22. Látogatás

Mina szemszöge:
A szobámba elvonulva kezdtem a bőröndöm után kutatni, amit sikerült nagy nehezen leszednem a szekrényem poros tetejéről. Letörölgetve, szép tisztára változtatva szétcipzároztam s minden felesleges holmit kidobtam belőle. A szekrényemhez araszolva kezdtem el keresgélni a ruháim nagy részét, ami elegendő lesz a busani utamhoz. Minden ruhadarabot bedobálva összezártam a bőröndöt, s digitális órámra pillantva esett le, hogy már eléggé késő van már. Fejemet kidugva figyeltem meg, hogy Seo és YoonGi még mindig igencsak jó beszélgetést folytattak lent. Nem voltak hangosak, nem voltak idegtépően nyálasak, sem pedig egymás szájában sem voltak. Halkan nevetgéltek, aminek hálás voltam.
Ledőlve az ágyamra, azonnal el is nyomott az álom, ami jót is tett nekem, hiszen másnap délutánig aludhattam. Nehezen kiszállva az ágyamból azonnal a földszintre siettem, ahol Seo a kanapén aludt mély álomba, Sugának pedig hűlt helye volt.
Csendben közlekedve kerestem valami ehetőt, majd visszavonultam a sötét kis zugomba. Az aprócska falatokat elfogyasztva tértem vissza az álmok szigetére.
Újra visszaaludva másnap hajnalban ébredtem a telefonom csörgésére, ami nagy zajt csapott a nyugodtnak és csendesnek tűnő házban. Gyorsan kikapcsolva a zaj forrását rohantam a fürdőszobába, ahol egy gyors tusolás kíséretében helyre pofoztam magam és indulásra készen vonszoltam le a bőröndömet a lépcsőről.
- Már mész is? – Seo álmos hangja hirtelen megcsapta még álmosnak tűnő füleimet, de egy bólintással jelezve közöltem vele, hogy útra készen vagyok, már csak el szeretnék köszönni.
- Hamarosan itthon leszek úgyis, szóval ne aggódj, koncert előtti napon már biztos itthon leszek! – öleltem át félig szundikáló lányt.
- Remélem is! – távolodott el tőlem mosolyogva – A kulcsot elraktam a dzsekimbe, ha nem gond. – huppant le az ágyának nevezett bútorra.
- Csak nyugodtan. Ha van bármi, hívj, írj SMS-t! A kulcsra vigyázz! Nem csináltatok neked újat! – húztam gonosz vigyorra számat – De megyek! Szia! – intettem neki, majd el is indultam a negyed órás sétámnak az állomásra.
A hajnali órákban sétálgatva a még üres szöuli várost elnézve, sokkal szebb, mint mikor teli van emberekkel a város.
Remélem, hogy ez a kevés idő, amit a nagyiéknál eltöltök kizárja a fejemből azt a tuskót, és normális gondolatot fog a helyébe ültetni. Nem hiányzik nekem az, hogy még egyszer olyanról kérdezzenek, amire nem áll módomban válaszolni.
Az állomásra érve a vonat várakozási ideje alatt alig jutott eszembe más, Park Jiminnél.
A vonat zakatolását meghallva álltam be a helyemre, az út közben már megvett jegyemmel a kezemben. Felszállva a járműre, a lassacskán ébredező várost kezdtem el figyelni. Pár perc elteltével a vonat már suhant Busan irányába, így telefonomat elővéve tárcsáztam édesanyámat.
- Szia anyu! – köszöntem alig hallhatóan.
- Úton vagy már? – életvidáman érdeklődött.
- Igen, úgy négy óra múlva már ott leszek! – nevettem bele a készülékbe.
- Várni fogunk akkor az állomáson! Szia kicsim!
- Szia anyu! – nyomtam ki a mobilt.
A telefonomat a zsebembe dugtam, majd szememet becsukva el is aludtam. Bökdösésre keltem fel, ami eléggé rosszul érintett, hiszen egy gyönyörű álomban jártam. A vonat állt és gépjármű vezető már mérgében képes lett volna ledobni alvó testemet a járműről. Gyorsan leszállva kerestem édesanyámékat, de nem kellett sokat keresgélnem. Az egész család ott állt a kocsink előtt várva, hogy megmozduljak feléjük. Hosszú és gyors léptekkel haladtam irányukba a bőröndömet magam után húzva.
- Hát, megjöttem. – csaptam le kezeimet testem mellé.
- Szállj be a kocsiba, addig apád beteszi a cuccaidat a csomagtartóba! – ölelt át édesanyám, mintha már évek óta nem láttuk volna egymást.
