27. Kiakasztás vs. elfogadás

A házunkat elhagyva, Seot csak úgy szó nélkül magára hagyva sétáltam az utcán a fülemben a fülhallgatómmal, s a tegnap este folyamán elhangzott számokat hallgattam. Semmit sem hallva, nem törődve azokkal, akiknek neki mehetek, sodort magával a zene hangulata, szövege. A BigHit felé közeledve a zenét kikapcsolva szedtem össze magam, majd a fülest a nadrágom zsebébe dugva haladtam egészen a bejáratig. Telefonomat a kezemben szorongatva vártam, míg egy aprócska gondolat átfussa az agyamat, de sajnálatomra, újabb dolgok törtek fel bennem, így ezeket félretéve tárcsáztam JungKookot, aki azonnal fel is vette a csörgő mobilját.
- Szia Kookie! – köszöntem bele a szokottabbnál is boldogabban a készülék másik oldalán lévőnek.
- Veled meg mi történt? – támadt le azon nyomban.
- Ráérsz most egy pár órácskára? – csaptam is bele a lényegbe.

JungKook szemszöge:
A koncert folyamán láttam, hogy nem nagyon akar ránk nézni Mina, így nem is erőlködtem a dologgal, de amit Jimin tett, az egyszerűen felfoghatatlan és felháborító, de Mina mégis megpróbálta tűrni.
Mi van ezzel a lánnyal?
- Jimin! – támadtam le amint vége volt a koncertnek.
- Mi van? – nézett rám feszülten, hangjából pedig áradt az idegesség és meg sem állva rohant el.

- Állj már meg! – rá kiabálva mit sem érőn követtem, s tisztes távolságból néztem, hogy mit csinál.

