32. Angyal

A felismerés, ami hirtelen megcsapott a farmon szörnyen érintet.

- Nem hallottad? – förmedt rám, s pillantását egyre jobban belém mélyesztette.
- Befognád? – indulatos szavam mintha egy másodpercre megdermesztette volna alakját, folytatta azt, amit sajnos félig talán már tudhatok.
- Jimin, a volt csajommal vagy együtt? – nézett rám, majd a kezemet szorongató fiúra.
- Mi van? – tágultak ki szemei, ahogy eljutott a tudatáig a hallott mondat – Te képes voltál egy ilyen lányt eldobni magad mellől? – akadt ki, s átölelt.
- Látom, nem bírsz az álarca mögé nézni. – nevetett fel, amihez már nekem is volt egy-két szavam.
- Mark, véletlenül nem nőtt meg a pofád azóta, hogy Hei jár az ágyadba gyakorolni? – nevettem fel, mikor a képét elöntötte az ideg.
- Ezt még meg fogod bánni te ribanc! – indult felém ökleit élezve.
- Gyere nyugodtan, így is volt már, hogy kaptam tőled. Azt hiszed, hogy félek tőled? Gyáva vagy! – kiabáltam rá, s egyre indulatosabban kezdett felénk jönni.
Az indulatát megérezve, Jimin kapott az alkalmon és pofán vágta mielőtt még ártani tudott volna nekem, de ennyi nem volt elég. Püfölni kezdték egymást.
- Jimin, elég! – szóltam rá, s felállva megtörölve arcát fordult felém.
- Ne aggódj, nem történt semmi komoly. – nézett le szánalommal telien a földön fekvő fiúra – Tehát ő volt az aki tönkretett? – bólintottam, s szóra nyitva ajkaimat meg sem kérdezve a dolgot folytatta tovább – Haverom volt és vidáman közölte velem, hogy dobta a csaját, vagyis tönkretette, és még ezerszer meg is tenné. – szomorodott el.
- Jimin.. – néztem rá.
- Ne haragudj! – fordította el a fejét.
- Sosem tudnék haragudni rád, értsd meg ezt! Ha ismered ezt a görényt, akkor tudod, hogy mi minden történhetett. De hiszem, hogy amíg veled vagyok, semmi rossz nem történhet velem! – öleltem át, majd pipiskedve egy puszit nyomtam puha arcára – Csak ne csinálj több hülyeséget. Rendben? – mélyesztettem szemeimet az arcába, ahogy a távolba nézett.
Nem nézett rám, csak hümmögött. Arcát jobban megfigyelve akadtam rá arra a sebre amit az a nyomorék ejtett rajta. Ujjamat óvatosan ráhelyezve kapta el onnan kezemet, s felszisszenve nézett mélyen és megbánóan a szemembe.
- Ne haragudj kicsim. – engedett a kezem szorításából, s átölelt.
- Nem haragszom rád. – simítottam végig kezemmel puha arcát – Ne foglalkozz vele, inkább menjünk! – néztem le, majd vissza Jiminre.
Elengedve egymást sétáltunk a lovakhoz, s felsegítve a lóra, amin én lovagoltam, boldogság ült ki az arcomra. Ahogy észrevettem, hogy Jimin is a saját lován ül, így nekivágtunk az egész farmot körbe nézni a lovak segítségével.
Órákig lovagolva, mintha az idő is mellettünk állt volna. Lassan telt, így sokáig élvezhettük a másik társaságát.
- Ez egy nagyon jó nap volt! – fogta meg a kezemet és megcsókolt.
- Szerintem is. – vigyorodtam el, ám egyhamar leszáradt az arcomról – Mit kell bámulnod? – köptem a képébe a kérdésemet a legbunkóbb hangvételemben.
- Kuss legyen ribanc! – ismételten felém kezdett el haladni – Remélem, hogy tönkretesz téged Jimin! – kacsintott rám, s mielőtt elsétálhatott volna, Jimin ismételten behúzott neki egyet, aminek a hatására kifeküdt.
