34. Sohasem hagylak el

Mina szemszöge:
A testem, mint egy cövek borult mellé, s testem egyik fele az ő testére borult, így hangot adva a súlynak, ami a zúzódott testén telepedett le, felnyikkant. Lemászva róla, mellé feküdtem és csak bámultam. Úgy, mintha még eddig olyan közelről nem is láthattam volna, mint amilyen közelről akkor láthattam arcát, s minden egyes vonását.
Közelebb húzódva hozzá nyakába fúrtam arcomat, s úgy próbáltam pihenni. Ám ez nem sokáig sikerült, mert Jimin az oldalamat kezdte el bökdösni.
- Mi az? – érdeklődtem, miközben az arcom még mindig a nyakába volt fúrva.
Nem válaszolt semmit, csak felém helyezkedett el. Tudtam, hogy mit akart, és nem is ellenkeztem volna. Akartam. Mindenét akartam abban a szent pillanatban.
- Mit csinálsz? – vizsgáltam barna szemeit.
- Mina én... akarlak. – csukta le pilláit, majd kinyitotta, s mélyen a szemembe nézett – De nem tehetem. Ha igazán szeretlek, akkor nem tehetem ezt meg veled. És szeretlek. Mindennél jobban. – csókolta meg ajkam.
- De megtehetnénk. – néztem rá szomorúan.
- Ne haragudj, de megfogadtam magamnak, hogy várok. – simított végig arcomon – Nem akarok semmit sem tönkretenni, és azt sem akarom, hogy olyannak nézz, aki voltam. Megváltoztattál. – mélyesztette bele szemeit az enyémbe.
- Én nem hittem volna, hogy ilyen hatással vagyok rád. Vagyis, hogy ilyenekre vetemedsz, miattam. – fúrtam fejem útja nyakába, de már óvatosabban.
Semmit sem válaszolt, csak magához vont. Ezzel a mozdulatával elérte azt, hogy álomba merülhessek. Karomat mellkasára téve közelebb húzódva pihentem, s csak reggel sikerült felkelnem. Magára hagyva Jimint, hogy pihenjen indultam a szüleimhez.
- Reggelt, család. – ásítozva sétáltam le a lépcsőn.
- Fujj, hogy nézel már ki? – szólt be öcsém.
- Befogod, vagy megint le kell neked egyet kevernem? – húztam fel szemöldökömet.
- Húúú de félek tőled. – kezdte húzni az agyamat.
- Gyerekek, elég legyen! – szólt ránk anyu.
- Igaz is. Szeretnék nektek valakit bemutatni. – hadováltam el a szüleimnek a dolgot.
Értetlen szempárok leselkedtek felém, de mit sem törődve velük, siettem fel az emeletre. A folyosón végig sétálva, óvatosan, halkan nyitottam be a szobámba, ahol Jimin már ébren volt, de még mindig a sötétben feküdt a takaróm alatt a telefonját nyomkodva.
- Jól vagy? – feküdtem mellé, s elkezdtem figyelni a telefonját.
- Minden rendben! – mosolygott rám, majd elhúzta fájdalmában a száját.
- Jimin, ne mond, hogy jól vagy. Látom, hogy még mindig fáj. – ijedten meredtem rá.
- Minden rendben van. Nem akarom, hogy aggódj értem. Kibírom, hidd el. – próbált újra mosolyogni, ám, egy fájdalmas vigyor került arcára.
- Gyere le enni. Nem akarom, hogy itt legyél a sötétben, és azt, hogy ne egyél. – próbáltam kisegíteni az ágyból.
- Máris megyek! – nyögdécselt, majd néhol összeesve állt fel.
Óvatosan átdobta egyik kezét a nyakamnál, majd derekánál megtartva sétáltunk ki a szobámból. Lassan és ráérősen araszoltunk a lépcsőig, ahol anyuék igen csak érdekes pillantásokat vetettek ránk. Velük nem törődve sétáltunk le a lépcsőn óvatosan, néhol pedig hangot adva a fájdalomnak, Jimin felszisszent. Sikeresen leérve araszoltunk tovább az étkező asztalhoz, ahol már az emberi seregnek megfelelő tányérok voltak elhelyezve, s az asztal közepén pedig egy csomó szendvics.
