29. Szeretlek

Jimin szemszöge:
Ez a mai napom is borzalmasan kezdődött, az előző napom borzalmas zárásaként ez is rátett nem is keveset. Tegnap eltúlozhattam a dolgokat, ahogy láttam a színpadról Mina szörnyülködő és egyben dühös tekintetét, amin egy gyenge mosoly jelent meg, de nem voltam túlságosan boldog tőle. Boldog voltam, hogy ott van, de ő kicsit sem volt az. Nem tehettem mást, muszáj voltam lemenni hozzá és átölelni, ott lenni vele, emrt már ez számomra kegyetlenség. A fiúk pedig ma is hozták a formájukat és csesztettek azért, mert nem feleltem meg az elvárásoknak. Persze megint engem okoltak mindenért, de sebaj, ez már mindannyiunk élete része. A tegnap esti koncert után igazából ne is várják, hogy repdesni fogok az örömtől, hisz Mina a szemem láttára kezdett el sírni és JungKook pedig fel akart kenni a falra miatta.
Egy önelégült, bunkó taj paraszt vagyok! Nem érdemlem meg Minát, de szeretem.
Kiborító egy alak vagyok az elmúlt hetekben és ezért mindig jó, ha valaki meghallgat. Igaz, hogy már késő este van és Kook kidobott a szobájából, de mégis, örülök annak, hogy Seo még itt van nekem. Este 10 óra van már, de mégis úgy gondoltam, fel kell, hogy hívjam YunSeot. Ő az egyetlen egy ember most, megérthet most ebben a helyzetben, JungKookon kívül.
Gondolataim követését, a telefonomat kezdtem el keresgélni a dzsekim zsebében. Lefeküdve az ágyamra, a plafont bámulva keresgéltem YunSeo telefonszámát. Amint megtaláltam megnyomva a nevet, a hívás gombra kattintva máris kicsengeni kezdett. Talán párszor csörgött csak, mikor már letenni készültem, kezdtem pánikolni, mert felvette.
- YunSeo, kérlek, segíts! – kezdtem kétségbeesetten hisztizni, ami már szokásommá vált.
- Jimin? – szólt bele furcsállóan a vonal másik oldalán lévő lány.
Bassza meg!
- Mi-Mi-Mina? Úristen! – kezdtem rimánkodni.
Ilyen nincs!
- Találkozhatnánk? Szeretnék négyszemközt beszélni veled. – tette fel kérdését, kicsit gyengén, de magabiztosan.
- Persze. Mikor és hol? – kérdeztem a legmagabiztosabban kifejező hangommal.
- Fél óra múlva, abban a parkban, ahol először találkozunk! – kérdéseimre válaszolva, köszönés nélkül kinyomta a készüléket.
Amint eljutott a tudatomig ez a beszélgetés, gyorsan írtam egy segélykérő üzenetet YunSeonak, hogy ahogy tud, támogasson. Ezt követően gyorsan letusoltam és egy farmert, egy lenge póló kombinálásával felvettem, gyorsan előkotortam a slusszkulcsot majd el is indultam a parkoló irányába, de megállított JungKook.
- Hova mész? – érdeklődött kérdő tekintettel.
- Majd elmondom, ha hazajöttem! – válaszoltam és gyorsan neki is vágtam annak a sétának a parkolóba.
Amint megpillantottam a fehér sportkocsimat rohantam is felé, hogy neki induljak annak a rövid útnak, ami ahhoz az ismert parkhoz vezetett. Nem sokkal később mikor a parknál leparkoltam a legláthatóbb részre, csak gondolkodni tudtam.
Hogy mondjam el? Mégis mit mondjak? Mit tettél velem te lány?
Az elmélkedésemet a gondolataimban emlegetett lány zavarta meg, ahogy méterekre állt tőlem engem bámulva. Pillantásaimat mélyebben rávetve, köszöntem neki hangosan, hogy meghallja. Ahogy haladtam egyre közelebb felé, újra éreztem azt az érzést, amit sikerült kiváltania belőlem, egy szempillantás alatt. Zavart köszönését követően lassabban, de mégis magabiztosan haladtam felé.
- Miért hívtál? Jól vagy? Kicsit sápadtnak tűnsz. – kérdeztem aggódva és a hirtelen mosolyom a boldogságtól, olyan hamar száradt le arcomról, ahogy falfehér arcát megpillantottam.
- Jól vagyok, csak el szeretnék valamit mondani, vagyis beszélni akarok veled. Bocsi, kicsit szórakozott vagyok az utóbbi időben. – kezdett bele mondandójába, ám egy kellemetlen nevetés tört ki belőle.
- Hát rendben. Menjünk sétálni esetleg, hogy könnyebb legyen a beszélgetés? – Érdeklődtem, talán már-már túlzottat érdeklődő tekintetemmel, amit egy szimpla bólintással jelzett, hogy mehetünk.
Közelebb húztam magamhoz amint nekiindultunk annak a sétának. Kellemetlenül érezhette magát, hiszen szorongott, de mégiscsak hideg volt már, és ennyit legalább had adhassak neki, hogy meg ne fázzon itt nekem.
Az érdeklődésemet egyre jobban megfűszerezte az a kérdés, amit feltett nekem. Hogy éreztem- e már azt, hogy folyton egyetlen egy emberre tudok gondolni, hogy volt-e már bennem az, hogy az elején nem bírtam ki, de egy idővel már a hiányát éreztem. Talán pont ezek voltak azok a szavak, amiket próbáltam kigondolni magamban is.
Válaszomat talán túlságosan is elmélyültem mondhattam neki, hiszen, amíg én haladtam tovább, ő megállt.
- Gyere, mert itt hagylak! – szóltam rá, de egy ideig még csak állt, majd durcásan elindult utánam.
Amint elindult és már mellém érkezett, pár lépés után a karomon éreztem az esőcseppek lágy és hűvös érintését, jobban megindultam, de nem is vettem észre, hogy Mina lemaradt, csak egy idő után.
- Jimin várj! – szólt utánam – Én – mondta bizonytalanul – Én, szeretlek! Szeretlek Park Jimin! – mondta reszketett hangon.
Szeret? Azt mondta, hogy szeret? De, de sír?
Amint megfordultam a szavak hallatán, szörnyen éreztem magam.
- Mina. Ne sírj. Kérlek, ne sírj! – rohantam felé ismételgetve, hogy ne sírjon.
Odaérve hozzá magamhoz húztam és átöleltem. Nem érdekelt az eső, sőt még az sem, hogy megbetegedhetek, hogy holnap fogom kapni a magamét. Vele akartam lenni. Abban a pillanatban mindent el akartam felejteni.
- Én is szeretlek téged te lány. – súgtam fülébe boldogsággal teli hangon, majd szorosabban kezdtem ölelni.
- Ugye, ne hazudsz? – nézett rám könnyes szemeivel.
- Nem. – ráztam meg fejemet, állát megtartva hüvelykujjammal feljebb emeltem fejét, és megcsókoltam.