31. Randi

A másnap reggelem egy sikeres balesettel kezdődött, ami még így sem tudott megakadályozni abban, hogy boldog legyek. Egy gyors reggelit dobtam össze, amit majdnem oda is égettem, de az sem tudott lelombozni. Már vártam azt a pillanatot, mikor Jimin betoppan és elvisz valahova.

Jimin szemszöge:
A csók hihetetlen jó volt. Talán az eddigi legjobb. Igaz, hogy olyan ember vagyok, aki minden egyes nap mással van együtt, de ez az érzés megváltozott és megváltoztatott. Az eső, ahogyan esett egyre reszkető testét éreztem szorításomban, de boldogsággal töltött el, hogy velem lehet. Hogy igent mondott nekem, teljesen felszabadított. És az, ahogyan megcsókolt, teljesen elkábított. Értelmét találtam pár dolognak. Hazakísérni is hazakísérhettem és ez ösztönzött arra, hogy randira hívhassam. Hazaesve is, csak átöltöztem a pizsamámba és behuppantam az ágyamba. Az alvás nehezen ment, a szívem egyszerűen a torkomban ragadt és ott dobogott egészen addig, míg reggel fel nem keltem. Korán keltem, így legalább még a gondolataimat is rendbe tudtam rakni.
Szobámból kilépve mentem a konyhába és kezdtem neki a reggeli készítésének és egy kis kávét is öntöttem magamnak csészében.
- Ilyen korán fent vagy már? – hallottam meg hátam mögül egy ásítozó, rekedtes hangot.
- Nem tudok aludni. – nyögdécseltem kínosan – Felkeltettelek? – néztem érdeklődve.
- Nem, dehogy. Ilyenkor szoktam felkelni és kijönni, meginni a kávémat, utána meg visszafekszem addig, míg nem szóltok, hogy reggeli. – válaszolt – De veled mi történt? Eléggé idegesnek tűnsz. Csak nem Mina miatt? Vigyázz rá!
- Lebuktam. – hajtottam le fejemet – Előled semmit sem tudok eltitkolni. – nevettem fel.
- Sok sikert haver! – bokszolt vállamba – Aztán mesélj el mindent erről a randiról!
- De hát én nem is mondtam neked a randit. – tátott szájjal meredtem a mellettem álló lakótársamra.
- Nem mondtad, de biztos vagyok benne, hogy randid lesz, máskülönben nem tömnéd magadba azt a sok kávét és nem néznél ki ilyen pocsékul. Látom rajtad, hogy alig aludtál, sőt eléggé feltűnő az, hogy tiszta ideg vagy. – felvont szemöldökkel vizsgálta végig alakomat, hogy milyen fáradt is vagyok.
- Hát akkor majd mesélek.Meg sem várta további válaszomat visszament a szobájába.
Ahogy rápillantottam a faliórára, reggel negyed tíz lehetett az idő. Ha időben el akarom vinni, akkor már most indulnom kéne. Áhh, megvan! Szobámba rohanva telefonomat levéve a töltőről kezdtem keresni Mina számát, amit szerencsésen YunSeo megadott titokban.
- Felkeltettelek? – hallottam egy kisebb nyöszörgést a telefon túlsó végéről.
- Már jó ideje fent vagyok. – ahogy csengeni kezdett gyönyörű hangja, feltöltődve kezdtem érezni magam.
- Húsz perc múlva ott vagyok érted!
- Rendben. Várlak! – nevetett fel, majd lerakta a telefont.
Gyors tusolás és kényelmes ruha keresése közben a gondolataim már azon kattogott, hogy hogyan is telhet el ez a nap. Amikor már a kényelmes, de mégis randira illő ruhámat felöltöttem magamra, a kocsi kulcsot előkutatva az előző nap használt nadrágom zsebéből kiszedve, siettem is a kocsihoz. Kezemben szorongatva a telefonomat kezdtem érezni, hogy hamarosan itt az idő. Elindítva a kocsit, szépen lassan vezettem Mináék házáig, így ügyelve arra, hogy ne tűnjön fel a fáradságom és a félelmem, ami egybevág az idegességemmel és a torkomban dobogó szívemmel. Házuk előtt leparkolva, kifújva a bennem maradó levegőmet sétáltam az ajtóhoz és a csengetésre álló kezem meg sem akart moccanni.