Ahogy követtem megláttam Minával. Hirtelen a szívinfarktus kezdett el kerülgetni, mikor megláttam, hogy megsiratja. Mellettem gyors léptekkel elhaladó YunSeo azonnal ott termett mellette, és elcibálta olyan erőből ahogy tudta.
Most már tudni akarom, hogy mi történt!
- Elmondanád, hogy mi a jó büdös élet történt közted és Mina között? – szóltam rá dühösen az öltözőbe érve.
- Semmi. – dőlt rá az egyik kanapéra.
- Hát rohadtul semmi! – indultam felé ingerülten – Mit csináltál vele, hogy sírt?! – fogtam meg fellépős felsőjének a nyakát.
- JungKook, elég legyen! – szedett le Jiminről Tae és HoSeok – Mi van veled?
- A legjobb barátomról van szó! Nem hagyom, hogy egy magadfajta megbántsa! – köptem a szavakat Jimin felé – Hagyjatok! – löktem el mindenkit magam körül, majd egy taxit hívva hazamentem, nélkülük.
Hazaérve azonnal az ágyamba zuhantam és vártam a másnap reggelt, hátha nyugodtabb leszek.
Másnap Tae keltett egy forrócsokival, s vigyorogva várta, hogy mondjak valamit.
- Mi van? – húztam fel szemöldökömet mikor megpillantottam az arcán elterülő mosolyt.
- Semmi. – a vigyora még mindig a képén volt, ám egyre szélesebben.
- Ne húzz fel! – raktam le a bögrémet.
- Tegnap te aztán jól el akartad volna verni Jimint. – jelent meg az arcán már az aggodalom jele.
- Te nem tennéd meg azért az emberért ezt, amit én tettem tegnap, akiben megbízol? Aki téged nem egy cuki pofinak tartott, hanem egy normális embernek? – tértem a kérdésemmel a lényegre.
- Igazad van, de mennünk kell.
Ahogy távozott a szobámból V, azon nyomban elkezdtem készülődni a mai próbára. Összeszedve magam, siettem is le a többiekhez és indultunk is az ügynökségre.
Odaérve, szépen ráérősen caplattunk az öltözőnkbe, s onnan a próba termünkbe.
Sokszori gyakorlás után kis szünetet tartva hallottunk meg az egyik táskából egy kisebb zörejt. Odasietve tárult szemem elé, hogy az én telefonom villog.
- Ki az? – kérdezte izgatottan Jimin.
- Mina. – elképedten merengtem a kijelzőre.
- Hangosítsd ki! – egyre izgatottabbá vált.
- Nem! – sétáltam el tőle, majd a fülemhez vettem a készüléket.
- Szia Kookie! – hangzott el egy vidám lány hangja.
Most mi van vele? Mi ez a vidámság?
- Veled meg mi történt? – támadtam le minél hamarabb.
- Ráérsz most egy pár órácskára? – hangzott el a számomra igencsak kedvező kérés.
- Persze! – vágtam rá azonnal.
- Szuper. Már itt állok az ügynökség előtt, szóval ha... – vetettem véget a beszélgetésnek egy egyszerű telefon kinyomásával.
- Bocsi srácok, de nekem mennem kell! Otthon találkozunk! – rohantam is az öltözőbe, ahova Jimin, mint az árnyékom, teljesen rám tapadva követett.
- Minával mész valamerre? Mehetek? – hatalmas vigyorral a képén pofátlankodott bele az aurámba, ami kicsit sem tetszett.
- Nem. – vettem fel az utcai cipőmet majd kisétálva az öltözőből vetettem még egy pillantást Jiminre – Szia.
Sétálva a folyosókon aprócska emlékek ugrottak be a fejembe Minával kapcsolatban. Utoljára akkor hallottam ilyen vidáman beszélni a telefonba miután összejött Markkal. Életében akkor mondhatta azt, hogy boldog. Mindig vigyorgott és visongott, sosem panaszkodott. De egy idő után már olyan síróssá vált, hogy megtudta róla az igazságot.
Remélem, hogy tudod, hogy mit csinálsz, és mit vállalsz azzal, ha Jiminnel összejössz.
- Kookie! – széles vigyorral ölelt át Mina.
- Törpe! – viszonoztam ölelését – Mi ez a boldogság? – csaptam bele a lényegbe, ami érdekelt.
- Elmesélem csak gyere! – Fogta meg kezemet és elkezdett huzigálni.
- Megyek már, csak légyszíves, a karomat hagyd a helyén, még szükségem van rám! – mutattam rá a karomra.
- Ohh, bocsánat, de akkor gyere már! – ugrándozott.
Na jó, most már tudni akarom, hogy mi ez az egész, mert kezd egyre ijesztőbb lenni ez a lány.
- Te ma mennyi energiaitalt ittál? – fogtam le vállainál fogva.
- Semennyit, de indulhatnánk már! – kezdett el újra húzni – Na szóval, ugye a nagyiéknál jártam az elmúlt időszakban és uhh... Hogy is mondjam, nem volt valami izgalmas. El bírtam volna viselni azt ha Jimint szidhatom! – vigyorgott egyre jobban.
- Te ennyire belezúgtál? – nevettem ki.
- Te miről beszélsz? – állt meg egy pillanatra.
- Te hallod amit beszélsz, és a hanglejtéseiddel is tisztában vagy, Törpe? – nevettem már egyre jobban rajta.
- Nem vagy vicces! – konyult le ajka, s tekintete is szörnyek kezdett el festeni – JungKook... – ült le egy padra, majd maga mellé invitált és felém fordult – Tudod jól, hogy milyen régen éreztem magam ilyen jól. Tudod, hogy nekem miken kellett keresztülmennem, de mégis képes voltam túllépni a dolgon. Már másképpen látom Jimint. Nem idegesít. Nem frusztrál a jelenléte, egyszerűen bele kellett abba törődnöm, hogy beleszerettem, és tisztában kellett lennem mindennel. – regélte el, immáron könnyes szemekkel – Voltam abban a parkban, ahol Markkal is jártam, de egyszerűen a tudatom, már nem bírta elképzeltetni velem azt, hogy milyen érzés volt vele ott lenni. Helyette minden egyes pillanat, amit Jiminnel töltöttem, került a szemem elé, és boldogsággal töltött el. – hullott ki egy könnycsepp a szeméből – Nem érdekel, hogy milyen ember Jimin, igazuk volt Boráéknak, adnom kell neki egy esélyt, hogy újra boldog lehessek, úgy, mint régen. Nem számít, hogy mi lesz, hogy lesz. Beletörődtem. Elfogadtam, hogy egy kiakasztó pasit szeretek, egy olyat, akinek bárki megfelel, csak az igényeit tökéletesen elégítse ki. Nem érdekel. Szeretem, és ezt ki merem mondani az egész világ előtt! – húzódott egy halvány mosoly az arcára.
- Remélem, hogy tudod, ezek után is itt leszek melletted, de vigyázz Jiminnel, kérlek. – húztam magamhoz, majd megöleltem, hogy ne kezdjen el bőgni.
- Fogalmam sincs, hogy mi lenne velem nélküled. Ha te nem vagy, talán most otthon roskadoznék.
- És Seo? – húztam fel egyik szemöldökömet.
- Ha ő is elhagyott volna, akkor végleg az őrületbe kergethetett volna Jimin, de így, hogy itt vagy nekem, és ő is, úgy érzem, hogy képes leszek mindenre. – távolodott el tőlem egy mosoly kíséretében. – Ámbár YunSeo még nem tudja a dolgot, szóval kérlek, ne mondj neki semmit! Majd én elintézem.
- Mina, biztos, hogy ezt akarod? Hogy Jiminnel akarsz lenni? – vetettem rá aggódó pillantást.
- Igen. Ezt akarom. Túlélem! – vigyorgott el – Uhm.. Nem vagy éhes? Mert én már kezdek az lenni.
- Menjünk. – mosolyogtam, s felálltam felé nyújtva a karomat, hogy felsegítsem.

