40. Part

Csak álltam a lépcső legalján és bámultam az előttem állót. Nem tudtam elhinni, hogy azonnal iderohant, pedig nem is szólt neki senki. Bámultam gyönyörű szemeibe, melyek elfeledtették velem, hogy baj történt. Hogy az egész ház fel van durva és én sem bírom már sokáig az egy helyben való állást. Egész nap egy falatot sem ettem így a szervezetem teljesen legyengült. Dülöngélni kezdtem a lépcsőt, és egy csattanást hallottam, de előttem már minden sötétségbe boruló volt. A testem elgyengült, az érzékszerveim tompulni kezdtek. Elájultam.
Karokat éreztem, amik tartottak és vittek valahová. Egyik kéz, a térdhajlatomnál volt, míg a másik a hátamat tartotta. Egy hirtelen mozdulat miatt, mintha borultam volna, de valami puha volt alattam. Jobban érezve a tapintást egy puha takaró volt alattam és valaki, a puha kezével simogatta az arcomat. Lassan nyitottam ki a szememet, de minden homályos volt. A hangok még így sem voltak számomra rendesen halhatók és tiszták, csak tompán zúgtak, mintha méhecskék énekeltek volna körülöttem. A látásom tisztult, a hallásom kezdett a régi lenni, s a pulzusom és vérnyomásom is kezdett a normálisba visszaállni.
Lassan felültem az ágyon, és körbenéztem. A saját szobámban voltam, de nem egyedül. Jimin ült mellettem és pihent az íróasztalomnál elhelyezett székben. Ahogy ott ült csukott szemmel, szinte elvarázsolt. Az ajka résnyire nyitva volt, keze magam előtt keresztben volt, s lélegzetvétele nyugodtnak bizonyult. Lassan felálltam és a takarómat ráterítettem, ám ekkor a szemeit kinyitotta és megragadta a csuklómat.
- Jobban vagy már? – nyitotta ki szemét, és engem kezdett el nézni.
- Mi történt? – érdeklődtem, s a csuklómat elengedte.
- Nem ettél egész nap, és elájultál. – válaszolta egyszerűen a tényt, amivel már én is tisztában voltam – Seo hívott vagy hatszázmilliószor, hogy Jackson felébredt, és, hogy bent vagy nála. De mikor odaértem a kórházba, mondták a nővérek, hogy már nem vagy ott. Így gondoltam, hogy itthon lehetsz. De mikor ideértem azt láttam, hogy minden szét van rámolva, te pedig a lépcső legalsó fokán álltál sápadtan, és már azt sem hallottam, hogy szólongattalak. A karomba zuhantál, így felhoztalak a szobádba. – fürkészte sápadt arcomat.
Ha egyedül lettem volna, biztos még a lépcsőnél feküdnék, erőtlenül.
- Ne haragudj, hogy ennyi gondot okozok neked. – hajtottam le fejemet, miközben visszasétáltam az ágyamhoz, és leültem.
- Gyere, menjünk le a partra, úgyis itt van fél órás sétálásra. – mosolyodott rám, s felém nyújtotta kezét.
Bólintottam, s megfogtam a kezét. Felhúzott az ágyról, és összefűzte az ujjainkat. A szobámból, mikor kiléptünk, felkapott és a kezében vitt le a lépcsőn. Az étkezőasztalnál lévő egyik székre lerakott és a hűtőből kivett két tojást, és megsütötte. A forró ételt elém rakta és addig állt mellettem, míg meg nem ettem az egészet. Nagy nehezen lenyomva az utolsó falatot a torkomon büszkén és erősen álltam fel az asztaltól.
A kuplerájt ott hagytuk, és elindultunk sétálni. Sem sapka, sem maszk, sem pedig szemüveg nem volt rajta, így mindenki számára látható volt, hogy egy lánnyal, összefűzött ujjakkal sétál a városban Park Jimin. Minden szem ránk szegeződött, ahogy sétáltunk szó nélkül egymás mellett a városban, s sokan utánunk visítozva futottak. Sikítozó lányok, visongó üvöltések hallatszottak mögöttünk, de egyikünk sem foglalkozott vele. Hiába volt az, hogy tudtuk, ebből baj is származhat, nem törődtünk vele, csak magunkkal és egymással. Alig pát méterre a parttól álltunk és néztük az eget. Lassan a homokban sétálva a lábnyomainkat magunk mögött hagyva terült el,s a csillagokat kezdtük fürkészni.
