsz, akkor igen! – nevetett fel egy kicsit, miközben az egyik képet tanulmányozta
.- Rendelek pizzát. – tettem fel ötletemet, mire csak bólintani tudott egy hatalmas vigyor kíséretében – Mit nézel? – húzódtam közelebb hozzá a pizzafutár telefonszámát keresve.
- Ezt! – mutatta felém a képet.
- A nyáladat ne merészeld csorgatni! – csuktam be tátott száját – Add csak ide! – kaptam ki kezéből – Tessék. Hívd fel a futárt, és rendelj pizzát! Addig elpakolászok.
- De én... – nyomtam kezébe a telefonomat.
- Nincs én... Jimin, nőj már fel! És hívd fel a futárt!
- Jó. Felhívom. – vágta be a durcát.
Úgy nézel így ki, mint egy hörcsög! Nőj fel végre, ezzel a hülye szokásoddal sosem fogsz értelmes felnőttnek látszani.
- Kis morci. – nevettem fel, ahogyan a telefont a füléhez emelve kezdett szidni.
Felhívva a futárt még mindig Jimin fején röhögtem. Vicces, ahogy viselkedik. Hős szerelmes, de mégis olyan mint egy kisgyerek. Az órámra pillantva igencsak késő esti órák jártak, így vettem a bátorságot és felhívtam Minát, de így is Jimin unszolására voltam hajlandó azt megtenni, hogy kihangosítottam a telefont. A pizzámat harapdálva vártam míg felveszi a telefont.

-Szia! – köszönt bele a telefonba üres hanggal.
- Na végre, hogy felvetted! – vágtam bele idegesen a beszélgetésbe, ugyanis Jimin bökdösött a beszélgetés kedvéért – Hol a fenében voltál, hogy most tudtad felvenni ezt a rohadt telefont? – vágtam rá újbóli ideges hanglejtésekkel, amit tetőzött az is, hogy Jimin kutakodott a rendbe pakolt holmijaim között.
- Az erkélyen voltam, aztán mikor hallottam, hogy csörög a mobilom, akkor szépen bevonultam és tessék, felvettem. – válaszolt unottan – De ne kiabáljál már, mégis mi a franc bajod van?
- Semmi. – vágtam be a durcát.
- Te már megint ittál? – jött a szokásos kérdésével, amit mindig feltesz, ha nincs a városban és beszélünk.
- Aha. – halkult el a hangom olyan mértékben, hogy már szégyelltem is magamat.
- Ohh. Ne haragudj Seo, de mennem kell! Szia, és aludj jól, holnapra pedig józanodj ki! – utasított, majd kinyomta a telefont.
- PARK JIMIN! – kiabáltam rá – AZONNAL ADD IDE! – ugráltam a képért, amit kivett a doboz legmélyéről.
- Nem! – nyújtotta ki nyelvét.
- Ezért még számolunk! – ismételten a falnak kiabáltam – Süket fülekre találok, ha róla van szó? – ültem le a puha ágyamba.
- Kell ez a kép! – nézegette továbbra is.
- Majd kapsz egyet, csak add már ide! – kérésemnek eleget téve, nyomta a kezembe a fotót, és jól meghúzta magát.

-Apropó kép. Láttam Suga telefonján pár eléggé érdekes képet. – fásult el tekintete – Szóval ti ketten most együtt vagytok? – tért rá a lényegre.
- Nem, csak párszor találkoztunk, ittunk, beszélgettünk. Igazából csak kavarunk, de lehet, hogy ebből több is lesz.
- Ohh. – vetette oldalra tekintetét.
- Na mi van te hős szerelmes, nem tudsz mit csinálni? – nevettem fel, mire a fiú szemében egy csillogó könnycseppet fedeztem fel – Jimin, nehogy most bőgj itt nekem. Ajj, te. Mond meg, mit csináljak veled? – öleltem át a már-már zokogó fiút.

- Mit kellene tennem, hogy Mina ne tartson olyannak, amilyennek? – húzódott el tőlem egy papír zsebkendőt keresve.
- Csak légy nyugodt, és ne azt éreztesd vele, hogy kihasználod, hanem tényleg odateszed magad, és úgy igazán megmutatod neki, hogy mi érzel. – tanácsoltam.
- Úgy lesz! Nem akarom elveszíteni. – szipogott, de a sírása már alábbhagyott.
- Menjünk aludni, nem kell hazamenned, ha nem akarsz, de én már almos vagyok. – nyöszörögtem, mire egy bólintást válaszul kapva Jimin az ágyamra telepedve a falnak fordulva elkezdett szuszogni.
A húgom szobájába elvonulva egy aprócska kis mosolyt húztam arcomra, a gondolattól, hogy nem csapong már a szobámban alvó fiú, hanem őszinte érzéseket táplál a legjobb barátnőm iránt, aki szinte a testvérem.

Mina szemszöge:

A takaróm alá bújva kezdtem el testemet melegíteni, s gondolataim minden pontja Jiminre állt rá. Az utcát nézve kezdett minden egyes pillanat a szemem elé tárulni, ami kettőnk között történt eddig. Hogy bunkó voltam vele, és önző, sőt, még kiállhatatlan is. Olyat kértem tőle, amit a szívem mélyén én sem tudok teljesíteni. Lehetetlenség lenne. Mérhetetlen bűntudat és düh gyűlt a szívembe, amik könnycsepp formájában hullottak a valóságba.
- A parkban sétálva éreztem először, hogy a tagadás számomra egy akkora akasztófát jelent, amit nem tudnának legyártani. – suttogtam magam elé – Miért én? És miért te? Park Jimin, sosem foglak megérteni. – tűnődtem el fejemet a párnába nyomva, s nyöszörögtem – Minden egyes pillanattal, hogy találkoztunk, egyre nagyobbakat vert a szívem a látványodtól. Egyre többet és többet gondoltam rád. Te voltál a gondolataim középpontjában. Ki vagy te, hogy ezt elsőre sikerült elérned nálam? Ki vagy, hogy nem tudok rád haragudni, hogy a tetteiden csak jókat kacarászok? Az a düh, amit érzek csak színjáték. Egyre inkább kívánom az összes kis porcikádat. – vettem mély lélegzetet.
A szívem egyre hevesebben kezdett verni, a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, az érzések egyre csak gyűltek bennem, de csak egy gondolat volt, ami a fejemben oly mértékben megnövekedett, hogy kizárni sem tudtam.
Szeretlek Jimin. Minden egyes pillanattal egyre jobban.

- Beleszerettem Park Jiminbe. – vallottam be önmagamnak hatalmas nagy vigyorral a képemen.