28. Vallomás

Mina szemszöge:
JungKooktól mikor elváltam újra egy furcsa hangulat kerített a hatalmába, ami azt sugallta, hogy ideje végre tennem valamit. Ha így folytatom, végleg összeroskadok, s nem nevezhetném magamat erősnek. Szánalmasnak érzem magam ebben a kicseszett helyzetben, ahol talán még hülyén is végezhetem.
- YunSeo, csörög a telefonod! – üvöltöttem az ajtó túlsó oldaláról.
- Vedd fel nyugodtan! – kiabálta vissza válaszát.
Gyorsan visszafutottam a szobámba, magamra csuktam az ajtót, és megnéztem a kijelzőt. Park Jimin.
- YunSeo, kérlek, segíts! – hallottam Jimin kétségbeesett hangját.
- Jimin? – szóltam bele a telefonba meglepetten.
- Mi-Mi-Mina? Úristen! – kezdett rimánkodni.
- Találkozhatnánk? Szeretnék négyszemközt beszélni veled. – mondtam ki azt a pár szót, amit nagy nehezen sikerül a gondolataimban megformálni.
- Persze. Mikor és hol? – kérdezte magabiztosan.
- Fél óra múlva, abban a parkban, ahol először találkoztunk! – kérdéseire megadva a választ, köszönés nélkül leraktam a telefont.
Amint letettem a készüléket az asztalomra gyorsan előkotortam egy atlétát és egy rövidnadrágot, majd a szekrényem aljából előkotortam a topánkámat.
- Haladj már! Jönnék tusolni, mert egy rövid időre elmegyek itthonról! – kezdtem dörömbölni a fürdőszoba ajtón.
- Kijöttem, csak ne verd szét az ajtót! Nem én fogom állni a kezeden lévő sérülések költségét, sem pedig az ajtót!
- Köszi! Na de engedj! – ezzel a lendülettel löktem félre barátnőmet és rohantam be a tusoló alá.

YunSeo szemszöge:
Nem hittem volna, hogy Jiminnel, az egyik BTS taggal jóban leszek, de mentségemre szóljon a sok hülyeségem, hogy legalább Mina beláthatta, hogy nem minden ember iszonyatosan rossz. Lehet néha rossz ötlet volt Jimint odahívnom ahol éppen voltunk, de láttam Minán, hogy eléggé szúrta a szemét. Nem mondta ki, de érdekelte mindig is ez a srác. Annak ellenére, hogy mindig bunkózik vele, látszik, hogy igazából a szívét neki ajándékozta. De az a tény, hogy majdnem betörte a fürdőszoba ajtót, hogy elmegy otthonról, furcsa volt számomra. Mikor kiléptem a helységből és bementem Mina szobájába, pittyegett a telefonom. Amikor megnéztem, nem hittem a szememnek.
Park Jimin
Szia, YunSeo. Mindenben igazad volt! Minával most fogok találkozni, szóval kívánj szerencsét! Remélem, hogy nem fogom elszúrni, szóval küld az összes optimizmusodat, mert arra nagy szükségem lesz!
Jimin.
- Mégis mikor beszéltek? – néztem meg a telefonhívásaimat. – Ohh, szóval 3 perce. Büszke vagyok rátok!
Boldogság ült ki az arcomra, amikor megpillantottam azt az üzenetet, és azt a magabiztosságot és boldogságot, ami Minát átjárta.
Jimin, büszke vagyok rád! Remélem minden tökéletes lesz, és bármi van, szólj! Ne legyél ideges, csak laza. A lényeg, hogy most mindent, vagy semmit helyzet van. Ezért a tét számodra a minden, ami Minát takarja és a szerelmét, amit irántad érez. Ne feledd! Most nem lehetsz gyáva!
YunSeo.

Mina szemszöge:
Amint letusoltam, felöltöztem és a hajamat kifésültem máris a gondolataimat kezdtem el rendezni. A sok gondolat között minden apró kis részletre odafigyeltem, hogy hogyan is tálaljam, vagy, hogy hogyan mondjam hihetően, és ne nevetségesen. Ezen gondolatok után még egy kis sminket is tettem az arcomra. Ezek után elköszöntem YunSeotól és el is indultam. Abba a harminc perces keretbe belefért a lassú séta, ezért nem is siettem túlzottan.
Most akkor, hogy mondjam el neki? Fogalmam sincs, hogy miért pont most kértem meg, hogy találkozzunk. Hülyeség volt. Hatalmas nagy hülyeség.
- Ott áll, egy fehér sportkocsival. – néztem tátott szájjal a járgányt, majd a mellette álló magabiztos fiút.
Lépteim lassúbbak lettem, szívem hevesebben kezdett verni, torkomban pedig az a hatalmas gombóc egyre csak nőni készült a már így is hatalmas méreteivel.
- Mina! – kiáltott felém Jimin.
Jesszusom, mi ez az érzés? Ez a hang, az ajkai. A tegnap puszi, ölelés, minden.
- Szia, Jimin. – köszöntem vissza zavartan, amit nyilván megérezhetett mivel közeledni kezdett hozzám vigyorogva.
- Miért hívtál? Jól vagy? Kicsit sápadtnak tűnsz. – mérte fel arcom állapotát egy lekonyult mosoly társaságában.
- Jól vagyok, csak el szeretnék valamit mondani, vagyis beszélni akarok veled. – kezdtem mentegetni magam – Bocsi, kicsit szórakozott vagyok az utóbbi időben. – kezdtem kínos nevetésbe.
- Hát rendben. Menjünk sétálni esetleg, hogy könnyebb legyen a beszélgetés? – érdeklődve tekintett rám, majd egy bólintással jeleztem, hogy menjünk.
Közelebb vont magához, hogy ne fázhassak, hiszen már este volt, és kezdtem fázni. Most különösen rossz volt a levegő. Vagy talán maga a tény, hogy megint az a furcsa érzés kezdte átjárni a testem.
Hát akkor kezdjünk neki, talán kikerülhetem, amit ki kell.
- Jimin? – tekintetem felszegeztem rá – Volt már olyan érzésed, amikor egyetlen egy emberre tudsz gondolni folyamatosan, még akkor is, ha utálod az illetőt? De az érzés, amit eleinte éreztél, megváltozott, mert szeretted volna érezni a másik érintését. – bizonytalanul kezdtem az elmélkedésemet szavakba önteni.
- Igazából, igen. Az utóbbi időben csak egyetlen egy ember járt mindig a fejemben és ezért volt, hogy a többiek leszóltak azért, mert valamit nem úgy csinálok, ahogy kell. De nem igazán szokott érdekelni. Persze én néha csak kicsit haragudtam rá, de sosem utáltam. Elmondtam neki, hogy mit érzek, de nem érdekelte.
- Értem. – tekintettem magam elé elszörnyedten.
- Gyere, mert itt hagylak! – utasított, de a lábam legyökerezve állt és meg sem moccant.
- Jó megyek már! – szavaim után megerőltettem lábaimat és elindultam utána, de ahogy lépkedtem és mellé értem, elkezdett esni az eső.
- Siess, mert elázol! – reagálta az esőcseppek érzésére, de hirtelen megtorpantam.
- Jimin várj! – kiabáltam a már jóval előrébb járó fiúnak – Én – kezdtem kínosan, de mégis kiabálva, hogy hallja – Én, szeretlek! Szeretlek Park Jimin! – böktem ki már sírva.
Hát kimondtam. Szeretem. Mindennél jobban.
- Mina. – nézett rám elképedve – Ne sírj. Kérlek, ne sírj! – ismételgette, ahogy felém haladt.