- Rendben. – kapartam le magamról anyu kezeit, majd behuppantam öcsém mellé, aki szemlátomást kicsit sem örült a jelenlétemnek.
Meg sem mukkanva, meghúztam magam a kocsi végében, s az ablakon kibámulva fedeztem fel azt a várost, ahol éltem. Reggeli, sőt, már déli órákban a város telis-tele volt kocsikkal, buszokkal, teli volt emberekkel. Megnyugtatásképpen szolgált, apu hülye halandzsa éneklése, ami kizökkentett viszonylag a szöuli mindennapokból.
A nagyiékhoz érve elfogott az érzés, hogy hiányoztak. Rég volt már, mikor együtt sétáltunk, együt nevetgéltünk vagy éppen ugrattuk egymást.
- Megjöttem! – kiáltottam el magam, a régi típusú ki házban.
- Óóóó drága unokám, Mina, végre, hogy itt vagy! – ölelt át olyan szorosan nagymamám, ahogy csak tudott.
- Én is örülök, hogy itt lehetek! – viszonyoztam tettét.
- Meddig maradsz? – váltotta fel nagymamámat nagypapám.
- Jövőhéten péntekem este utazok haza, de utána lehet, hogy majd még jövök a nyár folyamán látogatóba! – tettem eleget kérdésének.
- Ilyen hamar visszamész? – szontyolodtak el mind a ketten.
- Mennél már most haza! – köpte nekem szavait az öcsém.
- befogod, vagy szájon vágjalak? – fenyegettem meg – Nem azért jöttem, hogy hallgassalak, hanem a nagyiék miatt, szóval vagy befogod, vagy én fogom majd be egy pofonnal?
Elég legyen! – szólt ránk édesapám – Vidd fel a holmidat, utána ebédelünk! – veregette meg vállamat, majd megfogva azt a testrészem tol a lépcső irányába.
- Máris viszem! – szedtem ki magamat édesapám karmai közül.
Az emeletre felsétálva a nekem kijelölt régi szobámba siettem. Semmilyen változás nem volt benne. Ugyanolyan volt, mint a költözésünk előtt, csak tisztább. A bőröndömet rádobva az ágyra indultam vissza a földszintre. Az ebéd illata megcsapta érzékszervemet, így egyre jobban kezdtem érezni azt, hogy éhes vagyok. Leülve a nekem szánt tányér elé, kezdem el csipegetni a kiszedett falatokból. Mennyei ízek, isteni illatok. Ezek voltak a jellemzőek a nagyim főztjére.
- És, hogy mentek a vizsgák? – zavarta meg a nyugalmat édesanyám kérdése.
- Meg lett az átlagom, szóval egész jól. Bár jobb is lehetett volna, de így is jó – tűnődtem el.
- Helyes! – veregette meg vállamat apukám – Legalább te tanulj rendesen! Az öcséd csak a videó játékokhoz konyít, de a tanulás neki nulla.
- Rendben. – bólintottam – De ne haragudjatok, felmennék a szobámba kipakolni a cuccaimat, hogy ne a bőröndömben gyűrődjenek! – nyomtam mindenki arcára egy puszit, kivéve a bunkó öcsémére.
Újra a lépcsőket járva, felsietve az emeletre dobtam le magamat az ágyra.
Megnyugtató érzés az, ha az ember olyan környezetben van, ahol nyugodt és békés lehet.
Az ágyamon feküdve kezdtem a telefonomon lévő képeket bámulni. A gondolataimból kizárva azt a tuskót tárult szemeim elé a közös képünk, amit a fogadás alkalmával készítettünk. Az arcán lévő mosoly őszintének tűnt a képen.

Első közös képünk.

Percekig néztem azt az egy képet, amit végül háttérnek állítottam be mobilomra. Fogalmam sem volt, hogy mi üthetett belém, de egy kisebb boldogságrohamot okozott nálam a látványa.

A volt barátommal, sohasem volt ilyen közös képünk.

Gondolataimban elmerülve az álmok országába kerültem, ám az esti órákban megzavarták kellemes álmomat. Zörgésre, törésre, zúzásra ébredtem, ami kellemetlenül érintette a hallásomat, így kibotorkálva már-már sötétnek tűnő szobámból a földszintre támolyogtam. Lassú léptekkel sétáltam le a lépcsőn, és édesapám káromkodása csapta meg hallójáratomat, miszerint szidja az emberiséget, mert egy olyan szerencsétlen fia van, mint az öcsém, és miért nem tud olyan lenni mint én.

Köszönöm család, most sem csalódok az idegbetegségetekben ha szidásról van szó.