Fránya idegesség!
Újra nekiálltam, a kezemet kopogásra, majd csengetésre állítottam, és most nem sültem be.
- Szia Jimin. – ölelt át szorosan a barátnőm.
- Azért hagyj bennem némi levegőt! – nevettem el magam miután elváltunk egymástól, majd egy puszit nyomtam ajkaira.
- Hova megyünk? – kérdezte ugrándozva és nevetve.
- Az állatkertbe. – válaszoltam nemes egyszerűséggel.
Ahogy haladtunk a sportkocsim irányába kezdtem felszabadultabb lenni, ahogy a mellettem mosolyogva sétáló lányra pillantottam másodpercenként. Aranyos mosolya elsöpörte az idegességemet.
Kinyitottam neki az ajtót, beszállt és elindultunk. Egész végig csendesen ültünk, én meg a gondolataimban elmerülve próbáltam valami nyugodt, eltökélt, komoly ábrázatot magamra festeni, hiszen még mindig teli voltam idegességgel. Amint odaértünk, megvettem a jegyeket és el is indultunk körbenézni.
Órákon keresztül bolyongtunk a sok állat között, de az egyik mégis kinézett magának.
- Úristen, Jimin, jól vagy? – jött oda hozzám kinevetve engem Mina.
- Nagyon vicces vagy. – néztem rá bosszúsan.
- Jajj Jimin, hát olyan kis aranyosan nézel ki így. – állt most már mellém röhögve.
- Te meg olyan kis gonosz vagy! – mutattam lekonyult szörnyen festő arcomra.
- Csak egy kicsit örült neked az a láma. – ölelt át, de most már szótlanul. – Köszönöm, hogy elhoztál ide!
- Gondoltam egy kis friss levegő és az állatok szeretete jó lesz majd, de a szeretetet nem így gondoltam. – nevettem fel.
- Ajj, gyere, letörlöm egy vizes zsepivel az arcodat. – nyúlt a táskájában lévő vízért, majd egy zsebkendőt levizezve kezdte el az arcomhoz érinteni a hideg, kellemes anyagot – Ne haragudj, hogy kinevettelek. – szontyolodott el.
- Nem haragszom. – mosolyogtam rá, miközben törölgette az arcomat.
A pillantása szomorú volt, mintha az emlékeiben merengene. Minden pillantása az arcomra meredt, ahogy üres tekintettel törli le a nyálat a képemről, s hiába minden, egy könnycsepp kigördül a szemeiből. Kezét megfogva veszem le arcomról. Egy gyors megtörlés után magamhoz húztam, s átöleltem.
- Nem foglak elhagyni, sosem! – súgtam a fülébe, s államat feje búbjára helyeztem el.
- Szeretlek Jimin, mindennél jobban! – hangzott el az a mondat, ami talán még boldogabbá tudott tenni.
Elhúzódva Minától az ajkaira nyomta egy puszit. Az emberek csak bámultak minket, de mit sem törődve velük álltunk egymással szemben, s meredtünk a másikra. Az a szempár, ami engem figyelt, ami az arcomon lévő boldogságot fürkészte, megigézett. Mélybarna szemei, csillogtak. Olyan volt, mint egy csillag.
- Én is szeretlek! – öleltem át újra.
Milliónyi szempár tapadt ránk abban a pillanatban, még a média sem tudott érdekelni. A magasban éreztem magam, valamiféle olyan helyen járhattam, ami csupa boldogság, semmi kétség sem volt benne.
