38. Drog

A telefon képernyőjén lévő zöld jelzést elhúztam és a készüléket a fülemhez érintettem.
- Jackson, mit akarsz? – förmedtem rá.
- Ohh nyuszi, végre, hogy felvetted, azt hittem, hogy már sosem fogod felvenni. – hallottam meg Mark hangja a túlsó végéről a telefonnak.
Mit keres Jackson telefonja ennél a seggfejnél?
- Mit akarsz? – puffogtam egyre idegesebben.
- Hmm... Gyere le a partra. Majd ott beszélgetünk. – majd kinyomta a telefont.
Amint minden szó, és fenyegetés a tudatomat elérte azonnal tárcsáztam Kookiet.
- Kookie, segíts! – kérleltem, mint egy idióta.
- Mi az? – válaszolt úgy, mintha kómás lenne.
- Jackson... – haraptam el szavaimat – Markkal van, és valamit csinált vele! – aggodalmaskodtam.
- 10 perc és ott vagyok!
Ketyegett az óra, és az én elmém egyre borúsabbá vált.
Mit akar tőlem? Mit akar az öcsémtől?
A nappaliban jobbra-balra sétáltam egyre bizonytalanul álltam meg, majd újra sétálni kezdtem. Ide-oda ingáztam, az ajtó kilincsét szorongattam, s a dühtől fortyogó testem már olyannyira érezte a fájdalmat, hogy legszívesebben, már saját magamat tudtam volna bántani. Jackson hiába hülye, hiába veszekszünk egymással, hiába vannak nézeteltéréseink, és különböző társaságaink, szeretem. A világ legidiótább testvére, de ezért szereti az egész család.
A bejárati ajtónk kivágódott, és egy idegesen toporgó fiúval találtam szembe magam. Roham léptekkel vágódtam mellé, s azonnal indultunk a partra.
A levegő hűvös volt, s a szél csak szakította le a fákról a levelet. A pánik bennem erősödött, ahogy a szél egyre fortyogóbbá vált számomra, s immár vagy ezerszer átgondoltam azt, hogy mi fog várni a parton.
Egy ismerős kocsi parkolt a házunk előtt, és egy sofőr olt benne. Közelebb haladva pillantottam meg Jimin a kocsiban, ahogy a kormány mögött ült, és idegesen nézett maga elé. Bepattanva mellé, indultunk feszülten a partra. A légkör feszült volt, a hangulat nyugtalan. Tudtuk, hogy mi várhat, de én mégsem tudtam elhinni.
Az utolsó közlekedő lámpánál lefordulva, a part szélén kocsikáztunk, s elértük azt a helyet, ahol a távolban ismerős alakokat fedeztünk fel. Leparkoltunk, és kimásztunk a kocsiból.
- Ha jöttök, akkor jöttök. – veszett rohanásba kezdtem, de Jimin megállított.
- Egyedül nem mész oda. – húzott vissza – Mi Markot elintézzük, te addig Jacksont hozd a kocsihoz, és hazaviszünk titeket! – engedett el.
- Rendben. – erőltettem egy vigyort a képemre, majd elindultunk.
A homokban csoszogva indultunk el abba az irányba, ahol mozgásban lévő embereket láttunk. Egyre közelebb haladva, figyeltem meg, hogy valaki fekszik a homokban, valaki meg felette áll. Futásnak eredtem, és meg sem álltam addig, amíg az illetőkhöz nem értem. Megállva tapasztaltam meg azt, hogy az öcsém feküdt sápadtan a homokban, Mark pedig vigyorogva, sebes testtel fürkészett.
- Mit tettél az öcsémmel? – üvöltöttem rá, miközben próbáltam eszméleténél tartani az öcsémet.
- Nyuszikám, csak nem hitted azt, hogy beérem ennyivel? – fogta meg hajamat, s megrángatott.
- Ereszd el! – kiáltottak rá a fiúk kórusban, de ez sem volt elég.
- Mert ha nem? – nyomott magához – Hadd élvezzem már ki a társaságát. – vigyorodott el undorítóan.
- Hagyd békén a barátnőmet! – esett neki Jimin, és püfölni kezdte.
Ahol érte, ott ütötte, rúgta, rángatta. Minden egyes porcikáját elintézte, így a földön kötött ki.
Ahogy Jacksont néztem az arca sápadt volt, a pupillái kitágultak, a légzése ingatag volt.