- Hogy lehetsz ilyen?! – kiabált a képébe, amitől hirtelenjében a hideg futkosott át a hátamon, az idegessége miatt – Hogy dobhattad el?! Hogy voltál arra képes, hogy eldobd magadtól, hogy megbántsd, és tönkretedd? Mit ártott neked? Mit árthatott neked egy ilyen csodás lány? Mi?! Válaszolj már! – húzta fel a földön heverőt a pólója nyakánál – Miért tetted?! – dobta vissza.
- Kérlek. – sírva kapaszkodtam a felkarjába – Menjünk. Nem ér annyit a dolog.
- De hát... – nézett rám, s újra bűnutadra ébredő volt az arca összes vonása.
Nem érdekelt a válasza, minden szó nélkül húztam el egészen a kocsijáig, s betuszkoltam oda. Melléülve vártam, míg a motor elindul, de arra órákig várhattam volna.
- Jimin, figyelj én... – vágott közbe.
- Ne haragudj rám, hogy ilyen indulatos voltam. De sosem képzeltem volna el azt, hogy pont te voltál az, akivel ezt tette.
- Ne mondj semmit! Megtörtént, de ha nem történt volna meg, valószínűleg, nem lennék veled. – néztem rá, s a kulcshoz hozzáérve vezettem rá arra, hogy mennünk kellene.
Beindítva a motort szépen lassan utaztunk. Alig szólva pár szót egymáshoz, csak merengve bámultam az elhaladó járművek sorozatát, és a már lassan kivilágított utcákon lévő épületeket.
Ha nem jelentél volna meg az életemben, talán még most is őrlődnék. Egy angyal vagy, akit a mennyből küldtek a pokolba, hogy mentsen ki, s vigyen a valóságba.
Az utunk, mintha egy örökkévalóság lett volna. Jimin arcán láttam a kétségbeesést, hogy mit gondolhatok róla, a mai napon látottak miatt, de nem érdekelt. Kiállt értem. Miattam tett mindent, ami miatt nem kell bűntudatot éreznie. De mégis. Élt benne a tudat, hogy ezek után úgy nézhetek rá, mint egy idegbetegre. De szó sem volt róla. A megérkezésünk szépen csendben történt. Megállt a kocsi, mi meg ücsörögtünk csendben. Ránézve Jiminre a visszapillantóból vizsgálta elnyűtt és sebes arcát, s rám sem hederítve szállt ki a kocsiból. Követve mozdulatát, szinte nekivágtam a kocsiajtót, amire felnyögött, de természetesen tűrte azt az aprócska fájdalmat, amit okoztam számára. Egymás mellett sétálva haladtunk a házunk bejárati ajtajáig, ám szó nélkül nem tudtam elviselni azt, ahogy szegénykém kinézett. A bejárati ajtó zárába belehelyeztem a kulcsot s elfordítottam azt.
- Bejössz? – néztem keservesen kinéző arcára.
- Ha nem nagy gond. – húzta el a száját.
Elhúzott szájú barátomat behúztam a házunkba, s a családomra nem is figyelve lépdeltünk egészen a lépcsőig.
- Mina! – toporzékolt mögöttem édesanyám.
- Mond. – fordultam felé kényszerített mosolyt az arcomra festve – Menj fel az emeletre, meg fogod találni a szobámat. – simítottam végig Jimin karját.
- Rendben.
Ahogy az emeletre caplatott, anyukám egyre jobban kezdett el cibálni egészen a kanapéig, hogy csak azért se legyek a barátom közelébe.
- Mondjad. – fordultam felé, mielőtt rálökhetett volna a kanapé szélére.
- Ki az a fiú? – jött elő belőle a tinédzser.
- Nem mindegy? – akadtam ki rá, s felállva indultam a lépcső irányába.
- Kicsim, hol van a fertőtlenítő? – kiabált le hozzám Jimin, s édesanyámra újra rájött a faggathatnék.
- A komódom felső fiókjában! – kiabáltam fel s újra anyukám felé fordultam – Az emeleten lévő fiú, a barátom! – jelentettem ki hatalmas vigyorral a képemen.
- Mina... – tátotta el a száját – Te egy Idollal jöttél össze? – szűkítette össze szemeit.