- Megyünk? Még van egy csomó állat, amit meg szeretnék nézni! – hallottam hangját, ahogy a mellkasom irányába beszélt.
Tovább sétálva, kézen fogva haladtunk a többi állat felé, amiket még nem láttunk. Egészen késő délutánig voltunk az állatkertben, ahol sokat nevettünk, és talán most éreztem először igazi boldogságot.
Sétálgatva a parkolóhoz egy tucatnyi fotóst vettem észre, de ügyelve a dolgokra, siettünk is a kocsimhoz. Szerencsénk volt, hisz nem figyeltek minket, így gyorsan elhúzhattunk onnan.
Szépen, ráérősen kocsikáztunk, egészen Mináékig. A késztetés, amit éreztem, alig tudtam visszatartani. De tartanom kellett magam ahhoz, hogy ne ijesszem meg, hiszen fontos nekem. Ha nem lenne az, már rég az ágyamban köthetett volna ki.
- Megérkeztünk! – állítottam meg a motort.
- Ohh. – lepődött meg – Ilyen hamar? – görbül le a szája.
- Sajnos. – öleltem át – Holnap, van kedved délután elmenni lovagolni? Hamar végzünk a melóval, mert lesz valamilyen gyűlés, amire Namnak mennie kell, így hamarabb befejezzük a gyakorlást.
- Persze, holnap mehetünk! – mosolygott rám.
- Akkor holnap jövök érted!
Egészen az ajtóig kísérve, egy csókot adva ajkaira, indultam vissza a kocsimhoz, s mentem be az ügynökségre.

Mina szemszöge:
Jiminnel a mai napom, hihetetlen volt. Az a sok aranyos állat az állatkertben, az a sok nevetés. Felülmúlhatatlan pillanatoknak bizonyult ez a nap.
- Kislányom! – rohant felém édesanyám, s annyira szorosan ölelgetett, hogy a levegő is elpárolgott belőlem.
- Neked is szia! – szaggattam le magamról az anyukámat.
- Hol voltál? YunSeo nem akart semmit se mondani. – aggódó tekintete mint a villám sújtott le rám.
- Csak az állatkertben voltam, de ne haragudj, mennék fel a szobámba Seohoz, és mennék aludni is.
Felrohanva a szobámba csapta ki a szobám ajtaját, s mindent elmondva zárt ajtó mögött Seonak tátott szájjal merengett rám. Minden kérdésére választ adva mentem a fürdőszobába lezuhanyozni, majd aludni.
Másnap reggel amint kipattantak a szemeim rögvest a szekrényemhez mentem, és a lovagláshoz való kényelmes öltözékemet kutattam elő, amit magamra is öltöttem. Gyors reggeli, és fogmosás után teljes készültségben vártam, hogy Jimin értem jöjjön.
Pár perces néma ácsorgás után a nappaliban, a csengő iszonyatosan rémes hangja zengte körbe az egész házat, s rohanva a bejárati ajtóhoz, kinyitva azt, Jimin állt előttem mosolyogva.
- Szia Kicsim! – nyomott össze teljesen az ölelésében.
- Szia! – viszonoztam szorítását.
- Indulhatunk? – izgatottan csak bólintani tudtam.
Egész úton, csak az állatkertben történtekről beszéltünk, hogy milyen vicces volt pár pillanat. S az is szóba került, hogy a mai napunk is legyen olyan jó, mint a tegnapi.
Egy farmhoz érve hirtelen megcsapott a külvárosi levegő illata, ami kellemesebb volt, mint amit eddig érezhettem. Beljebb tessékelve magunkat, sétálgattunk, s egy istállóhoz érve láttunk egy alakot.
- Üdv nektek! – mosolygott ránk a fiú, s felismerve minket eltátott szájjal nézte az összefűzött ujjainkat.
- Te mit keresel itt? – tapasztottam rá szemeimet, melyek egyre nagyobbak kezdtek lenni a megdöbbenéstől.