39. Kínzó hetek

Kínzó heteken vagyunk túl, s már az életem is kezdem megunni. Minden napomat Jiminékkel töltöttem és náluk aludtam, vagy Seonál, és úgy próbáltam mindent átvészelni. Úgy éreztem magam, mint egy szökött rab, aki menekülni próbál, s közben új életet kezdeni. Mindennap a pokol tüze éget a lábam alatt, és minden egyes nap a kórházban voltam, és vártam. Vártam hátha Jackson végre magához tér, s magamhoz szoríthatom, de nem. Minden szó, keze szorítása hiábavaló volt. Ez az érzés, ami az utóbbi időben kialakult bennem, szörnyen bosszantó volt. A másik felemet, az öcsémet elveszítettem. Ha nem lettem volna ilyen hülye, ha figyeltem volna rá, talán ezt mind megúszhattuk volna.
Utolsó nap a nyári szünetemből kész agyrém, s holnap kezdődhet az újabb félév az egyetemen. Öntudatlanul feküdtem bele az ágyamba, majd másnap a telefonom ébresztőjére keltem. Kikapcsoltam, s elkezdtem készülődni.
Egyedül voltam otthon, így semmi sem bánthatott, de mindig féltem.
Nagy nehezen felöltöztem és fogat mostam, majd elindultam az iskolába. Útközben felvett YoonGi, így biztonságosan beértem az iskolába YunSeoval.
A küszöböt átlépve, minden szempár rám szegeződött, de nem érdekelt. A megvető pillantások, szánalmas szavak ellenére boldogan sétáltam végig a folyosón, egészen addig az előadóteremig, ahol órám lesz.
- Egy újabb félév. – nyögdécseltem miután beléptünk az előadóiba.
Szavaimat meghallva a csoporttársaim rám pillantottak, s Hei és Iseul vezetésével mindenki le akart támadni, de mégis Hei szavai voltak azok, amik eljutottak hozzám.
- Tudod, hogy odavagyok Jiminért, mégis miért tetted ezt velem? – indult felém, s indulatos mozdulatai egyre lomhábbak lettek, s könnyei egyre jobban kezdtek kihullani szeméből.
- Szeretem Jimint. – álltam ki magamért, amire mindenki felkapta a tekintetét – Nem érdekel, hogy ki, vagy mi akar megakadályozni abban, hogy együtt legyünk. Sőt, még az sem, hogy most mindenki úgy néz rám, ahogyan. Nem érdekel, hogy fújtok rám, hogy esetleg megvetően gondoltok a helyzetre, hogy kirúgnátok a lábamat. Azt csináltok amit akartok. Szeretem Jimint, és ez nem fog megváltozni! – jelentettem ki, mire mindenki felém kezdett el sétálni.
Mit akarnak tőlem?
Ahogy a vigyorgó tömeg felém haladt, én úgy estem seggre, és ültem a hideg talajon,és vártam. Vártam, hogy ostorozzanak a szavaikkal.
- Te tényleg szereted Jimin? – állított fel az egyik lány.
- Igen. Őszintén szeretem. – bólintottam.
- Gratulálunk ahhoz, hogy összejöttél vele, és ahhoz is, hogy ilyen erős az idegrendszered.
- Jimin próbálkozásai alatt megtanultam. – mosolyodtam el – És az engem ért fájdalmak következtében pedig erősnek kellett lennem. – tapadt a szemem a kijárat irányába – És lányok... – fordultam vissza feléjük – Tudom, hogy sokan szeretitek Jimint, de az ő érdekeit kell néznetek, és nem a sajátotokat. Ugyanolyan ember, mint bárki más. Ha túlságosan is nyomultok rá, mint Hei – mutattam rá – nem lesz szerencsétek abban, hogy esetleg összejöjjetek azzal, akit szerettek. Ha erősködtök, és nem hagyjátok a másikat levegőhöz jutni, szakadékba estek.
Ahogy rájuk néztem, mintha magamat láttam volna. Elképedt, de mégis vigyorgó arcok fürkésztek, s hallgatták szavaimat, amiket eddig szó nélkül a kukába dobtak volna.