Jimin szemszöge:
JungKook flegmasága határtalan az irányomba. Tudom, hogy aggódik érte, de nem tudnám bántani. Őt nem. Amint az öltözőből kilépett és ott hagyott egyedül, elővettem a telefonomat, és azt a képet kezdtem el nézni, amit Minával csináltam. Mind a kettőnk telefonjával lett egy kép csinálva, amit kicsit csodáltam, de megörültem neki.
A koncert miatt pedig tudom, hogy ő is fúj rám, nem csak Kookie. Hülye voltam, ismételten elszúrtam az esélyemet, és az utolsó lehetőségemet is eljátszottam.
- Jimin! – térített vissza az életbe Jin – Mi van veled? – pillantott rám aggódóan.
- JungKook és Mina. – válaszoltam egyszerűen, s indultam az ajtó irányába, de ezt a hyungom nem hagyta – Szeretem Minát, és nem bírom elviselni ezt az egészet! – emeltem fel a hangomat, melyben érezhető volt a megbánás és a kétségbeesés jele – Hülye voltam tegnap, pedig megígértem neki, hogy nem csinálok semmi olyat, amivel kellemetlen helyzetbe hozom, de én hülye, mégis megtettem. Jin, mit csináljak? – ültem le a padra.
- Beszélj vele. Jimin, ha tényleg szereted, akkor van benned önuralom és nem fogod azonnal letámadni. – ült le mellém – És ha nem fogod letámadni, akkor talán beszélni azt fogsz tudni vele normálisan. Nem úgy mint eddig! – mutatta fel mutatóujját – Hanem úgy, mint két felnőtt. JungKook érti, hogy mi a probléma, hiszen Minát már jó régóta ismeri, így minden apróságot észrevesz rajta, de ahogy rád néz, ugyanúgy meglát mindent. Barátok vagytok, és azért viselkedett tegnap is úgy ahogy, mert nem akarja, hogy újra rossz döntéseket hozzon szegény lány. Érted, hogy mit mondok? Félti, mert barátok, de téged pedig leütne ha megbántanád Minát. – fordult felém komoly tekintetével.
- Most már értem. – gondolkoztam el.
- Gyere menjünk vissza, még sok dolgunk van.
- Rendben! – bólintottam, s bementünk a próbaterembe.
Visszatérve az eredeti munkatervhez, folytattuk a gyakorlást, egészen estig. Hulla fáradtan hagytuk el az épületet, de még így is alakítottam a szokásos hisztimet, mikor hazaértünk.
- JungKook! – szaladtam be a szobájába.
- Ne haragudj, de most le kell tennem. – nyomta ki a telefonját – Mit akarsz? – förmedt rám.
- Mina. – adtam egyszerű választ.
- Szia Jimin! – állt fel az ágyról, s felém sétált – Hagyhatsz engem Minával, fogod? Baromira nincs ahhoz hangulatom, hogy róla faggass. Vagy, hogy megtedd vele azt, amit Mark csinált. Na szevasz! – lökött ki a szobájából.