- JungKook! – kiáltottam neki – Segíts elvinni a kocsiig! – rángattam.
Nagy nehezen két lábra állítottuk, majd karjait átdobtuk az én vállamon, és JungKookén is. Húztuk a testét végig a parton, s a kocsi hátsó ülésére befektettük. JungKook mellé ült, és a fejét a combjára helyezte. Jimin utánunk szaladt, és beült mellém a kormány mögé.
- Kórházba kell vinnünk. – sírtam el magam.
Hogy lehetek ilyen rossz testvér? Hogy hagyhattam ezt? Hogy lehet ez?
Egy szót sem szólva, Jimin elindította a motort, és mint az őrült, kezdett el vezetni.
Amint megpillantottuk a kórház feliratát, azonnal a gázra lépett Jimin, és vezetett tovább mint az őrült. Gyorsan beparkoltunk és bevittük Jacksont.
- Valaki segítsen! – kiáltottam el magam, amint átléptük a küszöböt.
- Fektessék le ide! – utasított minket egy nővér, majd ráfektettük az öcsémet egy hordágyra.
- Rendbe jön? – érdeklődtem miközben vitték egy terembe.
- Mi történt? – maradt kint velünk egy nővér, s felvette a történtekről való események sorozatát.
- Kimentünk a partra, mert hívott engem az öcsém telefonjáról egy ismerősöm, és már így volt ott. Kérem, mentsék meg az életét! – kérleltem.
- Mindent megteszünk, de most megyek, és ellenőrzök mindent. – s eltűnt.
Órákig csak ültünk és vártunk. Vagy három kávét is megittunk, és vártunk. A feszültség csak úgy gyűlt bennünk, és az életemet láttam leperegni magam előtt.
Minden az én hibám. Miattam van élet és halál között az öcsém.
- Édesanya, édesapa! – rohantam hozzájuk.
- Hogy van Jackson? – tolt el édesapám.
- Nem tudom. – hajtottam le a fejemet – Nem mondtak még semmit.
- Önök Lee Jackson szülei? – jött ki gy orvos, abból a kórteremből, ahova először vitték az öcsémet – Lélegeztető gépre kellett kötnünk a fiukat. Összeomlott a szervezete. Nagy adagban kapott a legerősebb drogból, és éppen, hogy időben hozták be a kórházba. Stabil az állapota, de addig altatásban kell tartanunk, míg el nem távolodik a szervezetéből. – ismertette velünk az öcsém állapotát az orvosa.
- Köszönjük. – hajoltak meg szüleim.
Én csak bambultam, mint egy idióta. Lassan araszoltam Jackson szobája irányába, s az ablakon keresztül figyelhettem gyenge, de mégis stabilizált légzésének folyamatát, amit a gép közvetített. Szörnyű volt úgy látnom, de az érzés, hogy jobban van, megkönnyebbülté tett.
Köszönöm, hogy jobban vagy, és nem kell komolyabb bajra gondolnunk.- Menjetek haza srácok, mi bent maradunk, és még beszélünk az orvossal. – szegezte Jiminnek és JungKooknak a kérését anyukám, s rám nézett – Te is menj haza. Aludj Jiminéknél. Rendben? – mosolygott rám.

- De hát.. – szólt közbe apukám.

- Nincs semmi de hát Mina. – lépett közelebb – Aludj nálunk, nyugodtabb leszel, ha most nem egyedül leszel otthon. – simított végig karomon – Menjetek, majd holnap beszélünk. – küldtek el minket a kórházból.

Lomha léptekkel sétáltunk ki az épületből, de a telefonom megint bezavart minden mozdulatunkba.
- Remélem Jackson jobban van már! – vihogott bele Mark a telefonba – Szerencséd volt kicsi szívem, de még így sem úszol meg semmit. – vihorászott egyre idegesítőbben – De addig örülj, míg börtönben leszek. – vette nekem szavait hatalmas komolysággal – Egy ideig bevonulok az öcséd miatt, de hidd el, megfogsz mindent bánni miután kijövök onnan. – majd kinyomta a telefont.

- Ki volt az? – fürkészték arcomat a fiúk, de a válaszom egyértelművé vált, miután egy rendőrautót fedeztünk fel, ami elhaladt előttünk, és onnan valaki nagyon vigyorogva bámult minket.