- Hogy szerettél bele Jiminbe? – jött velem szembe egy meglepő kérdés, s leültem Seo mellé, majd válaszolni kezdtem erre az igen egyszerű kérdésre.
- Ha ez az idióta nem segít, akkor nem lennék vele együtt. – nevettem fel, majd meglöktem gyengéden Seot – Amúgy meg iszonyatosan sokat próbálkozott Jimin a rajongótalálkozó óta, és beletörődtem abba a ténybe, hogy szerelmes lettem belé. Hogy is mondjam... – néztem a telefonomra – Igazából amikor volt az új daluknak a debütálása volt akkor ott kezdtem el komolyabb érzéseket táplálni iránta. És amikor hazautaztam jöttem rá, hogy hiányzik, hogy minden egyes pillanat amit együtt töltöttünk, a fogadásunk, a koncert... Minden nappal egyre jobban kezdtem szeretni. – vigyorodtam el, ahogy belegondoltam.
- Ez de aranyos! – csillogott fel Iseul szeme.
- Hát aztán meg végre képes voltam kimondani. Ahogyan elnéztem a dolgokat, romantikus filmbe illő lett volna az egész. – tapasztottam rá megint a telefonomra a szememet.
- Mi a baj? – tette kezemre kezét Seo.
- Nem hívtak még.... – szomorodtam el – Már ébren akarom látni. Nem akarom gépre kötve látni. – öleltem át szomorúságomba.
- Fognak hívni. – biztatott, s erre a telefonom rezegni kezdett.
- Igen? Lee Mina vagyok. – szóltam bele a telefonomba miután felvettem a kórházból hívó fél számát.
- Az öccse, Lee Jackson, felébredt! – megnyugtatón szólt bele az orvos, aki hetekig ápolta az öcsémet.
Egy kanyik választ sem adva az orvosnak nyomtam ki a telefonomat és indultam is a kórházba.
- Seo, este gyere át és hozd a mai tananyagot. Jackson felébredt! – boldogan kértem, s elhagytam a termet.
Az egyetem épületéből kirohantam, s egy taxit hívtam. Pár percnyi várakozás után megérkezett a taxi, s a kórház címét megadva taposott a gázra a sofőr és egyenesen a kórházig fuvarozott. Kifizettem a fuvart és máris rohantam Jackson kórterméig, ahol már mosolyogva ült az ágyon, a falnak támasztva.
- Jackson. – futottam az ágya széléig, majd az infúzióval nem is törődve szorítottam magamhoz sírva – Már azt hittem, hogy soha sem foglak visszakapni. Ne haragudj.
- Mina... – távolította le hátáról karjaimat – Nem a te hibád. Én voltam a hülye, aki hagyta magát. – nézett a takarójára – Elnézést, hogy Jimint elhordtam mindennek, de jó fej srác.
- Jackson, most ne beszélj. – távolodtam el az ágyától – Pihenj.
- Ön a nővére aki behozta? – jött be az egyik nővér.
- Igen. – bólintottam.
- Jó hírrel jöttem a fiatalember szobájába. – mosolygott rám kedvesen a nővér – Teljesen jól van, a holnapi nap folyamán még reggel kivizsgáljuk, és utána hazavihetik. – s kiviharzott.
Alig bírtam elhagyni a kórtermet, s amint sikerült indultam haza. Habár már az esti órák voltak, képtelen voltam csak úgy hazamenni. Betértem egy kis étterembe, ahol megvacsoráztam, majd újra útnak eredtem. Sétálgattam, majd mikor hazaértem, csak annyit vettem észre, hogy az ajtó tárva nyitva volt, és minden szét volt rámolva.
Telefonomat előkaptam a zsebemből, s hívtam a rendőrséget, és a szüleimet. A szüleim a kórházban voltak Jacksonnal, a rendőrség pedig hamar kijött. A vallomásomat leadtam, és körbenéztem a házunkba. Semmit sem vittek el. Semmi sem hiányzott. Mintha csak ránk akartak volna ijeszteni.
Lerohantam a lépcsőn a telefonomat szorongatva az egyik kezemben, a másikban a lakáskulcsunk volt, s be akartam zárni, de képtelen voltam rá akkor, mikor valaki megjelent a bejárati ajtón belül.