- Ülj le ide. – mutattam a mellettem lévő székre, majd óvatosan leült az ülőalkalmatosságra – Kis család, be szeretném nektek mutatni a barátomat. Igaz, hogy most nem fest valami jól, de hamarosan felépül! – mosolyodtam rá a szüleimre, s Jimin mellé sétáltam és hátulról átöleltem – Park Jiminnek hívják. – adtam puszit az arcára.
- Te egy ilyen szerencsétlenre cserélted le Markot? – nevet fel az öcsém.
- Elegem van! – kiabálok, s felpofozom az öcsémet.
- Elnézést, hogy tegnap szó nélkül és bemutatkozás nélkül jöttem be és aludtam itt, de szörnyen pocsékul voltam, és Mina nem akart elengedni. – fogta meg a kezemet.
- Örülök annak, hogy megismerhetlek! – mosolyodott el édesapám – De aztán vigyázz rá. Sokszor szeretném még ilyen boldogan látni! – vetett felém egy kedves mosolyt apukám.
- Úgy lesz, uram! Vigyázni fogok rá. – mélyen a szemembe nézett, s megcsókolt.
- Fujj már! – kiabált Jackson.
- Fogd már be! – kiabáltam rá az öcsémre, majd lenyugodva ültem le a helyemre.
Csendben kezdtünk enni, s az asztal alatt Jiminnel összefűztük az ujjainkat, s pihentettük a combján. Minden apró falatnál a családom igen csak érdeklődő pillantásokat vet ránk, aminek persze hangot is kellett adni.
- És tegnap este, mit csináltatok? – húzta fel szemöldökét anyu.
- Lekezeltem a sebeit, és utána meg mentünk aludni. – kikerekedett szemekkel néztünk egymásra Jiminnel.
- Helyes! – bólogatott apukám.
Lassan befejezve a reggelit, visszamentünk a szobámba. A laptopomhoz sétálva levettem az asztalomról, s az ágyamhoz vittem. Leültem Jimin mellé, majd letettem a laptopomat. Az ágyon térden sétálva, egészen az ablakomig haladtam, majd a redőnyt felhúztam, hogy némi fény kerüljön be a szobámba. Miután ezt elintéztem visszatértem Jimin mellé, s a laptopomon kezdtem el filmeket böngészni. Amikor már megtaláltam a megfelelő filmet, ami mind a kettőnknek megfelelő volt, bebújtam mellé, s a filmet kezdtük el nézni. Alig két óra múlva, hogy vége lett a filmnek, rám jött az álmosság érzése, de ahogy a mellettem lévőre néztem, mélyen aludt. Ajkai résnyire nyitva voltak, szemei csukva voltak, s levegővétele halk szuszogás volt.
Milyen édesen alszik.
Óvatosan felálltam az ágyról, de Jimin visszahúzott magához.
- Hova mész? – csukott szemmel érdeklődött.
- Hozni akartam volna neked egy pólót, meg inni is. Nem akartalak felkelteni. – fordultam felé.
- Maradj. – s magára ránt.
- Jimin... – néztem rá, ahogy testén helyezkedtem el.
- Tudom, hogy megígértem, hogy várok, de nem szeretném azt, hogy most kimenj innen. – ölelt át.
- Én nem akarom azt, hogy várj. Jimin, én akarlak. Nem akarom, hogy várj, nem akarom, hogy azt hidd, hogy nem akarom, hogy nem állok készen. Azt sem akarom, hogy úgy gondold, hogy nem szeretnélek a dolog után. – mondtam az eddigi legőszintébb szavaimat szemébe nézve.
- Szeretlek Mina. Sohasem foglak elhagyni – s megcsókolt.
Csókja mézédes volt, ám mégis tüzes. Mintha még eddig meg sem csókolt volna. Teste forrt, ahogy az enyém is.

YunSeo szemszöge:
YoonGi szavai meghökkentettek. Szeret. Mintha még soha sem hallottam volna ezt a szót. A szívem, mint a mozdony, mikor felgyorsult, kezdett hevesebben verni, s minden pillanatban vártam, hogy végre a szavakat felfoghassam, s válaszolhassak.- Suga... – néztem bele mélyen a szemébe – Én is szeretlek, és... – nem hagyta befejezni a dolog, azonnal megcsókolt.- Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el csak... – nézett el rólam – Nem akartam úgy viselkedni, mint Jimin.