- Ma voltam Marknál a börtönben. – törte meg a csendet Jimin – És mindent elmondott. – nézett rám, félmosolyt húzva az arcára.
- Mindent? – tágultak ki szemeim, s hirtelen már azt sem tudtam, hogy miről van szó.
- Igen. – bólintott – Kérdeztem tőle, hogy mégis miért tette ezt az egészet, de csak a bosszúra tudott hivatkozni. Bár ezután kezdett érdekessé válni a mondandója.
Érdekessé?
- Elkezdte regélni, hogy igazából már rég fel akart volna szedni téged. De neked ott volt a sok tanulás meg minden egyéb. Valami olyasmit makogott a telefonba, hogy ösztöndíjas voltál akkor, mikor próbálkozni akart volna nálad, de aztán meg jött ez a Tom, vagy kicsoda... – s újra az eget kezdte el figyelni – És Tom volt az, aki beleköpött a levesébe, de még valami más is volt. A szüleid. Nem bírták elviselni Markot, és ez is rátett neki egy lapáttal, elvileg. Amikor régen ecsetelgette nekem a dolgokat, hogy az utcán látott egy lányt, aki éppen kutyát sétáltatott, hát nagyon megfogta. Engem nemigazán érdekelt az, hogy ki volt az a lány, de mindig mondta, hogy nem mer ahhoz a csajhoz hozzászólni. Mindig kinevettem. – emlékezett vissza mosolyogva – Sosem láttam még olyan nyápicnak, pedig nagyon sok lánynak a kedvében járt. De valahogy te voltál neki az, akit megközelíthetetlennek látott. De valahogy így sem tudom megérteni, hogy mégis, ezek a bosszúk miért vannak. – dőlt hátra a homokba, így én is követtem tettét – Elviekben öt év múlva engedik szabadlábra, de akkor is határozott időre. Ha kapnak a rendőrségen feljelentést, amiben indokkal szerepel a neve, akkor életfogytiglant kap. – fordította felém fejét, így egymás szemébe tudtunk nézni.
- Semmit sem tettem, ami miatt bosszút kéne állnia. Megbántam, hogy leálltam vele. – ültem fel – Remélem, hogy kicsinálják a börtönben. Nem szívesen látom.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Ígérem. – húzott mosolyt az arcomra selymes ujjaival Jimin.
A mosoly az arcomon a ragadt, és a kedvem is egyre jobb lett. Jimin társasága minden gondomat elfeledteti velem. Ha mellettem van, az életem, mintha könnyebb lenne. A jelenléte számomra egy csodás dolog, ha ő nincs, én már rég a pokolban égnék.
- Kicsim, jól vagy? – fogta meg a kezem – Elbambultál. – pillantott rám aggódóan.
- Persze, csak Jackson jutott az eszembe. – szorítottam meg az előttem ülő kezét – A szavain gondolkozom, és azon, hogy milyen szomorúan nézett rám. Jimin, beszéltél vele, amikor a kórházban voltál?
- Igen. – aggodalma alábbhagyott – És bocsánatot kért tőlem, amiért elsőre elítélt. Nem voltam rá dühös, és haragudni sem haragudtam rá, de kicsit fájt, hogy elítélt. Látszik, hogy testvérek vagytok. – nevetett fel halkan – Te is ugyanezt csináltad a rajongó találkozón és még aznap is este. – nevetése egyre hangosabbá vált, amihez én is vigyorogva csatlakoztam.
- Úgy hittem, hogy egy olyan ember vagy, akit senki sem érdekel, csak magával törődik. Hogy egy olyan ember vagy, akinek egy éjszakára kell egy csaj, utána eldobja, mert ez csak létszükséglet, hogy több nem is kell. Hogy a szerelem nálad nem játszik, csak az, hogy elcsábíts más lányokat, és bevidd az ágyadba. – húzódtam el tőle ijedten.
- Ha te nem lennél, még mindig egy olyan ember lennék. – csúszott közelebb hozzám, s magához vont – Hazaviszlek, és holnap segítek kitakarítani.
- Inkább aludhatnék nálad? – ez a mondat volt, ami kicsapta a biztosítékot.