- Rád jött megint a kpop mánia? – forgattam meg szemeimet – És mi van akkor ha igen? – kezdtem idegesen felemelni a hangomat.
- Kislányom, tisztában vagy vele, hogy milyen lehet úgy az életed? – aggódóan mégis izgalommal telien magyarázta azokat a tényeket, amikkel tisztában voltam a dolog kezdetétől fogva.
- Igen anya. Mindennel tisztában vagyok, és nem. Nem érdekel az, hogy most itt fogsz pattogni, vagy fanolni! Nem akarok itthon ilyenről hallani! Ugyanolyan ember, mint bárki más. Szóval megköszönném, ha emberként kezelnéd, és nem úgy, mint egy híres énekest! A megértésedet pedig megköszönöm. – egyhangúan minden álláspontból megközelítve a dolgot, terítettem anyám elé a tényállásomat.
Mindent közölve anyámnak, a tekintete szinte üressé vált. Mintha most jutott volna el a tudatáig az, hogy megváltoztam. Hogy nem az a csökönyös kpop ellenes kislány vagyok, aki legszívesebben ledöfte volna magát a saját fülesével akkor, mikor fel lett hozva a kpop. Minden bizonnyal még a tudatáig sem jutott el az, amit sokszor magamban beszéltem azon az estén nagyiéknál. A képtelenség határából visszarántva édesanyámat, próbáltam valami életet belevinni.
- Anyu, nem lesz gond. – sóhajtottam – Tudom, hogy mit csinálok, és Jimin is tudja, hogy mit fog kapni, ha bármi gond lesz. JungKook is mellettem van, így ha bármi van, rá számíthatok. Nem kell aggódnod, minden rendben lesz. – nyugtattam meg, mire egy könnycsepp gördült végig arcán.
- Ajj kislányom. – ölelt át – Büszke vagyok rád. De menj! – terelgetett a lépcső irányába.
Fellépve az első fokra, sikeresen felbuktam a saját lábamba, így zakóztam egy szép nagyot, és hangosat. Nem törődöm stílussal folytattam a további lépcsőfokok megmászását, s a szobám felé haladtam, óvatos léptekkel. Az ajtó tárva-nyitva állt, de Jimin sehol sem volt.
- Még is, hol van ez az idióta? – tűnődtem el, s ekét kéz nyúlt át a derekamnál, s hasamnál megpihenve font magához.
- Itt vagyok mögötted! – fordultam felé, a tengelyem körül, s egy nagyon kedvesen és aranyosan vigyorgó fiút láttam magam előtt.
- Gyere, lekezelem az arcodat. Látom, nem találtál semmit. Igaz? – néztem mélyen a szemeibe, s komolyságot sugallva hangommal lekonyult ajkaival jelezte, hogy igazam van.
Kiszabadulva karja lágy szorításából felsőjét megfogva húztam be a szobámba, s magunkra csuktam az ajtót.
A komódomból kivettem egy vattapamacsot, és hozzá a megfelelő fertőtlenítőt, amivel az arcát le tudhassam kezelni. Nagy nehezen ahogyan hozzáérintettem a sérült felületre az anyagot, felszisszent, s szinte fogait összeszorítva tűrte, hogy lefertőtleníthessem a sebes arcát. Kisebb-nagyobb káromkodásokkal karöltve az arcán lévő apró sérüléseket leragasztottam apró tapaszokkal, s a testén lévő sérüléseket kezdtem el figyelni.
Zúzódásos?
Jobban megfigyelve, a bordája környékén hatalmas lila foltokat fedeztem fel, amikhez ha hozzáértem, akár az ujjam hegyével, máris üvöltésbe kezdett.
- Eddig miért nem mondtad, hogy fáj? – fürkésztem szörnyen festő arcát.
- Nem akartam, hogy aggódj értem. – hajtotta le a fejét, ezzel mutatva azt, hogy megbánta ezt a cselekedetét.
- Jimin, még ha úgy is nézek ki, hogy nem aggódok, igenis aggódok! – jelentettem ki, s fejét állánál megtartva óvatosan felemeltem, hogy lássam a szemeit.
- Mina, itt aludhatok? – nyöszörögve, már szenvedve tette fel kérdését, amire nem válaszoltam.